Az Idõhidak címû kiállítást a magyar mûvészet utolsó száz évének bemutatásának szándékával hoztuk ide Passauba, a Modern Mûvészeti Múzeumba. A cím egyszerre szimbolikus és többértelmû: egyrészt az 1800-as évek végétõl az 1900-as évek végéig ívelõ magyar mûvészetet jelenti, másrészt arról a szellemi kapcsolatról is szól, ami a Duna mentén élõ népek és mûvészek, kultúrák között mindig is volt. A magyar mûvészetben ez a kapcsolat, összefüggésrendszer történelmi, de a modern korban is folyamatosan jelen van. Ez igen konkrét formában tettenérhetõ akár ezen a kiállításon is: az elsõ terem azokat a mûveket és természetesen mûvészeket mutatja be Önöknek, akik a müncheni akadémián tanultak. Közülük Hollósy Simon volt talán a legkiemelkedõbb egyéniség, aki az 1890-es években festõ szabadiskolát mûködtetett Münchenben. Az õ vezetésével és több nemzetbõl származó tanítványaival együtt alapította meg a modern magyar festészet egyik legfontosabb festõiskoláját Nagybányán. Ugyancsak a müncheni akadémia növendéke volt Ferenczy István is aki a plein air festészet, az impresszionizmus egy igen sajátos, kicsit németes, kicsit magyaros válfaját teremtette meg. Ez a kölcsönhatás tulajdonképpen a XX. század folyamán fellelhetõ, ha változó formában is, és még akkor is amikor a politikai viszonyok éppen nem tették lehetõvé a személyes, vagy közvetlen kapcsolatokat. A 20-as években a magyar mûvészet progresszív, konstruktivista vonulata többnyire emigrációba kényszerült, elõször Bécsbe, de az út ide vezetett Németországba: természetesen a Bauhaus volt az a szellemi és gyakorlati mûhely, ahol számos magyar mûvész talált otthonra Moholy-Nagytól Molnár Farkasig. De élõ és közvetlen volt a kapcsolat, amely Kassák Lajos és a Der Strum között létezett, s Herwart Walden segítségével számos magyar mûvész mûködött Berlinben is  Bortnyik Sándortól, Berény Róberten át Scheiber Hugóig, Tihanyi Lajosig. Voltak akik visszatértek Magyarországra, voltak aki továbbmentek a világba, de a magyar és német mûvészet közötti szellemi híd a két világháború között is létezett. Különös módon, de még a vasfüggöny java korszakában is Németországban kezdõdött a magyar mûvészet kitörése a kultúrpolitikai tiltások béklyójából: a 60-as évek közepén indult, Ipartervnek nevezett mûvészcsoport tagjai elõször itt jutottak elismeréshez, Bak Imre, Nádler István, Jovánovics György elsõ jelentõs mûvészeti sikerüket Stuttgartban és Essenben érték el. Másrészt ugyancsak a 60-as évektõl jelentékeny magyar képzõmûvészek disszidáltak Németországba, úgymint Lakner László, Tót Endre, vagy Kovács Attila.

 A kiállítás, amelyet itt láthatnak, megkísérel keresztmetszetet adni Önöknek száz év magyar mûvészetérõl, természetesen a teljesség szándéka nélkül. A Fõvárosi Képtár a Kiscelli Múzeumban Budapest város képzõmûvészeti múzeuma, s Magyarországon az egyike a legrégebbi, magyar képzõmûvészetre szakosodott gyûjteményeknek. A speciális gyûjtõkörû, Fõvárosi érdekeltségû képzõmûvészeti gyûjtés a XIX. század végén kezdõdött, a Fõvárosi Múzeum megalakulása 1887-ben történt, 1907-ben nyílt meg a Városligetben az elsõ képzõmûvészeti gyûjteményi kiállítás. A fõváros eredetileg a városhoz kapcsolódó témák gyûjtését tûzte ki célul, s mellette a fiatal, tehetséges képzõmûvészek támogatására törekedett, ezért 1892-ben „Ferencz József koronázási jubileumi-díj” néven önálló mûvészeti díjat alapított. 1933-ban új épületben kapott helyet a gyûjtemény, a város közepén, a volt Károlyi palotában. A két világháború között, a honi képzõmûvészet gyûjtésére hivatott intézmények sorában a Fõvárosi Képtár igen elõkelõ helyet foglalt el, s fontos szerepet játszott a XIX. és XX. századi magyar mûvészet közkinccsé tételében. A közgyûjtemények közül elsõként, 1946-ban, megnyitotta kapuit a látogatók elõtt, és az elkövetkezõ, rendkívül rövid három esztendõben gyûjteménye lett. Ez az aranykor sajnos rövid ideig tarthatott, a kommunista hatalomátvétel a városi gyûjtemény kvázi államosításához vezetett, szovjet típusú, a Tretyakov Képtár mintájára létrehozott, állami közgyûjteménybe, a Magyar Nemzeti Galériába vonták össze a magyar mûvészet legjobb alkotásait, 12 000 mûtárgyat vittek el múzeumunkból. A képzõmûvészeti tárgyak gyûjtése a  60-as évek elején indult újra, új helyszínen, a Kiscelli Múzeumban, amely a városközponttól kissé távolabb esik. Az a különös dolog fordulhatott elõ, hogy mivel a kiscelli helyszín szinte perifériának számított, kevesebb közvetlen kultúrpolitikai figyelem jutott rá, olyan gyûjtemény építésére nyílott lehetõség ami másutt kevésbé volt elképzelhetõ. Így egy kicsi, de rendkívül válogatott gyûjtemény jöhetett létre.  Kitûnõ és a helyzetet tekintve bátor mûvészettörténész és kurátor elõdeim egyrészt megpróbálták újraépíteni a XX. századi magyar mûvészet gyûjteményét, másrészt figyelmüket a kortárs mûvészet felé fordították. Már a 60-as években olyan mûvészek alkotásaival gyarapították a gyûjteményt, akik nyilvánosan nem voltak kiállíthatóak, s jobbára a tûrt vagy tiltott mûvészet kategóriájába tartoztak.
 A gyûjteményben jelen voltak már az Európai Iskola képviselõi (õket 1948-ban betiltották), s árnyalt volt a 60-as évek bemutatása is, hisz Kokas és Kondor képei szomszédságában ott voltak Bálint Endre, Ország Lili, Deim Pál, Csernus Tibor, Lakner László,  Vilt Tibor mûvei is, valamint számottevõ volt a közelmúlt és a kortárs anyag gyûjtése is. Elõbb az idõsebb nemzedék képei, szobrai, majd a 80-as évektõl az IPARTERV-nemzedék mûvei következtek, köztük olyan mûvekkel, mint Konkoly Gyula: Fõiskolai tanulmánya (Ketrec-e); Jovánovics György: Részlet a nagy Gillesbõl címû szobra, Haraszty István: Szinkronhibá-ja. Az átgondolt, megfontolt gyûjtési program révén kiteljesedett a II. világháború utáni gyûjtemény is, s méltó társa lett 1945 elõtti anyagnak. Az új állandó kiállítás 1983-ban nyílt meg, majd 1989-tõl a gyûjtemény visszakapta nevét is, azóta újra Fõvárosi Képtár. Azt a különös folyamatot lehet gyûjteményünkben és természetesen a kiállításon nyomon követni, hogy a "rendszerváltozás" Magyarországon a képzõmûvészetben sokkal korábban, egy jó évtizeddel elõbb következett be, mint a politikában és társadalomban. 
 Ma a múzeum elsõsorban kortárs mûvészetet gyûjt, lassan a nemzetközi mûvészeti színtérre is kilép. A 90-es években több egyetemes mûvészeti kiállítást rendeztünk, köztük német mûvészeknek is volt bemutatójuk, mint például Gerhardt Andreesnek Berlinbõl, vagy például az idén õsszel Paul Uwe Dreyer stuttgarti professzor festményeit mutatjuk be.
 A mostani kiállítás itt Passauban, a Museum Moderner Kunst, Stiffung Wörlenben több tekintetben is jelentõs esemény. Egyrészt ilyen nagy, átfogó, a XX. századot bemutató kiállítást még nem rendeztünk Németországban az itteni közönség számára. Másrészt ez a gyönyörû épületbelsõ nagyon hasonlít a Kiscelli Múzeum termeire, melyek egy XVIII. századi, ódon kolostorépület nagyon hasonló léptékû terei. Tehát a gyûjteményünk nagyon otthonos helyszínen kerül bemutatásra, nem csak szellemi tekintetben, hanem fizikai valóságában is. Nagyon remélem, hogy ezzel, mint az Európai Fesztiválhetek Passauban rendezvénnyel az idõhidak egy újabb pillérét teremthetjük meg.