BUJDOSÓ ALPÁR:

Tausend Jahre    – a Kiscelli Múzeum gyûjteménye Passauban -

 A nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején viszonylag "könnyû" volt kiállítást rendezni Kelet-Európa
mûvészetébõl. Egyszerre érdekessé vált a magyar, a lengyel, a cseh meg a többi festészet, szobrászat, mintha
addig "nyugati" ember számára mindez hozzáférhetetlen lett volna. Ne vitassuk, ne vitatkozzunk. Nem számon
kérni akarjuk a múltat, inkább megállapítani azt, ami ma van: ellentétben a tíz évvel ezelõtti eufóriával, ma alig
lehet ilyen koncepciót "eladni". Olyanok tanúsíthatják ezt, akik valóban részei a nemzetközi mûvészet
"üzemének". (Kunstbetrieb: gyönyörû, és sokat felfedõ kifejezés: üzem is, az ipari üzemek minden velejárójával,
árukínálattal, -kereslettel, gazdasági mutatókkal, és szorgoskodás is [Betriebsamkeit], okvetetlenkedés,
lábatlankodás a mûvészet körül.)
Persze akadnak kivételes lehetõségek. Közbejön mondjuk a magyar millennium, olyan ünnepségsorozat,
melynek középpontjában elsõ királyunk, Szent István áll - de felesége is, a bajor Gizella, (Civakodó) Henrik
leánya. Persze - bár ez nem tartozik szorosan a millenniumhoz - szintén Bajorországban, Augsburgban gyõzi le
I. Ottó német király a kalandozó magyarokat, Bulcsút, Lélt és Súrt, kik elõtte a lázadó lotaringiai herceg
szövetségében harcoltak a király ellen. Korán, a tizenötödik század végén jön létre a bajor Fugger és a magyar
Thurzó család közös besztercebányai nemesfém-vállalkozása (joint venture!), mely igen idõtállónak bizonyul.
Bajor hercegnõ a híres Sissi is, aki nemcsak I. Ferenc József császár hitvese, hanem soha nyíltan be nem
vallott, de explicite nem is tagadott udvari pletykák fõszereplõje - Andrássy Gyula gróf közelében. És persze a
magyarok kedvence.
Ehhez a kivételes konstellációhoz csak egy olyan város kell, mely vállalja a közös bajor-magyar történelmet.
Mondjuk Passau, bajor-osztrák határváros. Passau azért is, mert a pannonhalmi Szent Márton kolostort Altmann
passaui apát alapította (nagyjából egy idõben a göttweigi osztrák bencés monostorral).
"Bayern - Ungarn. Tausend Jahre." (Bajorország - Magyarország. Ezer év) - ez a mottója annak a kiállítás- és
rendezvénysorozatnak, melyet 2001 nyarán láthat, élhet meg a látogató Passau városában. Az autópályán
érkezõ vendégnek már jóval a város kihajtói elõtt táblák hirdetik az eseményt. Az oberhausi erõdítményben
rendezett történelmi kiállítás katalógusa explicit utal azokra a szoros kapcsolatokra, melyek Bajorországot
Magyarországgal összekötötték: Stephan und Gisela - ein bayerisch-ungarisches Traumpaar, Sissi - Königin von
Ungarn, Bayern und Ungarn in Europa...
Jó, idegennek, bajornak, németnek, még osztráknak is igen tanulságos, jó értelemben didaktikus ez - a történelmi
kiállítás. Korona, jogar hologramképen, a koronázó palást (másolatban) üveg alatt, történelmi képek, magyarázó
térképek, edények, szerszámok szinte napjainkig szemléltetik nemcsak Magyarország történelmét, az elmúlt
évezredet, hanem az ország kapcsolatait is - különös tekintettel Bajorországra. Ám itt nem errõl a kiállításról
szeretnénk beszámolni. Hiszen - már az elején sejthette az olvasó - annak örültünk igazán, hogy a kapóra jött
alkalmat kihasználta a Kiscelli Múzeum és sikeresen "eladta" a XX. század magyar mûvészetét.
A Museum Moderner Kunst - Stiftung Wörlen Passau óvárosának igen szép épülete, alighanem egyik régi
patríciuspalotája. A tapasztalt bécsi elõvigyázatos ilyen helyen, óvatos a dicsérõ jelzõk osztogatásában. A Palais
Liechtenstein is igen szép épület, de termei, freskói sokszor zavarólag hatottak egy-egy kortársi mûvészeti
kiállítás kereteként (máskor meg meglepõen passzolt a barokk környezet). A palotáról mint a bécsi modern
múzeum otthonáról már joggal beszélünk múlt idõben, mert a részben újonnan épült, részben átalakított új
Museums-Quartierban (MuQua) a kifejezetten erre a célra tervezett és épített múzeumfunkciójú épület várja a
Ludwig-gyûjteményt (jobban mondva a modern mûvészeti gyûjteményt). Megnyitó: 2001. szeptember
közepén...
Ám a Stiftung Wörlen kívülrõl sem, belülrõl sem Liechtenstein-palota. A viszonylag kis méretû termek,
helyiségek, szobák mindjárt az elején otthonos, intim atmoszférát teremtenek, és a nem hivalkodó, de
egyértelmûen eredetiben hagyott mennyezet-padlózat ugyanúgy természetes környezetet nyújt a kiállítás
képeinek, szobrainak, mint a Kiscelli Múzeum nagy lélegzetû hajói, nyers téglafalai.
A kiállítás címe: Idõhíd - Zeitbrücke - Ungarische Kunst des XX. Jahrhunderts. A miniszteri elõszó a hídról szól,
arról, hogy a mûvészetnek ugyanaz a szerep jut, mint a hidaknak a közlekedésben: egymástól távol esõ
városokat köt össze, Budapestet, Münchent, Párizst, egymástól térben, idõben, felfogásban távoli mûvészeket
közelít egymáshoz. Igaz. De igaz az is, hogy hídra csak ott van szükség, ahol szakadék van, ahol alatta víz van,
ahol van valami, ami áthághatatlan, legalábbis csak igen nehezen leküzdhetõ. És a Fõvárosi Képtár
gyûjteményébõl kialakított, rokonságokat, egymásra épüléseket, egymásból táplálkozást felmutató kiállítás
megmutatja ezeket a szakadékokat is, azt, ahogyan az egymás után következõ, apáik ellen rebellírozó mûvészek,
mûvészeti elméletek, felfogások, filozófiák megtagadják az elõttük járókat, sok esetben a kész vagy már
majdnem megépült hidakat is lerombolják. Különösen érvényes ez - mint köztudott - az aktivizmusra, az
avantgárdra, a Kassákhoz közel álló alkotókra vagy a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején jelentkezõ új
nemzedékre, az Iparterv-kiállítások mûvészeire. Igaz, nem vizelték le Anatole France sírját, mint dadaista
elõdeik, de írott kiáltványokban (Kassák), a megállapodottra, megszokottra, befogadottra, "támogatottra" fittyet
hányó tettekben (Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás heppeningjére gondolok Erdély Miklós lakásában
1966-ban) ugyanolyan drasztikusan jelezték, hogy itt, most, velük valami megszakad, elszakad, és a szakadék
másik oldalán valami új készül, melynek semmi köze az uralkodó szépségideálhoz, sõt ahhoz sem, amit
közönségesen a mûvészet szerepének tartanak.
A kiállítás huszadik századunk hídját felülrõl is - és alulról is látja/láttatja. Úgy is, ahogy a miniszter, és úgy is,
ahogy a mindenkori avantgárd mûvészei látták. Hogy ez így létrejöhetett - és létre is jött -, elsõsorban a képtár
gyûjteményének, a kiállítás kurátorának és a kiállított anyagot kísérõ szövegek (vagy a katalógus tanulmányai)
szerzõinek köszönhetjük: Földes Emíliának, Zsolnay-Mattyasovszky Péternek és Fitz Péternek, aki a Kiscelli
Múzeum igazgatójaként abban is "ludas", hogy a képtár gyûjteményében nincsenek túl nagy "hézagok". "A
nyolcvanas évektõl kezdve egyértelmûen a hézagok pótlására törekedtünk és ez történik még ma is" - írja. Ez az
"átfogó" igény nem azt jelenti, hogy minden és mindenki szerepel a gyûjteményben (bár minél teljesebb a
mûvészek névsora, annál jobb), hanem azt, hogy a fontos tendenciák jelen vannak a gyûjtemény anyagában.
Fontos tendenciák? Ki mondja meg, mi a fontos? Ha a múzeum önvallomására hallgatunk, nem is kell szubjektív
ítéletet elfogadnunk: "Az 1980-as, 90-es évektõl kezdve a kiállítás és a vásárlási tevékenység egyértelmûen
arra az alapelvre épül, hogy a Fõvárosi Képtár a magyar mûvészet progresszív irányaival (...) és - mint már
addig is - a fõváros mûvészetével foglalkozik, még akkor is, ha ez a megfogalmazás igen tágan értelmezhetõ.
Érdeklõdésünk körét leginkább a "mi nem, mivel nem" terminussal lehet beszûkíteni: nem foglalkozunk az Alföldi
Festészettel, a Vásárhelyi Iskolával, a Miskolci Grafikai Biennálékkal, a Pécsi Mûhellyel, a Szolnoki Iskolával -
és ezt a sort az ábécé végéig folytathatnánk" ( Peter Fitz: Nach der Neoavantgarde - Neuerwerbungen, Idõhíd -
Zeitbrücke, katalógus, Museum Moderner Kunst - Stiftung Wörlen, 2001, 167.). Persze azért ezt a zubbonyt is
lehet tágítani: a Nagybányai Iskola szerepe, mûvészei éppúgy szerepelnek a kiállításon, mint mondjuk
Mattis-Teutsch János, aki leginkább Brassóban élt. Igaz, a nagybányaiak közül sokan Pestre kerültek, és
Mattis-Teutsch Jánosnak a MA köre rendezett kiállítást (kétszer is). De ez az "elvhûtlenség" megér egy cinkos
kacsintást...
A kiállításon 109 alkotó több mint 150 festménye és plasztikája szerepel. Mielõtt bárki is számon kérhetné
azoknak a nevét, akik nem szerepelnek a kiállításon, a szövegek szerzõi mindjárt az elején leszögezik, hogy
válogatásuk "nem ad teljes képet a XX. század magyar mûvészetérõl. Csupán azokat az irányzatokat és
mûvészeket mutatjuk be, amelyek és akik - a szó tágasabb értelmében - Budapest városához kötõdnek és
valamilyen módon fontos szerepet játszottak a város szellemi és mûvészeti arculatának kialakításában. Ezenkívül
megmaradunk a mûvészet tradicionális - képekkel és szobrokkal dokumentáló - felfogásában" (Emilia Földes-M.
Zsolnai: Von der Jahrhundertwende bis zu den "Aktivisten", i. m. 9.).
Nem, nem kérjük számon a hiányzó neveket, vagy akár a hiányzó mûveket. El kell jutnunk végre oda, hogy
egy-egy átfogó kiállítás nem arra szolgál, hogy a mûvészeti élet protokolláris "seregszemléje" legyen. Lehet,
lehessen a kurátornak, a rendezõnek, a kiállítás gazdájának sajátos ízlése, sajátságos szempontjai, ahogy
összeállítja és szervezi az anyagot, kiállítja a mûveket és a mûvészeket. Ettõl ne féljünk. (Más dolog, hogy
vannak mûvészek, akik minden kiállításon, és vannak mások, akik egyiken sem szerepelnek.) De félek attól,
amit a kiállítás kereteinek körvonalazásánál az utolsó megállapítás tartalmaz: képek és szobrok - és más nem. A
huszadik század mûvészetének nagy része nem kép és nem plasztika, nem síkban (a vásznon, keretek között)
megjelenített vizuális látvány, vagy a háromdimenziós térbe fagyott plasztikai, körüljárható, (esetleg)
megtapintható mû, hanem performansz, installáció, video, számítógép, hogy a koncept-art vagy a mail-art mûvi
megvalósulásról ne is beszéljünk. Kár tehát - akármilyen okból - leszûkíteni a kiállított anyagot. Lehet persze
anyagi tényezõkre hivatkozni, de szinte hihetetlennek tûnik, hogy egy-egy installációra, egy-két videoberendezés
felállítására nem jut a keretbõl. (Tekintsem installációnak Halász Károly Megtaposott képét [Getretenes Bild],
vagy csak az installáció "nyomának"?) Hogy lehetett volna-e egy pár estét performanszokra szánni, nem tudom.
Ez nyilván nagyobb anyagi bázist igényel (mûvészek utazása, tartózkodása stb.). De: ma már elvileg
megengedhetetlen a mûvészet tradicionális megjelentetésére szorítkozni.
Annyira érdekesek, összefogottak, összefüggéseket felfedõk és érdekfeszítõk a kiállítást kísérõ szövegek, hogy
nehezemre esik - szinte szégyellem magam -, hogy itt-ott fennakadok egy-egy megfogalmazáson, mégis
megteszem, mert fontosnak tartom.
A Czóbel Béláról szóló szövegben olvasom: "Hosszú évtizedeket töltött külföldön: Párizsban, Belgiumban,
Berlinben és ismét Párizsban s ezért a magyar mûvészet mindennapjaiból kiszorult (kiszorították?)" (Emilia
Földes-M. Zsolnai: Von der Jahrhundertwende bis zu den "Aktivisten", i. m. 49.). (Elnézést, a katalógus német
eredetijébõl fordítom "vissza" a szöveget - és értelmezem. Szívesen veszem, ha a szerzõk kijavítanak, és jobb
belátásra bírnak.) Manapság abból kell kiindulnunk, hogy ilyen-olyan körülmények következtében (jobb nem
beszélni róluk!) a magyar mûvészet és a magyar irodalom egyik (jelentõs) része nem az ország határain belül
született, születik, de ez nem lehet ok arra, hogy ezek a mûvek, mûvészek, szerzõk kiszoruljanak az ország
mûvészeti, kiadási, kiállítási, kritikai, megmérettetési életébõl, "mindennapjaiból". Az országot környezõ
kisebbségi mûvészet úgy-ahogy jelen van Magyarországon. De a nyugati országokban született, születõ is?
Hogy a képzõmûvészetnél maradjunk: Jakovits József jelen van ezen a kiállításon, de a mindennapokban is?
Hantai Simon, Pátkai Ervin ezen a kiállításon sincs jelen - és máshol sem. Kemény Zoltánról tud-e valaki
mûtörténészeken kívül? (Kaesz Gyula és Vaszary János voltak a mesterei, de való igaz, Párizsban és Zürichben
alkotott. Nem sorolom tovább, nem érdemes. Mert ha az irodalomba is belekapnék, még szebb lenne a kép.
Maradjunk annyiban, hogy a fent idézett kitétel - igaz. De - mondaná a jereváni rádió - egy lábjegyzetet
megérdemelt volna, ahol minderre, amit elmondtam, utalni lehet. Még akkor is, ha idegenek (is) olvassák.
A hatvanas-hetvenes évekrõl írják a szerzõk, hogy a mûvészek a világban jelentkezõ új tendenciákat a fõiskolán,
tanáraiktól nem ismerhették meg. Az erre vonatkozó információikat "...elsõsorban egymástól, könyvekbõl,
idõsebb kollegáktól, ismeretségi körük mûveltebb személyiségeitõl" (Emilia Földes-M. Zsolnay: Die ungarische
Kunst nach 1945, i. m., 108.) vagy "...az alkalmanként megadott kiutazási engedélyeket kihasználó fiatal
mûvészek személyes tapasztalatként" (uo., 103.) szerezték be. Nem tudom megállni, hogy itt el ne mondjam,
hogy éppen a hatvanas-hetvenes évek az az idõszak, melyben a Magyar Mûhely "mûvészetpolitikája" éppen
ezeknek a "kiutazási engedélyeknek" a megszerzését, a külföldön élõ, "tájékozottabb" mûvészekkel való
találkozást, az új mûvészeti irányzatokkal való személyes megismerkedést szándékozott elõsegíteni. Annál
könnyebben, mert a lap munkatársainak nagyobbik része maga is "új tendenciákban" sántikált. Furcsa és fõleg a
történelmi tények meghamisítása, ha most, utólag, éppen ezt próbálják néhányan a Mûhelynek felróni azzal, hogy
"kár volt nekik lefeküdni, mi ignoráltuk, és mégis megdõlt a kommunizmus". Nos, ez jól hangzik. Itt csupán
annyit, hogy lefekvésrõl csupán annyira volt szó, amennyire mondjuk XXIII. János pápa is "lefeküdt", mert õ is
azt hitte, hogy "fel kell lazítani" ezeket a rendszereket. És felmerül persze annak kérdése is, hogy vajon attól
"dõlt-e meg a kommunizmus", hogy ölbe tett kézzel vártuk, hogy ez bekövetkezzék, vagy pedig - jól-rosszul -
megkíséreltünk ezért tenni is valamit...
De nem bogarászok többet a szövegekben. Igazából - mint már fent mondottam - igen jók, pontosak, és
bizonyos dolgokban - például abban, hogy a háborúkat egészen természetesen korszakhatárnak tartják, ami még
a Kortárs magyar mûvészeti lexikon elsõ kötetének megjelenésekor nem volt ilyen egyértelmû - lehiggadt, szolid
munkára és kutatásra támaszkodó tényanyagot közölnek.
Sokkal inkább örültem a képeknek és a szobroknak. Annak például, hogy a katalógus címlapjára olyan
Kassák-kép került, mely nem szorosan kapcsolódik Képarchitektúrájához. Vagy annak, hogy Fehér Lászlótól
nem a ma széles körben ismert képei közül, hanem pályája elejérõl (Aluljáró I., 1975) és Maurer Dórától pedig
éppen legfrissebb korszakából (Görbült felület, konkáv, 1996) láthattam egyet-egyet. Hermann Nitsch
festõiskolájában az elsõ héten csak feketével dolgozhatnak tanítványai, a másodikon csak pirossal, a harmadikon
pirossal és feketével, aztán minden színnel. Ilyesmi jutott eszembe Rippl-Rónai Délutáni pihenõjén, a Bátyáimon
és a IV. Károly megkoronázásán mélázva. Gyarmathy Tihamértól nekünk is van képünk: tusrajz, sok száz
két-három centis, szorosan egymás mellé húzott vékony vonalkából áll össze a kompozíció. A kiállításon
szereplõ Növényi életteret fára festette, s az ecset nagyjából követi a deszka erezetét. A mi tusrajzunk
megismétli az erezetet, "tiszta" formában. Frey Krisztián kalligráfiái már régen izgatnak, és a kiállított René
Mexikóba indul különösen szép ezek közül. Záborszky Gábor mostani "képeit" mûtermébõl is ismerem (a
kiállítottat is), itthon egyik korábbi periódusából valót õrzünk, a Radnóti emléklap I-et. Kátránykapcsok, mûanyag
lapok, kézzel írt szöveg. Záborszky mûvészete az anyagokkal való kísérletezés: talán lehetett volna egyet még
mellé akasztani - akár a miénkhez hasonlót, kontrasztként. Nem mertem hozzányúlni Harasztÿ Cikádjához, mert
mikor kinyújtottam a kezem, megszólalt a folyosón a telefon. Azóta se tudom: mozog-e? Más: abban a tévhitben
éltem, hogy a keményebb erotika nem nyomult be a magyar képzõmûvészetbe. Keserü Ilona kioktat az
ellenkezõjérõl (Forma 3).
Csak azt mondtam el, ami hirtelen eszembe jutott. Szubjektív az is, amit kiválogattam, amire emlékszem, és
szubjektív az is, ami tetszett vagy ami meglepett. Ne legyen belõle sértõdés. Mert a kiállítás nem elsõsorban
nekem készült, hanem bajoroknak, németeknek, akik talán most látnak elõször ilyen összefogott, összefogó,
összefoglalt bemutatót a modern magyar mûvészetrõl.
Azt hiszem, az Idõhíd - Zeitbrücke az utóbbi idõk legfontosabb kiállítása.

    (Idõhíd - Zeitbrücke, Museum Moderner Kunst - Stiftung Wörlen, Passau, Bräugasse 17. 2001.
június 23-augusztus 12.)