KIÁLLÍTÁSOK 2015-ben
TEMPLOMTÉR
A DÚS
Dús László festőművész Kiscellben
installáció
2013. január 30-án este 11 körül fölizzottak Nosaj Thing hiphop zenész rajongói oldalán a kommentek. Valaki lefotózott egy öreg csókát, amint az konokul tépkedi a koncertre hívó plakátokat a Los Angeles-i Melrose Avenue egyik beállványozott épületének farostlemez burkolatáról. Dőltek az epés kommentek, míg végül pár nappal később valaki felismerte a papírszaggatót.
Laszlo, is it you?
A szokásos felületvadász körútja során webkettes kalandba keveredett hajlott korú képromboló egy nemzetközi hírű magyar festő volt, aki a zsákmányolt papírokat kollázstechnikával készülő műveihez gyűjtötte.
Dús László Bernáth Aurél osztályában végzett 1967-ben, Kovács Lászlóval (†2006), Újházi Péterrel, Végh Andrással, Tenk Lászlóval (bár őt egy politikai színezetű verekedés miatt 1966-ban kirúgták), Kéri Ádámmal, Bikácsi Danielával, Eisenmayer Tiborral (1966-ban őt is kirúgták, †1993), Méhes Lászlóval, Pataki Ferenccel és Buchmüller Évával.
Azokban az években Bernáth keze alól került ki a szakma java. Még akkor is, ha a mester rühellte a moderneket, kiváltképp az absztraktokat, és nemigen tűrte már Matisse-t, Picassót és Kleet sem.
Ám miután kedves tanítványa, a nagy ígéret, Gruber Béla 1963-ban – diplomamunkáját félbehagyva, öngyilkossági kísérlet és máig homályos metodikájú ideggyógyászati kezelések után – meghalt, a megrendült Bernáth lassan beadta a derekát.
Mondatai évtizedeken át kopogtak, dörömböltek növendékei homlokán.
„Ezekkel feküdtem, ezekkel keltem. Ahogy nézte a képet, kirázott a hideg, de megtanultál mindent. Legfőképpen azt, hogy a kép nem a papíron, nem a vásznon van, hanem mögötte” – mondja ma erről Dús.
Az 1967-esek nem tartoztak az erős kötelékben színre lépő évjáratokhoz. Rájuk magányos, szórt utak vártak, kívül a Perneczky Géza által szürnaturalistának nevezett társulás, a pop-artosok és az informelesek vagy az Iparterv-csoport kohéziós kötésein.
Dúsnak, ahogyan akkoriban oly sokaknak, pár év tipródás után elege lett a Brezsnyev-világba dermedt hazából és 1974-ben Amerikába disszidált. A rászakadó absztrakt expresszionizmus hatása alatt éjszakánként megszállottan rajzoló képkeretgyári munkás beverekedte magát, ha csak egy sietős mappamutogatás erejéig is, a minapi New Yorkerben keresetlenül csak Leó pápának nevezett Leo Castelli galeristához, majd általa számos kurrens kiállítóhelyre és veretes közgyűjteménybe. A mintegy két és fél évtizedes amerikai pályaív nyomán az 1999-ben hazatelepült Dús László markáns nemzetközi reprezentációt felmutató festő, akit elsősorban a grafikai technikák – így a nagy felületekre adaptált litográfia, szitanyomat és rézkarc – virtuózaként és a heterogén faktúraelemek érzéki összesimításának mestereként ismerünk. Valamint – ezt már ő mondja – korszakos jelentőségű lórajzolóként.
Dús az utóbbi években általa „fotófestményeknek” nevezett nagy tablókat készít, amelyeken egykori jelentéseikből kiforgatott kollázselemeket – figurális és absztrakt formákat, kép- és tárgytörmelékeket– fotó-hordozóba tapaszt, fest, kapar, dörzsöl, végeredményben egységes felületű kompozícióvá gyötör.
Kollázsolja az őt körülvevő világot.
E legújabb munkáit addig-addig sanyargatta, míg végül festmény voltukban bizonytalanná válva, egyre inkább köztereken felejtett monumentális fragmentumokra, fölállványozott épületek, széttúrt közterek takarásaira emlékeztettek. A Melrose Avenue bedeszkázott homlokzataira vagy a naponta átparavánozott Moszkva téri nagy népi bukdácsoló urbánus fosziliáira, amelyekből hol itt, hol ott nőnek ki tereptárgyak, szerelőkabinok, ismeretlen rendeltetésű térelemek.
A kiscelli Templomtér káprázatos terében ezekből épült Dús pályájának első, emlékekkel, allúziókkal, titkos történetekkel és mély érzésekkel átszőtt installációja.
A múzeumi járási irány a liturgiai rend ellenében egyenesen a szentélybe vezet bennünket. Az eredeti – a 18. századi liturgikus rendnek megfelelő – bejáratot ma inkább csak teherkapuként vagy nyáresti terembérlők foglyul ejtésére használjuk.
A Dús-installáció azonban újra jogaiba helyezi a régi térélményt és az eredeti spirituális irányt: evangéliumi oldal jobbra, leckeoldal balra. Nem mintha beléphetnénk a régi kapun, de a mű teljessége csak innen – visszafelé – nézve bontakozik ki. Az apszis felől közelítve a tárgyakat egyenként, önmagukban látjuk. Az őket összeszövő utalások és talányok viszont csak a sorozatot egyben látva nyernek értelmet. Paradox módon így a beavató nézet a laikusoknak rendelt perspektívából nyílik meg. A szolgálati bejáraton érkezőknek is az ő útjukat kell bejárniuk.
A tér közepére épített monolit fedőlapjára húzott képet is csak itt, a leckeoldalra vetítve látjuk.
A madártávlatból – a műtermi égből – fölvett fotón a megviselt, festékfoltos padlón – ez is egy élet- és munkanyomokból fölhordott kollázs – Dús László a festőhenger rúdját szorongatva fekszik a gigantikus vakráma tövében, feje alatt szutykos zsákvászon rongy, lábán sikkes fehér cipő. Tekintete még innen a magasból kivehetően is csillog.
Föntről nézve nem kétséges, hogy a műteremtér voltaképp gödör, sőt csapda, amelyből a mélység ura szigonyát markoló virgonc Poszeidónként szemez velünk, ráadásul megkettőzve.
Fölbukkan az emlékezetből egy 1950-es fotó, amelyen az ágyban fekvő aggastyán Matisse hosszú, szénbe mártott bambuszpálcával skicceli falra a vence-i Chapelle du Rosaire dekorációit.
Fekszik egy ember egy hatalmas téglányon.
Talán tisztelgés Robert Rauschenberg 1955-ben falra akasztott paplanos ágya előtt – egykor az a mű is Leo Castellié volt –, talán etruszk sztélé, amelyek tetején életvidám férfiak és nők szoktak könyökölni.
Bárhogyan is, a lecke világos: telítve öniróniával, kajánul csillogó szemmel, a festőhengert soha el nem eresztve.
A kiállítást a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
Kurátor: B. Nagy Anikó
Videó: Forgács Péter
Grafika: Máté András Gábor S8 Stúdió és Lapos László
Munkatársak: Kiss Tamás, Leposa Zsóka, Szepessy András
Külön köszönet Fitz Péternek
A megnyitó Forgács Péter és Másik János közreműködésével megtekinthető a You Tube-on.
The vernissage performed by Péter Forgács and János Másik is available at You Tube
február 12–április 6.
kurátor: B. Nagy Anikó
festmények
Fukui Yusuke TESLA-sorozata a 2011-es fukusimai atomkatasztrófával
„kezdődött”. A tragédiát követően újra bekövetkezett az a hónapokig tartó
alkotói csend, amelyhez hasonlót először az 1995-ös kóbei földrengés
okozott. A történtek mindkét esetben olyan „mély aggodalommal” töltötték el
a képzőművészt, hogy teljesen meggátolták festészeti és más művészeti
törekvéseiben.
1995-ben vegyes technikával elkészített Boksz-objektjeivel, míg 2011-ben a rádió feltalálójának nevével fémjelzett festménysorozatával dolgozta fel a természet és az ember megbomlott viszonyából következő súlyos problémákat.
A Fukusima Daiicsi nevű atomerőműben jelentkező üzemzavarok és balesetek teljesen ellehetetlenítették az életet az erőmű környezetében. Néhány héttel a katasztrófa után, Fukui Yusuke fejében megszületett a „Fukushima Hibrid Power Field” (2011) létrehozásának gondolata. Ez egy napelemekből és szélturbinákból álló land art projekt, amely Japán energiaellátásának 45%-át elő tudná teremteni. Mivel a különböző pályázatokon nem jutott anyagi forrásokhoz a fenti ötlet, kivitelezése elmaradt. A projekt tervezése közben többször „felbukkanó” Nikola Tesla munkássága ismét rávette a művészt az alkotásra.
A festmények első, 2011–2013-ban készült csoportja a tesla-tekercs által létrehozott, villámokra emlékeztető erőtereket jeleníti meg a síkban. A sötét, kékesfekete háttér és az abból elővillanó fehér vonalkötegek erős kontrasztot teremtenek.
A sorozat óriás méretű absztrakt művekkel zárul (2014–2015), amelyek új
anyag- és színhasználattal zökkentik ki a befogadót a „megszokott”
magasfeszültség hatása alól. Ezeken a képeken olyan festészeti megoldások
térnek vissza, amelyek biztosítják az életmű kontinuitását. Ilyen például a Homály (2010–2011)
című sorozatban és a Tesla-villámoknál használt elmosott felületkezelés is.
Fukui Yusuke magas fokú társadalmi érzékenysége ritkán érzékelhető közvetlenül a művekből. Az absztrakció és a konceptualitás egyaránt meghatározza művészi önkifejezését. Fukui TESLA-képei gondolati és vizuális szinten is egy szisztematikusan felépített, magas minőségű életműről tesznek tanúbizonyságot.
A festő sokoldalú anyaghasználatában az alkotó és az alkotóelemek között létrejövő harmonikus együttműködés tükröződik. A matériák szemmel látható, autonóm megnyilvánulásait végiggondoltan egészíti ki saját koncepciójával. Eddigi életművét különleges és ritka szemléletmód jellemzi, amelyet a japán kultúra hagyományai és az európai, magyarországi lét alakítanak folyamatosan.
április 9–május 31.
kurátor: Simon Magdolna
KONDOR ATTILA
ONTOGENEZIS
Részesülni a térben
háromcsatornás festményfilm-installáció
Ha a műalkotás mélyen
megérinti a befogadót – lehet, hogy csak egy pillanatig, de a festmény
mozdulatlansága belső tapasztalattá válhat. Derűs csönd – élő
mozdulatlanság. Olyan tapasztalat ez, amely felé az alkotói folyamat akarva
vagy akaratlan irányul. A festészet tehát az időnkívüliség megtapasztalására
bíztat.
Kondor Attila érdeklődése a
filozófia és a képzőművészet sajátos határterületén mozog. Szerinte a
művészet a filozófiai kontempláció számára egyfajta szellemi gyakorlat
eszköze lehet. A figyelem útjai sorozat festészeti és animációs munkái ezért
a gondolkodó látás folyamatait követik nyomon. A festmény az alkotói
figyelem fókuszában születik és a nézői figyelem fókuszául szolgál. Az
alkotói-befogadói folyamat számtalan mentális és fizikai mozgásának e
centruma mozdulatlan. A mozgás hiánya az idő hiányát sugallja: akárhányszor
visszatérhetünk egy képhez, mindig ugyanaz marad. Azonossága nem halott
tompaság, hanem megannyi korábbi mentális és fizikai mozgás lenyomata.
Gondolatok, felismerések, érzések, amelyeket a festés tudatosan, vagy épp
ösztönösen kivitelezett mozdulatai látható tárggyá alakítottak. A festmény
befogadása során pedig újra aktiválódnak a megismerő és a cselekvő érzékek
sajátos összjátékában. Ha a műalkotás mélyen megérinti a befogadót – lehet,
hogy csak egy pillanatig, de a festmény mozdulatlansága belső tapasztalattá
válhat. Derűs csönd – élő mozdulatlanság. Olyan tapasztalat ez, amely felé
az alkotói folyamat akarva vagy akaratlan irányul. A festészet tehát az
időnkívüliség
megtapasztalására bíztat. A Kiscelli Múzeum grandiózus Templomterében
installált munkában a fent leírt folyamat megfordulni látszik, mivel az
animáció lehetőséget ad arra, hogy az időben kibontakozó ritmus és a
térbeliség kialakulását nyomon követhessük. A kép animálása, „életre
keltése” iránti érdeklődés elsődleges oka, hogy a festmény és a festményt
kialakító láthatatlan erők együtthatóit – a figyelem, a koncentráció, a
képzelet, a tudatos imagináció és vizualizáció működése transzparenssé
váljon. Ez a fajta önreflexió a művészet eredetének
vizsgálatán keresztül visszavezeti a szemlélődőt a lét eredetének a
kérdéséhez. Erre utal az Ontogenezis cím két jelentésárnyalata: a görög
eredetű összetétel szó szerinti értelmében a „lét teremtése”. A
természettudomány „ontogenezis” alatt viszont specifikusan az egyedfejlődést
érti. Ez az áthallás a lét és az egyén közötti kölcsönhatásra is rezonál. Az
alcím – Részesülni a létben – erre utal.
A háromcsatornás festményfilm a Templomtér három meghatározó pontján jelenik
meg.
A kiállítás terébe belépő néző először az oldalfalon feltűnő képsorokat
látja kibontakozni. A megszokott vágás helyett a Templomtér egy másik
pontján folytatódik a vetítés. E logika mentén haladva az egyedi és a
párhuzamos vetítések során bontakozik ki a mű. Hasonlóan a korábbi munkákhoz
a videoloop egyben ciklikus formaként is szolgál. A többcsatornás
festményanimáció lehetőséget ad arra, hogy a film konvencionálisan egyirányú
időbeli elbeszélő módját a tér több irányába kiterjesszük. Ezzel
érzékeltetni lehet párhuzamos folyamatokat, szét- vagy épp összetartó
mozgásokat. A formátumok váltakozó használata lehetőséget ad a horizontális
és vertikális irányok filozófiai és teológiai jelentésrétegeit is beépíteni
a munkába.
A kiállítást mintegy három éves előkészítő munka előzte meg, amelyet Kondor
Attila A figyelem útjai című projektje
fogta össze, több egyéni és csoportos kiállításon is bemutatva az
eredményeket. (Óbudai Társaskör Galéria 2014; MODEM – Szabadkéz 2014; A38
Hajó 2015.) A projekt során kialakult gyakorlatot követve a Kiscelli Templom
kiállítóterében megjelennek a több csatornás animációval párhuzamosan
készült festmények és grafikák.
június 10-szeptember
27,
kurátor: Leposa Zsóka
KÉPZELT
KÖZÖSSÉGEK, MAGÁNKÉPZETEK
Privát nacionalizmus Budapest
Kiállítás a
Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeumban
és a Budapest Galériában
BAGLYAS Erika (H), BORSOS LŐRINC (H), Daya CAHEN (NL), CHILF Mária (H), CSÉFALVAY András (SK), CSONTÓ Lajos (H), ESTERHÁZY Marcell (H), GERHES Gábor (H), GLUKLYA (Natalya PERSHINA-YAKIMANSKAYA, RUS), HORVÁTH Tibor (H), Sanja IVEKOVIĆ (HR), C.T. JASPER (PL) & Joanna MALINOWSKA (PL/USA), JUHÁSZ R. József (SK/H), Nikita KADAN (UA), Matej KAMINSKÝ (SK), KEREZSI Nemere (H), KIS VARSÓ / LITTLE WARSAW (GÁLIK András, HAVAS Bálint, H), KISSPÁL Szabolcs (H), Tomasz KULKA (PL), Alban MUJA (KOS), Ciprian MUREŞAN (RO), NEMES Csaba (H), NÉMETH Ilona (SK/H), NOSEK László (H/USA), OLÁH Mara (H), Adrian PACI (AL/I), Dan PERJOVSCHI (RO), Martin PIAČEK (SK), Michal MORAVČÍK (SK), Karol RADZISZEWSKI (PL), Mykola RIDNYI (UA), Martina SLOVÁKOVÁ (SK), SOCIÉTÉ RÉALISTE (GRÓF Ferenc, Jean-Baptiste NAUDY, H/FR), Gökçe SÜVARI (TR), SZOLNOKI József (H/D), SZOMBATHY Bálint (H/SRB), Mark THER (CZ), Jaroslav VARGA (SK)
A kiállításban 39 társadalmilag elkötelezett, közép- és kelet-európai
kortárs művész alkotásain a nemzettel kapcsolatos képzetek, a nemzeti
identitás formálódásának fázisai és a nacionalizmus problémái elevenednek
meg.
A Képzelt
közösségek, magánképzetek egy
európai uniós projekt záró kiállítása, melyben hat ország, nyolc intézmény,
külföldi és hazai kurátorgárda működött közre.
A projekt korábbi tárlatai – Prága, Kassa, Pécs, Drezda, Krakkó, Pozsony –
után Budapesten két óbudai helyszínen, a Budapest Galériában és a Kiscelli
Múzeum Fővárosi Képtárában átfogó kurátori koncepcióba foglalt válogatással
és számos új művel találkozhat a látogató.
Sikerült megnyerni olyan nemzetközi sztárokat is, akik első ízben ezen a
kiállításon jelennek meg Magyarországon.
A bemutatott művek közül kiemelkedik négy, melyek jelenleg is láthatóak az
56. Velencei Biennálén. Ez utóbbiak a biennálén kívül először itt kerülnek a
közönség elé.
Kurátor: András Edit
Kurátorasszisztensek: Leposa Zsóka, Zombori Mónika
október 27–december 13.
ORATÓRIUM
Farkas István grafikái
Akvarelljeit és rajzait Farkas István az adatgyűjtés
dokumentumainak nevezte.
Ám ez művészi adatgyűjtés, amelyből az
életmű lírai-meditatív része bontakozik ki. A tisztán képi elemek – szín,
vonal, ritmus és tömeg – inkarnálódnak egy fa, hegy vagy figura vonalába,
formájába.
A Fővárosi Képtár
Oratóriumában 2015. április 16-tól bemutatott műveket Budapesten még nem
látta a nagyközönség. 1994-ben, majd 2009-ben lehetett látni a grafikákat
Kecskeméten, a Cifrapalotában, ahol a Farkas István – Glücks Ferenc
hagyatékot 1983 óta őrzi a múzeum. Most ehhez a válogatáshoz további
remekművek kapcsolódnak Farkas István örököseinek jóvoltából.
április 16–június 10.
kurátor: Simon Magdolna
