A nyolcvanas-kilencvenes évektõl egyértelmûen az irányítja a kiállítási-vásárlási elképzeléseket, hogy a hazai mûvészet progresszív irányzataival foglalkozik a Fõvárosi Képtár. A fõváros képzõmûvészeti gyûjteménye, még akkor is, ha ma már szerencsére több kortárs gyûjtéssel és kiállítással foglalkozó intézmény létezhet, meghatározó szerepet játszik. Köszönhetõ ez elsõsorban annak az egyenlõtlen fejlõdésnek, aminek eredményeként a magyar mûvészet nagymértékben koncentrálódik Budapesten. Így a Képtár, – mint mindig is – a város mûvészetével foglalkozik, még akkor is, ha ez így kétségkívül rendkívül tágas meghatározás. Szûkíteni az érdeklõdési kört elsõsorban a „mit nem” körülírásával lehet: nem foglalkozik az alföldi festészettel, a hódmezõvásárhelyi iskolával, a miskolci grafikusokkal, a pécsi mûhellyel, a szolnoki iskolával és a sor folytatható az ABC végéig. A dolog mégsem elsõsorban földrajzi, hiszen a mûvész lakhelye, a mû születésének helyszíne nem mûvészettörténeti kategória. 
       A rendezõ elv pedig az, hogy olyan mûvésznek vagy csoportnak kell kiállítást rendezni, akiktõl a gyûjtemény számára vásárolni kívánunk. Ez egyfelõl rettenetesen nagy felelõség, hiszen a múzeumi gyûjteménybe kerülés jószerivel az „örökkévalóságról” szól, az a mûalkotás, ami egyszer múzeumi leltárba kerül, az nagy valószínûséggel ott is marad, tehát csak olyan tárgynak szabad bekerülnie, amelyrõl tudható, hogy idõtálló értéket képvisel. A kortárs mûvészet esetében ez minden esetben kockázatos, hiszen végsõ soron csak az idõ dönti el, hogy mi válik maradandóvá. Tehát bár az egyéni ízlés és értékítélet rendkívül fontos, egyéb megfontolásokat is érdemes szem elõtt tartani. A Fõvárosi Képtár ilyen szempontjai között szerepel, hogy a bekerülõ mû mindenképpen illeszkedjék a már meglévõ gyûjtemény folyamataihoz, a nyolcvanas évektõl egyértelmûen hiánypótlás is zajlott és zajlik még ma is.

Galántai György (Bikács, 1941.) festõ, szobrász, grafikus
A kortárs magyar képzõmûvészet egyik legsokoldalúbb alkotója. 1970–73 között szervezõje volt az elsõ avantgárd mûvésztelepnek, a Balatonboglári kápolnatárlatoknak, melyet az akkori hatóságok betiltottak. 1979-ben létrehozta az Artpoolt, amely a 70-es és a 80-as évek magyar avantgárd mûvészetének és alternatív mûvészeti kísérleteinek dokumentációs központja és archívuma. Jelentõs akciókat, performanszokat, mail art munkákat készített. Több kollektív kiállítás, projekt, kiadvány, mûvészeti program, valamint egyes marginális mûfajok mail art, mûvészbélyegek, pecsét, képeslap, mûvészkönyvek magyarországi népszerûsítése és archiválása fûzõdik a nevéhez. Szobrászként is jelentõs munkássága. 1975-tõl kezdve rendszeresen részt vett a különféle gyári-mûvésztelepeken, ahol elsõsorban hulladék- és talált anyagokból, tárgyakból szobrokat készített.  A humort sem nélkülözõ talpszobrai mellett a 70-es évek második felében és a 80-as években egyéb objekteket („átfunkcionált tárgyak”-at), mobilokat, monumentális szabadtéri alkotásokat készített. Ebben a sorozatba tartozik a Szabadság-börtön címû, 1979-ben készült plasztikája is.

Fehér László (Székesfehérvár, 1953.) festõ
A pályakezdés idején, a 70-es évek közepén fotórealista képekkel jelentkezett. A hiperrealizmus ebben az idõszakban szinte provokációnak hatott, különösen azon szociografikus elõadása, amely Fehér ecsetje nyomán vászonra került. Az Aluljáró I. (1975) a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jelenetei, elég könyörtelenül azt a valóságot mutatták, amely igen jellemzõ volt a 70-es évek második felére. A képek többsége ebben az idõszakban fekete-fehér, úgy viselkednek, mintha nagyon triviális amatõr fényképek felnagyításai, vásári piktor által „képpé” emelt holmik lennének. A különös képkivágatok, kicsit megbillentett nézõpontok, 50-es évekbeli valós és kvázi családi fotók illúzióját keltik, többnyire fekete-fehérben, de idõnként rikító „ORWO”-film színeiben játszva. 1983–85 között stilizált tájképeket festett, átmenetileg eltávolodva a konkrét, (fotóalapú) kiindulóponttól. Vörösek, feketék, fehérek és okker volt az uralkodó, szinte kizárólagos szín. Az évtized közepétõl a tájak egyre festõibbek, egyre gazdagabban megfestettek és egyre drámaibbak. 1988-ban drasztikus fordulat történt festészetében, az addig meglehetõsen gazdag színvilágát lényegében három színre: sárgára, feketére és fehérre redukálta. A képfelületek döntõ részét a sárga uralja, s ebbe az elvonatkoztatott, absztrakt felületbe kerülnek bele a feketével felvitt építészeti elemek, és képenként egy-egy, fekete-fehér figura. Az elsõ, és a legradikálisabb ilyen vászna a Balkon volt, óriási méretével, a sárga semmibe tekintõ asszonyával a következõ 4–5 év irányát kijelölõ kép. Tulajdonképpen eköré épült fel az 1990-es velencei Biennálén bemutatott és komoly nemzetközi sikert aratott sárga-fekete anyaga, amely meghozta számára a nemzetközi ismertséget is. Fehér László ma talán a legismertebb kortárs festõ Magyarországon.

Kocsis Imre (Makó, 1940.) festõ, grafikus
1969-tõl tanít a Magyar Képzõmûvészeti Fõiskloán, 1991-tõl tanszékvezetõ egyetemi tanár. 1977–90-ig a Makói Grafikai Mûvésztelep szervezõje és vezetõje volt. A 60-as évek végén finom, kicsit cirkalmas ceruzarajzokkal jelentkezett. A 70-es évek közepén a magyar hiperrealista törekvések egyik vezetõ mûvésze lett. Az amerikai elõképekkel szemben, akik szenvedélymentesen, hûvösen ábrázolták témáikat, Kocsis igen pontosan, fotószerûen festett, ironizált, de legalábbis mindig érezhetõ személyes érzelme (A balkon, 1976). Ebban az idõszakban született egy jelentõs mûcsoport, ahol a festõ a pop-arthoz került közel. Az oeuvre-ön belül különös fontosságot kaptak  tájképein szereplõ kulcslyukak, többségüket a 80-as évek elsõ felében festette. Ezeket a képeket az akkurátus mûgond, az illuzionisztikus realista megjelenítésmód jellemzi, de a téma már erõsen szubjektív, a gyermekkori bezártságélményen alapul.

Barabás Márton (Budapest, 1952.) festõ, szobrász
A 80-as években absztrakt geometrikus képeket készített, de fontos mûegyüttest teremtett az antik töredékeket, szobrokat megidézõ, kollázstechnikát alkalmazó táblaképsorozatával is. A 80-as években pedig a háromdimenziós képszobrok foglalkoztatták. Ezek a mûvei a festészet és szobrászat határterületén álló, besorolhatatlan alkotások. Alapanyagai talált tárgyak, elsõsorban zongoraalkatrészek (billentyûzet, kalapácsrendszerek, rétegelt lemez, amelybõl gyakran állatokat - mint például zsiráf - idézõ alakzatokat vág ki. Élénk színekkel festett konstrukciói falra szerelt dombormûvekként, függesztett vagy a padlózatra helyezett állványszobrokként jelennek meg.

Szentgyörgyi József (Balatonarács, 1940.) festõ
Kiváló kolorista, festészete a színek viszonylataiban, a színfoltok egymáshoz viszonyított arányaiban, ritmusában találja meg lényegét. Mûvészetének kiindulópontja többnyire az emberi figura, mely valamilyen festõ térbe kerül, expresszív formálással munkálja meg a kép egészét. Szorosan kapcsolódik a magyar festészet lírai tradícióihoz.

Vojnich Erzsébet (Budapest, 1953.) festõ
Pályafutása kezdetén figurális kompozíciókat készített, melyekre Francis Bacon szemlélete volt hatással. A következõ idõszakban figyelme a kollázsokat felé fordult, a figura nélküli ábrázolásain drapériákat, mint a titkok takaróját helyezte elõtérbe. Színskálája már ezeknél a képeknél kialakult: a mély szürkétõl a világos barnáig terjedõ, behatárolt színvilág lehetõ legtöbb színárnyalatát használja. A 80-as évek
közepétõl kialakult festészetének meghatározó tematikája, az építészeti enteriõrök megjelenítése. Rendkívüli következetességgel ábrázol különféle belsõ és külsõ tereket, házfalakat, lepusztult gyárcsarnok, bérházak, rideg szobabelsõk, falak, falak, falak szerepelnek vásznain. Ezek a különös terek mindig kétértelmûek, soha nem tudni, hogy valóságosak vagy álombeliek-e. Végtelen terek nyílnak képein, melyek szinte metafizikus mélységûek. Színei és fényei tompák, misztikusak.

Váli Dezsõ (Budapest, 1942.) festõ
A 90-es években több mûvészeti fõiskolán is tanított. Pályája elején nonfiguratív képeket készített, melyekben mint tájelemek, valóságos motívumok is feltûntek. A 80-as évek közepén zsidó temetõ sorozatával áttért a figurális ábrázolásra, de közben nem változott meg festményeinek alapvetõen jellemzõ líraisága. A 80-as évek második felétõl kezdve saját mûterme vált festészete központi témájává: több évtizeden keresztül lírai puritánsággal viszi vászonra saját legközvetlenebb környezetét, a festészet szülõhelyét, a mûtermet. Képeit gondos alapossággal, igen hosszan készíti és érleli, és igyekszik minél több mûvét megtartani, nem eladni. 2000-ben összes eddig készült alkotását digitalizálta és egy CD sorozaton bárki számára hozzáférhetõvé tette.

Haász István (Gönc, 1946) festõ
A 70-es években kibontakozó munkássága során elsõsorban grafikákat, metszeteket készített, kevés, szinte leheletnyien finom vonallal, geometrikus formákkal. Monokróm, mértanias felületekbõl hozta létre konstruktív, konkrét festményeit. A 80-as évek során mind vásznai, mind pedig grafikái rendkívül fegyelmezett önkorlátozással a síkról, a mértani formák egymáshoz való viszonyáról szóltak. A színvilág ebben az idõszakban sötét felületeken, feketék, kékek, különféle rozsdaszínek, melyeket leheletvékonyságú vonalak tagolnak, szabdalnak, határoznak meg. A képek nagy része négyzetes, de a formázott vászon tulajdonképpen mint jelentõs formai kifejezõeszköz már a nyolcvanas évektõl kezdve folyamatosan jelen volt Haász István mûvészetében. Ezek a festménytárgyak is a síkok különféle vetületeivel foglalkoztak, át- és egymásba hatolásairól szóltak. A 90-es évek végétõl a térbelépésen túl két radikális változás következett be: a sötét monokromitást felváltotta a világos, a szinte fehértõl a sárgák különféle minõségei és fokozatai vették át a vezetõ szerepet; másrészt az objektek zöme többrészes lett. Komponálás módja ettõl kezdve rendkívüli figyelemmel van az objektek közötti viszonylatokra is, a szerialitás már az egy mûvön belül is komoly szerepet játszik.

Záborszky Gábor (Budapest, 1950.) festõ, szobrász
Záborszky Gábor a 70-es évek végétõl, a 80-as évek elejétõl kezdve különös, átmeneti pozíciót foglal el a kortárs magyar mûvészetben, a festészet, szobrászat, objektkészítés határmezsgyéjén járnak–kelnek munkái. Eredetileg a képfelület hangsúlyozása, testesebbé tétele volt festõi célja, ennek érdekében nyúlt egyre plasztikusabb hatások megvalósítására alkalmas, tulajdonképpen tradicionális anyagokhoz, a mûanyag kötõanyaggal kevert homokhoz, melynek segítségével képfelületei egyrészt rendkívül plasztikussá váltak, másrészt hatásukban a megrepedezett földhöz, vagy éppen a paraszti építkezés tradicionális anyagához, a vályoghoz kezdtek hasonlítani. A 80-as évek derekára kialakult visszafogott forma két irányú továbblépés lehetõségét teremtette meg. Az egyik a kifejezetten plasztikai irány volt: az addig reliefszerû természettel rendelkezõ képtáblák teljesen kiléptek a térbe. Vastag faágak közé vászonalapokat feszített, és a kialakított formákat a homokos, földszerû masszával fixálta és önálló, önmagukban is megálló szobrokat készített, kvázi állatfigurákat, totemre, idolra emlékeztetõ, rusztikus felületû plasztikákat.  A másik bejárható irány a relief, ahol a képforma továbbra is meghatározó maradt. A felhasznált, természeti anyagok illúzióját keltõ megoldások ennél a mûcsoportnál is hasonlóak: a világ legkülönbözõbb paraszti építkezéseinél használatos vályogfal hatása csendül vissza Záborszky kép- és relief felületein. A 90-es évek elejére néhány lényegi, de az addigi munkából fakadó változás történt Záborszky munkáiban. Az egyik technikai: az alapmassza, ami addig leginkább a barbár, kicsit durva, földszerûségre utaló, természeti anyagokkal kevert mûanyag volt, teljesen értelemszerûen egy sokkal finomabb matériára cserélõdött, az öntött papírra. A másik változás színbeli: az addigi sötét monokróm alapkoloritot egyrészt felváltotta a világos — fehér —, másrészt megjelent az ezüst és az arany. Elõször a földképeken jelent ugyan meg, de ott mint értelmezõ szín, például napkorong. Az új, öntött papírtáblákon már önálló életre kelt, teljes felületeket foglalt el és ragyogásával uralja a mûvet. Az arany és ezüst használata a magyar és közép-európai festészetben történeti értelemben is ritka, kényes terület, mindenképpen bizantinikus ikonhatást idézi fel.

Soós Tamás (Budapest, 1955.) festõ, szobrász
A 80-as évek közepétõl az új festészeti mozgalom résztvevõjeként fest elvont, nagyméretû metafizikus tájképeket. A 80-as évek második felében az itáliai manierizmus, különösen Caravaggio hatására különös, persziflázs-képeket festett. A stílusmetaforák posztmodern szellemû használatával a 90-es évekre kialakult új motívuma, a redukált figura, a ballusztrád motívum, amely embert jelez – nõt és férfit –, amelyet viszonylag homogén háttér elõtt helyez el. Kezdetben a háttér vörös, és a figurák kékek, szorosan, szinte bezsúfolva jelennek meg egy–egy képtáblára tömörítve. A teljes sorozat címe Melancholia: a képek jó része két táblára kerül, két részes, vörös hátterû, a fekete figurák  a szélen, de közöttük a tér annyira feszült, hogy közöttük feliratot is alkalmaz. Ennek a formának egyik legjelentékenyebb darabja az SPQR (1994). Egy monumentális forma, amely szinte az ornamentika szintjéig redukált, foglalja össze mindazt amit az emberi testrõl, a férfi nõ kapcsolatról, távolságáról és közelségérõl, összetartozásról és taszításról mondani lehet. A figurákat megtestesítõ forma olyannyira kulcskérdés számára, hogy ki kellett léptetnie a síkból, így született a 90-es évek közepétõl a melancholia-szobrok sorozata.

Filep Sándor (Pincehely, 1954.) festõ
A Székesfehérvárott élõ festõ és grafikus a magyar mûvészetben ritkábban elõforduló népies, szürreális vonulathoz tartozik. 1985–86-ban nagyméretû képsorozatot festett az alapi elmegyógyintézet lakóiról. Munkáira jellemzõ a monokróm rajz és a színes festés együttes alkalmazása, tradicionális és avantgárd elemek szürrealista ízû ötvözete, ahol a legkülönfélébb mûvészettörténeti stílusokat használ fel. A nagyméretû vásznain etnográfiai ihletésû figurák is megjelennek.
 

Maurer Dóra (Budapest, 1937.) grafikus, festõ
1967-tõl Bécsben és Budapesten él. 1975–77 között Kreativitás – Vizualitás szakkört vezetett Erdély Miklóssal. 1987–91: a Magyar Iparmûvészeti Fõiskolán vendégtanárként audiovizuális gyakorlatokat tartott; 1990-tõl tanár az Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola interdiszciplináris festõosztályán. A 60-as évek elején érzékeny, organikus és groteszk formákban gazdag rézkarcokkal indult pályája. A 60-as évek végén kezdett konceptuális mûveket készíteni, ahol eszköztára a fotóhasználattal, perszonális akciókkal is bõvült. A 70-es évek elején fordult figyelme a matematikai indíttatású sorozatmûvek, természeti akciók, s a szeriális munkák felé. 
A jelhagyás és jeltörlés megteremtése, az ellentétes irányú mozgások jellemzõek szöveghasználatú sorozatmûvein is. A minimális mozgások folyamatainak megtervezett rögzítése igazán már az újabb eszköz, a film segítségével történt Maurer  mûvészetében. A 70-es évek derekán indult a Kvázi-képek sorozata, melynek teremtõ elve máig folyamatosan jelen van mûvészetében. Egy geometrikus raszter-rendszer valamely részletét véletlen kiválasztással kiemeli, felnagyítja, s elhelyezi a síkban, majd késõbb a térben is. A program kiteljesedése 1982–83-ban valósult meg, amikor Dieter Bogner felkérte a buchbergi kastély (Ausztria) toronyszobájának kifestésére. A Térfestés tervek (akvarell, papíron, 1980–82) „szabásmintájának” megfelelõen a síkban megtervezett színes raszter-rendszert a 14 m2-es térre vetítette ki és festette meg az illuzionisztikus teret. 90-es évek fordulóján ezt a programot folytatta: a kváziképek színvilága a különbözõ fény- és megvilágítási viszonyok hatására folyamatosan megváltozott, s ezt a jelenséget újra és újra megfestette, ez a Relatív kváziképek sorozata. A téri lehetõségek is tovább bõvültek, formázott vásznai „leléptek a falról”. A 90-es évek második felében a nyolc standard színbõl álló kompozíciós rendszert oldottabb váltotta fel, majd a görbült síkok és a tér problémája került mûvészete fókuszába, mint az a Fõvárosi Képtár gyûjteményében található Görbült sík, homorú (rétegelt falemez, 1996.) címû munkán is látható.

Birkás Ákos (Budapest, 1941.) festõ.
A 60-as évek közepén expresszív mentalitású, erõs, spontán gesztusokon alapuló portréfestési programmal indult. (Önarckép, 1969). 1967– 68-tól 74-ig ez az expresszív portréfestõi program fokozatosan átalakult és hiperrealistává vált (Kerítés, 1974). A 70-es évek közepétõl a képpel, mint tárggyal és szereppel, fotóval és filmmel foglalkozott. Fontos motívuma a kép a képben volt (Kép és fal, 1974). A képzõmûvészet mint fotózás a 60–70-es évek neoavantgardizmusának vagy az akkor aktuális konceptuális mûvészetnek nagyon karakteres eleme volt. A 80-as évek elejétõl újra a festészethez fordult, két alapvetõ festõi témát használt: a tájképet és a portrét, pontosabban fogalmazva a fejet. A fejek nem portrék és nem önarcképek és nem fejek abban az értelemben, ahogy valakire ránézünk. Abban az értelemben viszont azok, ahogy magunkba befelé nézünk, nyílik egy hatalmas végtelen tér, egy nagyon sokrétegû tér. Két tértípus kerül itt egymással szembe. Az egyik a festett tér, ami egy lényegében hagyományos festõi felfogás, a másik pedig a festészet játékterén kívül esõ elem, ami a két tábla összeállításából adódik, mint rés, vagy pedig mint egy eltakart, eldugott, eltitkolt rész. Gyûjteményünkben több ilyen portré is helyet kapott.

Szirtes János (Budapest, 1954.) grafikus, installátor, akció- és festõmûvész
A Magyar Iparmûvészeti egyetem tanára. 1972-tõl számtalan performance rendezõje, résztvevõje és megvalósítója. Munkássága rendkívül sok területet foglal magába, a pályája elején  elsõsorban akcióiról volt ismert.  A 80-as években expresszív, ornamentikus gesztusképeket festett; képei színes, szövetszerû felületet kaptak, amelyre azután több, fekete-fehér jelekbõl álló réteg került. Mûveinek (festészetében és akcióiban egyaránt) középpontjában a privát mítosz, a mágia, a kultikus cselekvés áll. A 90-es évektõl fimon felületû, több rétegben megfestett, majd összekormozott texturákat fest, melynek középpontjában mindig egy-egy emberlenyomat áll. A 90-es években festett Fekvõ fa sorozat közös formai jellemzõje, technikai értelemben, hogy egy határozott felület vagy gesztus és egy elmosódó felület és forma együttes szerepeltetése történik minden képen. Gondosan megfestett, szinte "kristályszerkezetû" vegetációs  formák uralják a képmezõ elsõ felületét. A látvány geometrikus, miközben amorf is. Szirtes esetében ezek a határok egyszerûen nem lényegesek. Ugyanaz a tartalmi és formai értéke minden egyes tárgyának, másfelõl a leheletnyi elmozdulások, azok a nüánszok, amelyek a méret és hordozóanyag karakterének különbözõségébõl adódik, teszik egyre gazdagabbá a variációs sort.

Trombitás Tamás (Budapest, 1952.) szobrász, festõ
Trombitás Tamás a 80-as évek elejétõl az absztrakt geometrikus térképzés elkötelezettje grafikában, festészetben fémszobrászatban, fényplasztikában és mindezek összegzésében, az installációs tárgyegyüttesek létrehozásában. Képein a mértani idomok – hasábok, gúlák, kockák, kúpok –, a fõszereplõk; ezek tér- és síkbeli kapcsolatait jeleníti meg.  Ábrázolási eszközei minimálisak: az „üres” síkba helyezi el a formákat, egy-egy kontúr határozza meg az idomokat, mégis virtuális teret teremt.
Ugyancsak a 80-as évek elejétõl foglalkozik a neonnal, mint festõi és térképzõ eszközzel. A 80-as évek második felétõl tárgyainak zömét fém és neon kombinációjú szobrok alkotják. Esztergált, maratott hasábok, kúpok, körök;  fém, mûanyag, kõ, vaspor, durva és megmunkált (csiszolt, polírozott felületek) szinte tetszõleges természetességgel kapcsolódnak egymáshoz, s alkotnak geometrikus szoborcsoportokat. A 90-es évektõl figyelme a betû, az írásjel felé fordult. Stilizált, végtelenül leegyszerûsített aranybetû jelenik meg kubusain. Nagyszabású installációja szerepelt az 1993-as Velencei Biennálé legjobb kiállításán, a La coesistenza dell' arte-n (A mûvészet együttélése). Az információ, amit az írás  hordoz, szinte rejtjelezett, sokkal inkább vizuális közlést, mint tartalmi mondanivalót hordoz. A fény – neon –,  a csillogás – az aranyfüst felület –,  a spiritualitást jelképezi; míg a fémkockák, a vasreszelék a súlyos, földit jelenítik meg. Ugyanez a téma, a sötét és csillogó ellentétpárja táblaképein is megformálódik. A most bemutatott két képe tulajdonképpen a Fõvárosi Képtár / Kiscelli Múzeum anagrammája.

Halász Károly (Paks, 1946.) festõ, grafikus
1979-ben létrehozta a Paksi Vizuális Kísérleti Mûvésztelepet. 1991-ben alapítója és igazgatója a Paksi Képtárnak. 70-es évek elején egy építészeti programhoz kapcsolódva az optikai mozgásra épülõ struktúrák kérdése foglalkoztatta. 1971–72-ben készítette el Magasles címû sorozatát, melyben figyelme a konstruktív kép- és téralakítás, és más kísérletezõ munkák irányába fordult, és Moholy Nagy László írásainak hatására fény- és fotókísérleteket is végzett. Foglalkozott a koncept arttal, de az installáció, akciómûvészet, performance, body art, video és a film is terén is jelentékeny munkássága. Festészetének alakulását jelentõs szerepet tölt be az akció, a performance és a body art munkák mint például a Lábbal taposott képek sorozata. Ehhez a mûformához tért vissza a 90-es évek végén és 2000-ben Taposott képek címmel rendezett kiállítást a Kiscelli Múzeumban. Ebbõl az anyagból szerepel egy mû a mostani bemutatón is.

Swierkiewicz Róbert (Pécs, 1942.) grafikus, festõ
Munkássága meglehetõsen besorolhatatlan, festõként, grafikusként különös tárgyegyüttesek alkotójaként egyaránt ismert. Festményei, asszemblázsai az arte povera, az absztrakt expresszionizmus, a pop art és a fluxus jegyeit egyszerre viselik. A 90-es években egyre jobban érdeklõdik a keleti, fõként az indiai kultúra iránt: munkái ennek révén egy sajátos manierista formarenddel és komponálás móddal gazdagodtak. Képegyüttesei installációként is viselkednek, a Fõvárosi Képtár gyûjteményében több munkája is megtalálható. A Zen zászló (1994) tipikus példája Swierkiewicz mûvészetének, festmény, és ugyanakkor objekt is, érezhetõ rajta a keleti hatás, miközben végtelenül Közép-Európai mû.

SASS Valéria szobrász  (Pécs, 1950.)
Berlinben él. Leggyakrabban  fekete-fehér napilapokból és fából építi szobrait, installációit. A 70-es évek végén Hajókat konstruált. Korai szobrainak még köze volt  figuralitáshoz, azonban a késõbbiek során egyre inkább érvényesül az elemek közti elvontabb összetartó erõ: a feszültség (pl. kötelekkel kifeszített elemek), valamint a tér és az anyag közti „eltérés”. A 80-as években szinte kizárólag fagerendákat alkalmazott, mellõzve minden más anyag felhasználását. Ezeket általában a négyszögbõl bontja ki, gyakran hosszában csipesz-szerûen bevágva vagy kitámasztva, a falnak döntötte, sarokba illesztette. A 90-es években kezdte el a napilapok bálázását, egymásbahajtogatott tömbjeinek felhalmozását, különféle térbe, tárgyra, összefüggésbe rendezését vagy megvilágításba (pl. rávetítéssel) helyezését.

Deli Ágnes (Mohács, 1963) szobrász
Budapesten és Hágában végezte tanulmányait. Organikus, természeti formákra utaló vagy a természet anyagait (vászon, vesszõ) használó egyedi plasztikái mellett land art mûveket is készít. Anyagai viszonylag könnyen formálhatók, egyszerûség jellemzi: fém, fa, habszivacs, vászon. Gyakran használ ellentétes tulajdonságú anyagokat egy-egy munkáján belül, ez az érzéki kettõsség  – kemény-puha, rugalmas-merev – szobrászatának központi elve. A minimalizált formák úgymint hasáb, házforma, vagy a geometriai alapelemek: háromszög, kúp, henger, téglatest (matrac) együtt alkalmazva domináns színekkel: fehér, arany, fekete, szürke; rendkívül erõs hatású mûveket eredményeznek. A mûvésznek 2000-ben volt nagyszabású installációs kiállítása Kiscellben.

Bukta Imre szobrász, performer, festõ (Mezõszemere, 1952.)
Mûvészetének témája a mezõgazdaság, a falusi élet, a szokványos paraszti munkák: trágyahordás, kaszálás, cséplés, permetezés, gyümölcsszedés stb. E munkák eszközeit és anyagait használja fel szobraihoz, képeihez, installációihoz, performance-aihoz. Mûvei finom iróniával, szeretetteljes groteszkséggel jelenítik meg azokat az abszurditásokat, amelyeket a paraszti életforma felemás kelet-európai modernizációja hozott magával. Munkái az 1990-es években keményebbé és keserûbbé váltak, és ezt a hangvételt csak néha enyhíti valamilyen transzcendens vonás. Pályáját egyszemélyes performanszokkal kezdte majd létrehozta jellegzetes abszurd gépeit: Mezõgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában, 1977; Mûanyagból tiszta búzát készítõ cséplõgép, 1985 stb. Mûveiben a tárgyak, állatok, emberek és gépek metamorfózison esnek át, a vasvilla – mint egy növény – kis villákat növeszt, az állatok emberi helyzetekbe kerülnek (A zuhanyozó disznó, 1990), a gépek emberi tulajdonságokat vesznek fel (Gyöngytyúkot etetõ férfi, 1986), az ember – az orvvadász – pedig az üldözött állattal azonosul (Nyári orvvadász. Az orvvadász megtér, videofilm, 1980). Ebben az individuális mitológiában minden egyszerû tárgy – kasza, öntözõkanna, de a vízsugár vagy a szilva is – úgy jelenik meg, mint a hétköznapok emlékmûve.

Major Kamill (Perkáta, 1948.) festõ, grafikus
Két évi budapesti tartózkodás után, 1972-ben Franciaország-ban telepedett le. A párizsi Ecole Nationale Supérieure des Arts Décoratifs-ban szerzett diplomát, ahol jelenleg is tanít. Kapcsolata a magyarországi mûvészeti élettel azonban nem szakadt meg; részt vesz itthoni kiállításokon, ill. Franciaországban élõ mûvészek csoportos bemutatkozásait szervezi Magyarországon. Hosszú ideig a Pére-Lachaise temetõ szomszédságában lakott, ahol gyakori látogatásai során fotók százait készítette. Késõbb e „motívumgyûjtõ” tevékenységét más temetõkre is kiterjesztette. Ezekbõl született elsõ kiadványa, a Le Livre des Morts (Holtak könyve) címû szita-albuma 1978-ban, mely kedvezõ fogadtatásban részesült. Grafikai munkáinak készítésével párhuzamosan festészettel is foglalkozik. A fekete és fehér, színes és színtelen, telt és üres közötti metamorfózist kutatja; az anyag örök átváltozását, hogy az emberi test, az írott és vésett szövegek maradványainak prezentálásával tudatosítsa bennünk az ember és kultúrájának mulandóságát, s kitapogassa az emlékezet határait. A nyomhagyás eszközeivel igyekszik a nyomtalanság érzetét kelteni, hogy a megszûnés pillanatát tetten érje.