Türk Péter:
Hosszúság, szélesség, magasság, mélység
Templomtér
2006. augusztus 19–szeptember 17.
rendező: Lorányi Judit
A volt trinitárius kolostor templomának tégláig lecsupaszított falai inspirálták Türk Péter munkáját:
"A templom oldalából kivett alkotóelem, a tégla, ennek a hatalmas térnek az alapegysége. A belőle épített munka a templom szellemi arcából is örököl. A térben való mozgás, helyfoglalás, a helyek megjelölései, az építés lélektani és biológiai indítékai és hatásai végtelenül gazdagok és titokzatosak. A ház, az épület, az építés, az épülés, az alapelem, a tégla jelentéseit, szimbolikáját, a kultúra és a nyelv rendkívül sokrétűen használja és építi be."
(Türk Péter)
Türk Péter „ Hosszúság, szélesség, magasság és mélység” c. kiállításának megnyitója
Kedves Péter, kedves kollégák és barátok, tisztelt kiállításlátogatók!
Jóllehet legnagyobb nemzeti ünnepünk éppen elmúlt, de annál inkább ajándék, hogy egy közönséges hétköznap alkonyán is ünnepelhetünk. Majdhogynem zarándokutat teszünk, amikor feljövünk ide, az egykori trinitárius kolostor templomának méltóságteljes, kissé zord és romantikus terébe. A vaskos falak vakolata lehámlott, és feltárultak a helyenként több évszázados téglák, kövek, a falazás szigorú rendjét néhol terméskövek szabálytalan, festői mintázata oldja.
A hatalmas épület-torzóval különleges kapcsolatba lép a padozaton laposan elnyúló téglaépítmény. Érintetlen, frissen vetett téglái rímelnek is a patinás téglafalakra, ugyanakkor éles ellentétet is képeznek vele. A másik érdekesség az, hogy építmény van az építményben. A művésznek nem kisebb párhuzam jutott eszébe erről a helyről, mint az assisi San Francesco-beli Porciuncula-kápolna, de ilyen a lorétói názáreti ház vagy a jeruzsálemi Szent Sír-templom belső kápolnája is. – Több kiállítást láttunk már itt, amelyekről úgy éreztük, nagyon idevaló. Most azonban azt hiszem, ennél is többet mondhatunk: Türk Péter téglamunkája itt telitalálat.
Legelső benyomásaink között bizonyára mindnyájunknál beugrik egy félelmetes kiterjedésű, falanszter-szerű lakótelep képzete. Ha az álló tégla egy magas ház, akkor ezeknek a száma elképesztő. e meghökkentő az a kézműves teljesítmény is, amellyel alkotójuk szigorúan rendezett sorokba állította őket, darabról-darabra. Azt is felfogjuk mindjárt, hogy mivel közvetlenül a padozaton állnak, minden rögzítés és segéd- vagy kötőanyag nélkül, lélegzetállítóan esendő mű ez, megismételhetetlenül egyszeri megvalósulás.
De minek a megvalósulása ez a végeláthatatlan hosszú, nyílegyenes sorokból álló, másutt pedig éppen ellenkezőleg, mindig eltérő rendben lerakott építmény?
A művész eddigi életművére visszatekintve mondhatjuk, hogy mindig valamilyen alkotói elvet próbált felkutatni, amelynek segítségével mintegy magától jön létre egy új valóság. Mindez a teremtett világ elmélyült szemlélése során alakul, és abból a bizonyosságból fakad, hogy a természet utólérthetetlenül gazdag változatosságában, ugyanakkor szigorú törvényszerűségein keresztül az isteni értelem nyilvánul meg. Az ember képes fölismerni ezt az értelmes személyességet a mindenségben, képes inspirálódni a nagy revelációk által, és képes a megismerés során valamely alkotói elv birtokába jutni. Az eredmény – ha nem is új szubsztancia – de egy addig nem látott forma, az anyagnak új elrendezése, az addig rejtett összefüggések láthatóvá válása. Aquinói Szent Tamásnál találtam rá ennek a mai ember számára is találó megvilágítására:
„… a művészi tevékenység elve a megismerés; mármost minden ismeretünket az érzékek által, az érzékelhető és természeti dolgokból vesszük: ezért a mesterséges dolgok esetében (és a művészetet ide sorolja) a természetes dolgok hasonlatosságára tevékenykedünk. A természeti dolgokat pedig ezért utánozhatja a művészet, mert egy bizonyos értelmi elv az egész természetet a célja felé irányítja, úgyhogy a természeten látszik, hogy egy értelem műve, minthogy meghatározott eszközök révén biztos célok felé halad: ez az, amit a művészete a maga tevékenysége során utánoz…”
„… biztos célok felé halad…”, ez az értelem legfőbb attribútuma: van cél, ha előre egészen nem is ismert. Nos, amikor Türk Péter elhatározta, hogy a tégla mintegy modul, mint egy nyelvi alapegység egy-egy éle mentén való görgetéssel fog teleírni egy adott felületet, előre bizonyos lehetett benne, hogy a valóság szabályossága és egyedisége fog megvalósulni általa. Meghatározta a beírás rendjét: itt a csigavonal módjára zárkóznak egymáshoz a lehető legközelebb a sorok. Amikor a „falhoz érve” már nem fér el a tégla soron lévő oldala, akkor úgy fordul be a következő irányba, hogy egy kis rés marad. Így keletkeznek ezek a folyosók. Noha a szabály alól nincs kivétel: a tégla mindig másik, de soronként ugyanazon éle mentén fordul, a sorok egyre rövidebbek lesznek. Ezért a menetirányra merőleges nézetből már nem vágnak egybe a téglák, hanem egy rendezett eltolódás hozza létre a látvány gazdag változatosságát.
Amikor megvan a gondolat, – úgy is mondhatnám: egy bizonyos új igazság birtokába jutott a művész – az megáll önmagában. Nem szorul kiegészítésekre, átalakításokra, befestésekre vagy díszítésre, sőt, minél tisztábban, minél adekvátabban szeretné azt a művet megvalósítani. Ez a fajta tisztaság, a rendnek való teljes alávetettség a mű „szépsége”, esztétikai értéke. Hogy a téglák itt-ott mégis kicsit szabálytalanok vagy csorbák, hogy mégsem egészen derékszögűek a sarkaik, ez a valóság egyediségének legyőzhetetlen erejét sugallja. – A csigavonal a mező végéhez érve „véletlenül” pontosan bezárta, beteljesítette a művet. Az, hogy sikerült, „kijött a lépés”, – ahogy mondani szokták – meglepetés, de egyúttal bizonyosság is a művész számára. „A művészet [ugyanis] kedveli a véletlent, s a véletlen a művészetet” – olvashatjuk Arisztotelésznél. Ez után már be lehetne „keretezni” a munkát egy vékony „héjjal”, ahogy a művész mondja.
Természetesen a választott anyagnak is van bizonyos saját üzenete. A téglát agyagból vetik, de maga az ember is a „föld porból vétetett.” A föld az ősanyag, hiszen Isten először az eget és a földet teremtette, minden egyebet a földből hozott elő. Az ember – kiűzetvén a paradicsomból – a föld művelésével kezdte kielégíteni szükségleteit. Az anyag égetés során válik szilárddá és tartóssá. Már a Bábel tornyát is téglából emelték – de mi lett a sorsa? A történet a felfuvalkodott ember bukását példázza, míg a választottak Isten ajándékaként fogják elnyerni a mennyei Jeruzsálemet.
Nem tudom, hogy az építészek mennyit foglalkoztak eddig az épületek épületének toposzával, de Türk Pétert igazából ez inspirálta. Eleinte hófehér gipszhasábokból próbált valami annyira szellemit létrehozni, mint a mennyei Jeruzsálem. A tisztán szellemi dolgok azonban egy más létrendhez tartoznak. A tégla viszont ennek az anyagi világnak primér, emblematikus darabja, és ezen a kiállításon tulajdonképpen azt láthatjuk, hogyan magasztosul fel az anyag.
Budapest, Kiscell, 2006. augusztus 22.
Varga Zsuzsa
