Vígh Tamás életműkiállítása
Templomtér, Oratórium
2007. július 12-szeptember 2.
kurátor: Fitz Péter, Hetényi Ágnes
katalógus szöveg: Kovalovszky Márta
Negyven év után, és tovább
Nem példa nélküli a művészet történetében, de nem is gyakran fordul elő az, hogy egy emlékművet több évtizeddel megtervezése után felállítsanak. Úgy látszik, most egy ilyen ritkaságszámba menő dolog előtt állunk.
1967 legelején az akkori Országos Vízügyi Főigazgatóság felkérte Vígh Tamást, hogy Tiszadobra tervezze meg Vásárhelyi Pál és a Tisza-szabályozás emlékművét. A közel egy éven át folytatott, zsűrizésnek mondott fontoskodás és gáncsoskodás után a megbízó elállt attól, hogy megvalósítsa Vígh Tamás és Bálint Jenő építész alkotását és Tiszadobon felállított egy másik művet.
A terv öt alakja negyven éve kisplasztikában éli életét: a Nemzeti Galériában mind az öt figura, Vásárhelyi alakja kisbronzként pedig még néhány példányban kiállításokon és gyűjtőknél (Magyar mérnök a 19. századból) részben megmutatták, hogy mi az, amit a korabeli hivatali hivatalos szemlélet sehogy sem tudott elfogadni. De az egész művet csupán elképzelni lehetett, mert csak egy nagyszabású terv maradt.
A kompozíció, az átlósan átvágott domb, a tetején a négy nagyméretű, kőből faragott kubikosfigurával és lent, középen a vízépítő mérnök bronzfigurájával nem készülhetett el. A közösség veszteségeként könyvelhettük el évtizedeken keresztül a Vásárhelyi küzdelméhez, művéhez méltó monumentumot.
Vásárhelyi Pál a kor nagy gazdasági kihívására válaszolt. A már korábban is, a reformkorban, és azóta is nagyszerű magyar vízmérnöki iskola kiemelkedő alakja, kora élenjáró tudományos szintjén, nem minden előzmény híján fogott bele a Tisza szabályozásába. Nem rajta, hanem a nagyon is ismerős, a partikuláris érdekeiket mindenáron megvédő kiskirályokon múlt, hogy művét csak részben vihette sikerre. De küzdelme meghozta az eredményt, a Tisza viziúttá válhatott és szállíthatta a terményeket, az árvizek pedig kevésbé pusztítottak. Műve és tragédiája emelte őt a vízügy, a folyamszabályozás és a mérnöki tudomány nagy alakjává.
Vígh Tamás terve nagy teret fogott be, hiszen a folyó szabályozása hatalmas térbeli, sőt tájbeli munka. A négy subás alak a dombtetőn arról beszél nekünk, hogy a magányos mérnök tervez, küzd elképzeléséért, de a fizikai munkát a kubikos végzi el. Azt a nehéz munkát, amit a hatalmas mennyiségű föld mozgatása, a dombok, folyókanyarulatok átvágása, árterek kialakítása jelent. Vásárhelyi alakja, lent, a dombvágatban, a kompozíció közepén áll, piedesztál nélkül.
Vígh Tamás pályáján jelentős állomás ez a mű. Vásárhelyi mozgalmas alakja azt mutatja, hogy a szobrász keze alatt a korábbi években következetesen kimunkált, a fémlemezhajlítás tektonikai szabályait a formálás szolgálatába állító metódusa érvényes lett az öntött figura mintázásakor is. És a látszólag más szabályt követő kubikosfigurák is a lemezplasztikában képződő üregek kiöntésekor és a telt forma feldarabolásakor keletkezett plasztikai alakzatok összeépítéséből jöttek létre.
Reich Gyula vízépítő mérnöké az érdem, hogy a terv most megvalósul. Ő volt az, aki miután meglátta, először csak a harminc centiméteres bronz Vásárhelyit, majd a teljes tervet, úgy gondolta, érdemes küzdeni megvalósításáért, mert hitelesnek és igaznak tartotta azt. Értő partnert talált a Tiszai Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság vezetőjében, Kóthay Lászlóban. Hegyeket mozgattak meg, hogy elérjék a felállítást.
Vígh Tamás különös helyzetbe került: el kellett döntenie, vállalja-e negyven évvel ezelőtti önmagát, akkori elképzeléseit, és - nem utolsó sorban - közel nyolcvan évesen végig tudja-e vinni ezt a nagyszabású munkát. A pályája derekán tervezett mű nagyon fontos volt a szobrász számára, így válasza saját kérdéseire igen volt. Harmónikusan és szervesen fejlődő szobrászat az övé, ezért lehetséges az, hogy téri-plasztikai gondolatai továbbra is érvényesek. Ha emlékműbe fog, az monumentális lesz, a hamis pátoszt messze elkerülve, mégis megemelve témáját, gondolatát, szellemi töltését.
Így most Budapest láthatja a kiöntött és kifaragott öt szoboralakot, a közel kétszeres életnagyságú bronz Vásárhelyit és a négy kőkubikost, hogy aztán innen, hamarosan végleges helyükre, Tiszalökre, a Tisza-völgy Vízgazdálkodási Bemutató Központjába kerüljenek, az átvágott dombra és a féldombok alkotta középponti térbe.
1967 óta Vígh Tamás sok szobrot mintázott, több főműve is keletkezett azóta. Szerencsésen hosszú, termékeny pályáján több nagy veszteség érte a közösséget, mert köztérre tervezett műveit nem állították fel. A Tisza-szabályozás emlékműve most lekerül erről a kárlistáról. A másik jelentős alkotás, az Életfa, a székesfehérvári milleneumi emlékmű terve még ott marad. Felállításával még tartozunk magunknak.
Hetényi Ágnes
