FolytatásÚj szerzemények a Fővárosi Képtárban
1996-2012
Folytatás
Új szerzemények a Fővárosi Képtárban
1996-2012
Fővárosi Képtár / Kiscelli
Múzeum, Templomtér
1037 Budapest, Kiscelli
út 108.
2012. augusztus 30-szeptember 30.
A kiállítást
rendezte: Simon Magdolna
Fővárosi Képtár katalógusai
150.
Sorozatszerkesztő: Fitz
Péter
ISSN 1416-4922
ISBN 978-615-5341-00-7
A katalógust
szerkesztette: Fitz Péter
A tárgylistát összeállította:
Simon
Magdolna,
Gulyás Dorottya,
Köblös Péter
Fordítás: Kozák Csaba
Fotó: Bakos Ágnes és
Tihanyi Bence
Nyomdai előkészítés és munkák:
GMN Repro Nyomdaipari Kft.
Felelős kiadó: dr. Bodó Sándor, a BTM főigazgatója
A katalógus megjelenését támogatta: Nemzeti Kulturális Alap
Folytatás
A Fővárosi Képtár évfordulóit tekintve igen gazdag a 2012-es esztendő: az első kiállítás pontosan százhuszonöt éve, 1907-ben nyílt meg a városligeti épületben. 1933 októberében, idestova nyolcvan esztendeje, hogy a Károlyi-palotában megnyílt az első Fővárosi Képtár kiállítása. Húsz esztendeje, 1992 óta működik kiállítótérként a Templomtér a Kiscelli Múzeumban. Az utolsó új szerzeményeket bemutató katalógus 1995-ben készült, így tehát igencsak ideje az azóta a gyűjteménybe került műalkotásokat is bemutatni a nagyközönségnek.
A Fővárosi Képtár intézményi története rendkívül viszontagságosan alakult az elmúlt százhuszonöt esztendőben. Több helyszín, átalakuló gyűjtemény, változó intézményi kapcsolat – mind jellemzőek erre a múzeumra. A kezdeti időszak gyűjteményi elképzelései elsősorban a városhoz kapcsolódó művészetre koncentrálódott: a város életében jelentős szerepet betöltő személyek portréi voltak az érdeklődés középpontjában.1884-ben az akkor erőteljesen átalakulásban lévő városkép megörökítésére írtak ki pályázatot. Az 1880-as években a Székesfővárosi Képzőművészeti Bizottság felügyelte a székesfőváros által odaítélt évi 4000 forintnyi gyarapítási összeg felhasználását. 1899-ben a városligeti Műcsarnok épülete – a mai Olof Palme sétányon máig áll – adott helyszínt a múzeumnak, az első kiállítás 1907-ben nyílt meg. A gyűjteményi koncepciót Kuzsinszky Bálint alakította ki még a XIX. század végén, és elsősorban a városi vonatkozású művek gyűjtését tűzte ki célul. A főváros Képzőművészeti Bizottsága 1892-ben létrehozta a ”Ferencz József koronázási jubileumi díjat”, amely kifejezetten a fiatal művészeket kívánta támogatni, díjjal és ösztöndíjjal, valamint rendszeres vásárlásokkal. 1909-től Bárczy István polgármester határozottan új és modern gyűjtési politikát szorgalmazott, ami szerint a ”vásárlásoknál a képek tárgya helyett tiszta esztétikai szempontok... irányadóak.” Ez gyökeresen megváltoztatta az addigi gyűjteményt, a múzeum feladata – mai szóval élve – a kortárs művészet támogatása, vásárlása és bemutatása lett. A gyűjtemény az 1920-as évek végéig jelentősen gyarapodott, így az új elhelyezés rendkívül fontos feladattá vált. Az első tervet, amely új épület létrehozását szorgalmazta a Kálvin téren, az I. világháború keresztülhúzta. 1928-ban a város megvette a Károlyi-palotát, ahol 1933. október 16-án megnyílt a Fővárosi Képtár. A gyűjtemény három részből állt: a városi gyűjteményből, a Zichy Jenő-féle örökül kapott gyűjteményből, és a megvásárolt Lotz Károly-hagyatékból. Csánky Dénes alakította ki a gyűjtés elveit, amely szerint folytatni kell a fiatal művészet és művészek favorizálását, s a modern magyar művészet egységes arculatát kell bemutatni. Ezek mellett fontosnak tartotta a XIX. századi pest-budai művészet gyűjtését is. 1935-től Knopp Jenő lett az új igazgató, akinek tizenkét éves működése alatt a Fővárosi Képtár a legnagyobb, magyar művészetet bemutató intézmény lett. Ez a fénykor az 1940-es évek végén hirtelen ért véget: 1949 és 1953 között az utolsó képtárigazgató, Pogány Ödön Gábor vezényletével előbb összeolvadt a Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtárával – a magyar művészet másik jelentős gyűjteményével, Országos Képtár néven –, majd 1957-ben ebből az anyagból jött létre a Magyar Nemzeti Galéria. Ez a főváros gyűjteményéből 12 252 darab műtárgy elvesztését jelentette, ebből 1059 darabot, a város történetére vonatkozó műtárgyakat, visszakapott a Székesfővárosi Múzeumok utóda, a Budapesti Történeti Múzeum. Ez a gyűjteményrész a Kiscelli Múzeum épületében kapott helyet, mint a BTM Képzőművészeti Osztálya.
A Fővárosi Képtárból 1950-52 között 12 252 darab műtárgyat (festmény, szobor és grafika) helyeztek át – és nem államosítottak, mert akkor már csak állami tulajdon létezett, ezért nem készült államosítási határozat – az akkori Országos Képtárba (a Szépművészeti Múzeum magyar művészeti gyűjteményébe), majd 1957-ben a teljes magyar művészeti anyag az akkor létrehozott Magyar Nemzeti Galériába került, a leltárkönyvvel együtt. Jogilag ez az eljárás „hosszú távú tartós letétként” értelmezhető, az MNG-ben az eredeti képtári leltári számok is megmaradtak FK betűjelzéssel. Ezért 1991-94 között, amikor az államosított javakat vissza lehetett igényelni, nem volt lehetséges a jogtulajdon újbóli deklarálása, hiszen nem államosítás útján történt a jogtulajdonos-váltás.
Az általánosan elfogadott szakmai álláspontok és a Fővárosi Képtár eddigi története is arra intenek, mennyire előnytelen hatásokkal jár, ha a meglévő és jól működő közgyűjtemény-rendszereket felborítják. Márpedig 2012-ben a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítésével elkezdődött egy olyan államilag irányított centralizáció, amit még az 1950-es évek államhatalma sem valósított meg.
1960-ban kezdődött újra a képzőművészet gyűjtése a Fővárosi Tanács elhatározása nyomán. Az újabb gyűjtemény koncepcióját Bertalan Vilmos alakította ki. Ő az eredeti gyűjtemény egyfajta rekonstrukcióját kisérelte meg létrehozni. Ez természetesen nehéz feladat volt, hiszen a korábbi főművek ekkor már a Magyar Nemzeti Galériában voltak. Ám a hatvanas évek időszaka sok szempontból nagyon különös volt: még alacsony áron elérhetőek voltak a nagybányai képek, vagy Rippl-Rónai, a két világháború közötti művészet, remekművek sora, amelyből a múzeum is képes volt vásárolni.
1973-tól Tőkeiné Egry Margit
vezetésével folytatódott ez a gyűjteményi koncepció, de a helyzet annyiban
változott, hogy a jelenkor művészetére is kiterjedhetett figyelme. Ez az időszak
a ”három T” periódusa, de Kiscell, hasonlóan egy-egy vidéki múzeumhoz, szabadabb
volt. Ennek oka a városszéli elhelyezésen kívül – kevesebb figyelem jutott a
távolabbi helyszínekre – a fővároshoz tartozás is lehetett, valamint a bátor és
koncepciózus művészettörténészek, akik az akkori kultúrpolitikai ”falakat”
messzebbre képzelték helyezni, mint a korszakban általános volt. Ekkor kerültek
a gyűjteménybe Vilt Tibor, Kokas Ignác, Kondor Béla, Deim Pál, Lakner László,
Schaár Erzsébet, Csernus Tibor alkotásai, és megjelentek az Európai Iskola
művészei, az IPARTERV-csoport alkotói. A kortárs magyar művészet itt jelenhetett
meg először, átfogva az egész XX. századot egy múzeumi állandó kiállításon
(1983).
A következő tizenhárom esztendőben Földes Emília irányította a képtárat,
az új állandó kiállításon kívül a romos templomtér felújítása és kiállítótérré
alakítása, valamint a kortárs művészet nagyszabású gyűjtése volt legmaradandóbb
része munkásságának. A korábbi időszakhoz képest megnőtt az időszakos
képzőművészeti kiállítások száma. Elsősorban a gyűjteményben szereplő
műalkotásokat mutatták be, de olyan kortárs kiállítások is voltak, mint
Veszelszky Béla életműve (1986), El Kazovszkij (1988), Tót Endre (1989),
Jovánovics György (1989), Melocco Miklós (1990).
A kiscelli volt trinitárius kolostort II. József alatt, a XVIII.
században kaszárnyává alakították, benne a barokk templomteret is emeletekkel
tagolták. A XX. század elején Schmidt Miksa bútorgyáros és gyűjtő vette meg az
épületet, s raktárnak, bemutatótérnek használta. Az átalakított templom rész
1945-ben bombatalálatot kapott, kiégett, romos állapotban maradt 1988-ig, amikor
is új tetőt építettek rá. Még ebben a félkész állapotban rendezték meg a
Temp-rom-tér című kiállítást 1988-ban, felhívva a figyelmet a helyszín
páratlan voltára. A kitartó szakmai munka munka elismeréseként 1989-ben a
gyűjtemény hivatalosan is visszakapta a Fővárosi Képtár nevet. 1992-ben nyílt
meg a felújított Templomtér, padlófűtéssel, korszerű, mozgatható sínes
világítással. Ugyanebben az évben készült el az emeleti terekben az új állandó
kiállítás, a Válogatás a Fővárosi Képtár XX. századi gyűjteményéből
címmel a XIX-XX. század fordulójától napjainkig mutatta be a magyar művészetet.
Ennek kortárs része páratlan volt a kor múzeumi kiállításai között.
Az új Templomtér mint időszaki kiállítások helyszíne adott teret a kortárs művészetnek: Lois Viktor (1992), Détente/Enyhülés című nemzetközi csoportos kiállítás (1992), Fehér László (1993), Magyarország akkor és most című, az utolsó negyven év művészetét bemutató kiállítás. Ugyancsak 1992-től a Templomtér alatti kripta is kiállítótérként szerepel, az első kiállítók között volt El Kazovszkij, Swierkiewicz Róbert és a Xertox, a román Sorin Dumitrescu és az Anastasia Alapítvány.
1994-ben Fitz Péter lett az igazgató. A kiállítási program kiszélesedett, évi 8-10 kortárs kiállítás megrendezésére nyílt lehetőség. Az első időszakban, 1994 és 2000 között szinte minden időszaki kiállításhoz nyomtatott dokumentáció, katalógus készült. A Képtár gyűjtési koncepciója némileg módosult. A korszak lehetővé tette a tudatosabb meghatározást, valamint a Fővárosi Képtár történeti hagyományaihoz való visszakapcsolódást a gyűjtés területén is.
A kilencvenes évektől a Fővárosi Képtár a hazai művészet progresszív irányzatainak bemutatásával foglalkozott, s egyértelműen ez irányította kiállítási-vásárlási elképzeléseket is. A főváros képzőművészeti gyűjteménye, függetlenül attól, hogy ma már szerencsére több kortárs művészetet gyűjtő és kiállító intézmény létezik, meghatározó szerepet játszik a hazai mezőnyben. Így a Képtár, bár országos gyűjtőkörű, most is – mint mindig – elsősorban a főváros művészetével foglalkozik, még akkor is, ha ez kétségkívül tágas, ám nem művészettörténeti kategória. Az érdeklődési kört inkább a „mit nem” körülírásával lehet szűkíteni: nem gyűjti az alföldi festészetet, a hódmezővásárhelyi iskola mestereit, a miskolci grafikusok alkotásait, a szolnoki iskola művészetét... és a sor folytatható az ábécé végéig.
A Fővárosi Képtár legfőbb rendező elve, hogy olyan művésznek vagy csoportnak rendez kiállítást, akiktől a gyűjtemény számára vásárolni is szándékozik. A kortárs művészet esetében ez minden esetben kockázatos, hiszen végső soron csak az idő dönti el, mi válik maradandóvá. Bár a gyűjtők egyéni ízlése és értékítélete rendkívül fontos, egyéb megfontolásokat is szem előtt kell tartani. A Fővárosi Képtár szempontjai között az is szerepel, hogy a kiválasztott (vagy megvásárlásra szánt) mű mindenképpen illeszkedjék a már meglévő gyűjteményben karakteresen kirajzolódó folyamatokhoz. A nyolcvanas évektől egyértelműen a hiányok pótlására törekedett a múzeum, s az előző három-négy évtizedből olyan műalkotásokat is igyekezett megszerezni, amelyeknek a gyűjtése korábban kultúrpolitikai, anyagi vagy más okokból nem volt mód.
A feladat összetett, hiszen a kiállítások többé-kevésbé meghatározzák azt, hogy miként gyarapodik a gyűjtemény. A Fővárosi Képtár kiállításain olyan művészeket, irányzatokat, tendenciákat mutat be, akiknek a műveit a múzeum meg kívánja vásárolni. Ez ma különösképpen nehéz, hiszen nap mint nap újabb tehetségek és irányok tűnnek fel, tehát a nyitottság elve legalább olyan fontos, mint a bizonyított értéké.
A kiállítási koncepciót alapvetően az határozza meg, hogy a múzeum milyen időszaki kiállítási terekkel rendelkezik. A Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum helyzete ebből a szempontból igen különleges. A Budapesti Történeti Múzeum részeként, a budai várban található épületben is rendez képzőművészeti kiállításokat, de a Kiscelli Múzeum a fő helyszín. Itt 1992-ig az állandó kiállítási tereken kívül szűkösek voltak a lehetőségek. 1992-ben nyílt meg a Templomtér, amely a képzőművészeti időszaki kiállítások legfőbb színtere lett. Ezzel bővültek a lehetőségek, másrészt a templom különleges adottságai nagyban befolyásolták az itt rendezhető kiállítások jellegét is. A tér igen impozáns, bár méretei csalókák: sokkal nagyobbnak tűnik, mint valójában, ennek nyilván a huszonöt méteres belmagasság az oka. A tér alapterülete mindössze ötszázötven négyzetméter, ami három részre van tagolva – szentély, főhajó és bejárati csarnok –, valamint a központi tér is tagolt oldalanként három-három pillérrel, mindez meghatározza a műtárgyak elhelyezésének lehetőségeit. Ez a lenyűgöző tér nemigen viseli el az utólag behelyezhető kiállítási installációt, vendégfalakat. Ugyanakkor nagyméretű festmények, képzőművészeti installációk és szobrok, videókivetítők számára elsőrangú helyszín. A tér a maga nemében egyedülálló, minden művész számára komoly kihívást jelent. Páratlan hatását nem lehet megkerülni, olyan műveket kíván, amelyek alkalmazkodnak hozzá, és nem konkurálnak vele. A Templomtér olyan csoda, hogy miatta érdemes a Fővárosi Képtár gyűjteményeit ezen a városközponttól kissé távoli helyen tartani. Ugyanakkor a helyszínnek komoly korlátai vannak: csoportos kiállítások rendezésére, azaz téma köré rendezett kiállítások bemutatására, életműkiállításokra kevésbé alkalmas. Nagyon meghatározóak az öreg nyerstégla falak, melyek a ”white cube” hatástól messze esnek, az ilyet kívánó művek kiállítása itt nem előnyös. A tér méretei – főleg magassága – nagyban meghatározzák, milyen művek tudnak jól érvényesülni. Ennek a kiállítás-gyűjteményezés összefüggésben komoly hatása van, a nagyméretű, sokszor monumentális alkotások megvásárlása már csak a raktározási lehetőségek miatt sem mindig lehetséges. Így gyakran előfordul, hogy nem a kiállításon bemutatott művek közül vásárlunk, hanem az adott művészre jellemző, kisebb méretű tárgy kerül a gyűjteménybe.
A kilencvenes években a program gerincét kétségkívül azok a művészek jelentették, akiknek pályafutása a hatvanas években indult. Zömmel az IPARTERV generációjáról van szó, de ez a meghatározás nem a csoporthoz való tartozást fedi, sokkal inkább azokról az ötven év feletti művészekről van szó, akik a nyolcvanas évekig művészeti értelemben a rendszeren kívüliek voltak. Az általános hazai gyakorlattal szemben a Fővárosi Képtárban rendezett kiállításaik nem ”kárpótlás”-jellegűek voltak, azaz nem valamiféle adósságtörlesztés történt abban az értelemben, hogy korábbi, a nyilvánosság elől elzárt műveikből készült életmű-kiállításra kaptak volna lehetőséget, hanem a kiscelli templomtér új művek készítésére inspirálta őket. A névsor impozáns, még akkor is, ha a magyar kortárs művészet idősebb generációjának egészéről természetesen nem beszélhetünk. Bak Imre: Új képek (1994), Birkás Ákos (1994), Swierkiewicz Róbert Kelet kezd, nyugat befejez (1994), Nádler István (1995), Jovánovics György: Ut manifestius atque apertius dicam (1996), Konkoly Gyula (1995), Lisztes István: Szobrok 1986-92 (1994), Kovács Attila: Szekvenciák 1974-94 (1994), Maurer Dóra: A cethal gyomrában (1996), Türk Péter: ”Forró vágyam árnyékában ülni” (1996), Pincehelyi Sándor (1999), Boldog születésnapot, Lossonczy Tamás (1999), Halász Károly: Taposott képek (2000), Helényi Tibor: Khimaira (2000), Haász István: Sárga képek (2000), Csorba Simon: Múzsák (2001), Mengyán András: Varázslatos transzparencia (2003), Tisztelet Gyarmathy Tihamérnak (2005), Csáji Attila: Visszatérés (2005), Klimó Károly (2005), Major János: Grafikák, (2006), Vigh Tamás: Negyven év után, és tovább (2007), Hencze Tamás 70 éves (2008), Drozdik Orshi: Un Chandelier Marie Theresa (2009), Konok Tamás: A gondolatmenet struktúrája (2009).
Ezzel párhuzamosan folyamatos a fiatalabb kortárs generáció – a negyven és ötven év közöttiek – bemutatása is, függetlenül attól, hogy az életkor esztétikai, művészettörténeti szempontból nem játszott szerepet kiválasztásukban, mégis, minden esetben olyan művészekről van szó, akik mögött már jelentős teljesítmény áll. Itt sem az egész életművet prezentáló kiállításokról van szó, hanem a munkássághoz kapcsolódó, akár a hely specifikus lehetőségeihez kapcsolódó, aktuális művekről: Forgács Péter: Inventárium (1995), Gellér B. István: Leletek (1998), Károlyi Zsigmond (1994), Lugossy Mária (1995), Soós Tamás: Melancholia (1996), Szirtes János: Fekvő fa – fekvő kristály (1997), Trombitás Tamás (1996), Vojnich Erzsébet (1997), Bukta Imre: Járás egy áldás nélküli térben (1998), Záborszky Gábor (1998), Kicsiny Balázs: Huszonhárom tengerész (1999), Samu Géza emlékkiállítása (1999), Szotyory László: Parkok, nők, autók (1999), Gábor Áron (2000), Koncz András (2002), Szűcs Attila: Tisztaszoba (2002), Mulasics László emlékkiállítása (2002), Mohácsi András (2003), Szűts Miklós (2003), Gaál József: Álomban létező (2004), Friedrich Ferenc (2005), Várnai Gyula: Ritka pillanatok egyike (2006), Baranyay Levente: ”Frissek vagyunk, fiatalok, megnézzük a sivatagot” (2006), Kicsiny Balázs: Interjú az Ivócsarnokban (2006), Kis Varsó: Két darab (2009), Révész László László: My Skies, My Sixties (2009), Ficzek Ferenc: Utolsó kijárat (2010), Sugár János: Tűz a múzeumban (2011), Jovián György: LX (2011).
A múzeumi értelemben vett fiatalabb generációk – a negyven év alattiak – is egyre jelentősebb szerepet kapnak a kiállítási programban. Egy múzeumnak ugyan nem lehet feladata az új művészek felfedezése, hiszen a kiállítás legfontosabb célja a gyűjtemény gyarapítás, de a jelen művészetében egyre fontosabb szerepet töltenek be a legújabb irányok művelői. Időszakunkban meglehetősen sok fiatalabb alkotót tudott a Képtár bemutatni: Chilf Mária és Szörtsey Gábor: Tulpék ege alatt (1998), Deli Ágnes (2000), Szépfalvi Ágnes: Préda (2009), Németh Hajnal: Összeomlás – Passzív interjú (2010), Nemes Csaba: Állj ide! (2010), Csurka Eszter: Vágy (2011), Csiszér Zsuzsi: Átjárás (2011), Komoróczky Tamás: Szökési kisérlet (2011), Eike: Kiáltvány – Proclamation (2012), Turcsány Villő: Inga-hangolás (2012), Koronczi Endre: Ploubuter Park (2013).
A csoportos és tematikus kiállítás, mivel a Templomtér kevésbé alkalmas erre, jóval kevesebb volt. Ennek kiállítás esztétikai okai vannak, majdnem minden esetben a hat-nyolc szereplős kiállítások túlzsúfoltak voltak. Mítosz, Memória, História. Osztrák és magyar kortárs művészek (1996), „A létezés álma” – Fiatal japán művészek kiállítása (1997), Plasztik-kor. A Magyar Képzőművészeti Főiskola Körösényi Tamás vezette szobrász osztályának kiállítása (1999), Északi dimenziók. Kortárs finn képzőművészet (2001), Re-Conciliation/Megbékélések (2002), BLOCK csoport: Látható, vagy láthatatlan (2004), Wired Banks in Transit/Folyóparti kapcsolatok. Holland-magyar kortárs kiállítás (2006), UtopiaTransfer. Holland-flamand kiállítás (2008), 444 év (2008), Forradalmi dekadencia. Külföldi művészek Budapesten 1989 óta (2009), Leopold Bloom Képzőművészeti Díj (2011).
Gyűjteményi szempontból tekintve a legproblematikusabb fejlemény, hogy korunk művészetére egyre inkább jellemző az installáció nagymértékű előretörése. Ezt a folyamatot különösen erősíti az is, hogy a Templomtér rendkívül alkalmas a helyspecifikus installációk létrehozására. A kiállítótér működésének kezdetétől – 1992-től – napjainkig harminchat installációs kiállítás jött létre, a Templomtér talán legkarakteresebb, egyedülálló kiállításai tartoznak ehhez a csoporthoz. Ez gyűjtési szempontból megnehezíti a muzeológusok dolgát, mivel a legtöbb esetben a műtárgyegyütteseket képtelenség a gyűjteményben elhelyezni. Legtöbbször dokumentációt, videót, vagy az egész műre egy-egy jellemző darabot lehetséges megvásárolni. Rendkívül nehéz ebből a 36 kiállítás-együttesből néhányat külön kiemelni, ez egy külön írás témája lesz a későbbiekben. A legemlékezetesebbek: Jovánovics György: Ut Manifestius atque apertius dicam (1996), amely a mester 1995-ös, 46. Velencei Biennálén bemutatott kiállításának interpretációja volt. Bukta Imre Járás egy áldás nélküli térben (1998) minimalista installációja egyike a művész legjobb alkotásainak. Hermann Nitsch Hatnapos játék Prinzendorfban című kiállítása kavarta az első, és legnagyobb kultúrpolitikai botrányt a rendszerváltás után. Laura Anderson Barbata Mítikus utazás (2003) című kiállítása a nemzetközi hírű mexikói művész, az egész teret betöltő, organikus-történeti-misztikus összefüggésű műalkotása. Kicsiny Balázs Interjú az Ivócsarnokban (2006) című kiállítása a 2005. évi 51. Velencei Biennálén bemutatott műegyüttesének továbbfejlesztett változata volt. Türk Péter ”Hosszúság, szélesség, magasság és mélység” (2006) minimalista téglarasztere a művész munkásságának összefoglalásaként is értelmezhető. Németh Hajnal Összeomlás – Passzív interjú (2010) objekteket és hangisntallációt tartalmazó műegyüttese a későbbiekben sikersorozatra vezetett, debreceni, majd műcsarnoki ujabb bemutatói után a 2011-ben az 54. Velencei Biennálén képviselte Magyarországot.
A Fővárosi Képtár korlátozott lehetőségei miatt nem gyűjti az egyetemes művészetet, de ma már a világon egyetlen múzeum sem engedheti meg magának, hogy hogy kizárólag a nemzeti művészetre koncentráljon. Az egyetemes kortárs művészet összefüggéseibe csak akkor tud beilleszkedni a hazai művészet és közönsége, ha itthon rendszeresen láthatók külföldi kiállítások is. Ez fontos nem csupán a közönség, de a művészek számára is, áttételes, távolabbi célja pedig feltétlenül az, hogy viszonzásul a magyar művészet is bemutatásra kerüljön külföldön. Viszonylag kevés külföldi alkotó kiállítására került sor 1996-2012 között, összesen huszonhét ilyen volt. Közülük többen is magyar származásúak, külföldön élő alkotók – Alexandre Hollan (Hollán Sándor), Anna Mark (Márkus Anna), Major Kamill, Bér János Franciaországból; George Peck (Popovits György) New Yorkból, Kuchta Klára Svájcból, Csutak Magda Bécsből. Természetesen az egyetemes művészet igen neves alkotói is szerepeltek már a Templomtérben, mint Hermann Nitsch, Peter Sandbichler, Franz West Ausztriából, Vance Kirkland, Carol Ross az Egyesült Államokból, Rimer Cardillo Uruguayból, Laura Anderson Barbata Mexikóból.
A fotóművészet bemutatása és gyűjtése is szerepel a Fővárosi Képtár programjai között, elsősorban a képzőművészetre vonatkozó dokumentatív sorozatunkban, mely a Nézőképek címet viseli. Pácser Attila, Halas István, Szamódy Zsolt, Kovács Endre, Dobos Gábor kiállításai tartoznak ebbe az együttesbe.
A történeti művészet – a XX. század első felének művészetét értve – terén a legrosszabb a gyűjtési helyzet. Amíg az előző időszakokban mindig volt lehetőség régebbi keletkezésű műalkotások vásárlására, akár a műkereskedelemből is, időszakunkban ilyesmire alig akad példa. Az utolsó ilyen vásárlás 1997-ben történt, Egry József egy korai vásznát tudta a múzeum a műkereskedelemből megvásárolni. A történeti kiállítások döntő többsége a Képtár gyűjteményi anyagából származik. Nagyobb életmű-kiállítások rendezésére is kevesebb a lehetőség, kiemelkedőbbek: Farkas István életmű-kiállítás (2005), Tisztelet Gyarmathy Tihamérnak (2005), Paizs Goebel Jenő gyűjteményes kiállítása (2009). Folyamatos a Fővárosi Képtárban letétként elhelyezett Levendel-gyűjtemény évenkénti bemutatása, valamint a grafikai gyűjtemény tematikus válogatásai: Ábránd a hajóhoz (2009), Gyí lovam! (2011).
A gyűjtés talán legfontosabb alapja a saját vásárlás. Ennek költségvetési háttere a múzeum saját gyűjteményi pénzkerete. 1962-től ez 400.000 forintról indult, de még az 1990-es évek elején is csak 500.000.- Ft volt. 1993-ban a Fővárosi Közgyűlés 2.000.000 forintot szavazott meg Jovánovics György Részlet a nagy Gillesből című szobrának megvásárlására, s ez az összeg a következő évtől, 1994-től rendszeres műtárgyvásárlási keretként rögzült. Sajnos időközben a múzeum saját 500.000.- Ft-os kerete eltűnt. Ez az összeg az 1990-es években még egészen komoly keretnek számított, talán csak a Magyar Nemzeti Galéria tudott több pénzzel gazdálkodni. Mára ez a saját tétel 1.800.000. forintra csökkent, miközben a műtárgy árak a sokszorosukra emelkedtek. Az intézmény gyűjteményi kerete azonban csak az egyik része a műtárgyvásárlási forrásoknak. Az 1990-es években ezen a biztos alapon túl a Nemzeti Kulturális Alap, a kultúrával foglalkozó, változó nevű minisztérium komoly műtárgyvásárlási pályázatai, a Soros Alapítvány, valamint banki pályázatok az alapösszeg sokszorosát tudták biztosítani a gyarapításhoz. 2012-re ezek a lehetőségek mindössze az NKA-ra korlátozódtak.
A gyarapodás más irányú lehetősége az ajándék, adomány és letét. Mindegyik formára volt példa 1996 és 2012 között. Az ajándék forrása meglehetősen sokféle, a leggyakoribb a művész személyes donációja, amelynek a nagyvonalúság mellett presztízsokai is vannak – megtisztelő egy komoly múzeumi gyűjteményben szerepelni. Ugyanakkor ennek a formának a leggyakoribb esete az, amikor a múzeum műtárgyvásárlásakor a művész további művet ajándékoz a gyűjteménynek. Tárgyalt időszakunkban 89 ajándékból 26 származik magától a művésztől. Ezt követi a leszármazottak ajándékozása, de időszakunkban többször előfordult különféle cégek, vállalkozások ajándékozása is. Az Éremtár esetében pedig az egyesületek, klubbok, társaságok adományai is jellemzőek. Adomány alatt azt a formát kell érteni, amikor a szponzor, adományozó megvásárol egy műtárgyat a művésztől, galériától, s ezt a gyűjteménynek adományozza. Ilyen eset két ízben fordult elő. A letét a legkülönösebb gyarapodási forma, ebben az esetben hosszabb-rövidebb időre kerülnek műalkotások, esetenként egész gyűjtemények a múzeumba. Ilyenkor a mű tulajdonjoga az eredeti tulajdonosé marad, de a tárggyal a múzeum minden egyéb szempontból mint a sajátjával rendelkezhet, kiállíthatja, publikálhatja, kölcsönözheti. Gyakorta egy-egy alkotást helyeznek letétbe, de az igazán érdekesek a kisebb-nagyobb gyűjteményi letétek. Ezek közül kiemelkedik a Levendel László-gyűjtemény, amely 1998 óta a múzeum gyűjteményét gazdagítja gazdag Európai Iskolás anyagával. Válogatásban vagy egészében évente kiállítja a Fővárosi Képtár. 1996 és 2000 között letétként került a múzeumba László Károly Svájcban élő magyar műgyűjtő hatalmas gyűjteményének egy része. A tervek és szerződések szerint a teljes gyűjtemény a főváros kezelésébe, majd tulajdonába került volna, ha a szerződés szerinti elhelyezésről az önkormányzat gondoskodik. Ez elmaradt, ma ez a gyűjtemény Veszprémben látható. A nagy összefüggő gyűjtemények mellett letétként vannak a múzeumban Gulácsy Lajos és Farkas István művei, valamint számos egyedi alkotás a XIX-XX. század magyar művészetéből.
A tárgyalt időszakban szinte minden kiállítótól kerül műalkotás a gyűjteménybe. A vásárlások mikéntje azonban nagyon sokféle. Chilf Mária például egy igen látványos, nagy teret igénylő installáció-együttest épített fel kiállításán (Tulpék ege alatt, 1998). Ezt a művet képtelenség szétszedni, tárolni, majd alkalomadtán újra felépíteni. Ezért inkább nagyon érzékeny, finom grafikákat vásárolt Chilfől a múzeum, ugyanabból az időszakból. (Chilf Mária: Cím nélkül 1-2., 57 x 70 cm, vegyes technika). Forgács Péter még 1995-ben rendezte Inventárium című kiállítását. A múzeum nem tudta akkor megvásárolni az azóta emblematikussá vált főművet, a videón visszafelé játszott disznóölés történetét a hozzá tartózó objektekkel. A mű azóta a Ludwig Múzeum gyűjteményében van. Sokkal később, 2009-ben nyílt lehetőség megvásárolni egy másik főművét, az 1999-ben készült The Visit / A látogatás (installáció, videók, vegyes technika) amely két lórész és két videó kombinációja. Drozdik Orsolya kiállítása (Un Chandelier Maria Theresa, 2009) egy hatalmas, felfújható csillár esetét járta körül. Ezzel egyidőben megvásárolta a képtár korábbi főművét, az 1993-ban készült, nemzetközi hírre szert tett alkotását, Az én manufakturálása – Medikai Venus című művet, ami akkor New York-i műtermében volt. Az eredeti szándék az volt, hogy a mű a kiállítás része lesz, de mire a pénzügyi és szállítási problémák megoldódtak, eltelt három év, így a Folytatás. Új szerzemények a Fővárosi Képtárban című kiállításon szerepelt először. Ugyancsak egyedi eset Körösényi Tamás Illeszkedés / Fügung 11. (1993, vegyes technika, préselt, festett műgyanta, papír, 145 x 216 x 70 cm ) című munkája: a művész 1994-ben tizenkét helyszínen egyidőben rendezte a Szobrok / Skulptures / Sculptures kiállítás-akcióját, így a Fővárosi Képtárban is. Az akkori szereplést képviseli a 2012-ben megvásárolt mű. Utólagos vásárlás volt Trombitás Tamás Caput mundi (1992-96, vegyes technika, installáció, vas, réz, neoncső, 100 x 100 x 120 cm) című munkája is 2008-ban, hiszen 1996-ban volt kiállítása a Képtárban. Természetesen vannak ideálisabb esetek is: Csurka Eszter, Csutak Magdolna, Deli Ágnes, Dobos Gábor, Ficzek Ferenc, Friedrich Ferenc, Gábor Áron, Halász Károly, Helényi Tibor, Jovánovics György. Koncz András, Konok Tamás, Lossonczy Tamás, Márkus Anna (Anna Mark), Mengyán András, Mohácsi András, Mulasics László, Nádler István, Nemes Csaba, Németh Hajnal, Pinczehelyi Sándor, Soós Tamás, Szépfalvi Ágnes, Szirtes János, Szörtsey Gábor, Szűcs Attila, Szűts Miklós, Türk Péter, Várnai Gyula, Vojnich Erzsébet, Záborszky Gábor műveit kiállításukat követően vásárolta meg a Képtár.
A XX. század korábbi időszakait prezentáló vásárlások terén kevésbé pozitív a kép, jelentékenyebb vásárlás a Makarius-Müller-Keithly-gyűjtemény volt, amely az Európai Iskola anyagának együttese. Kiemelkedő vásárlás volt Paizs Goebel Jenő (Önarckép pofaszakállal, 1925) festménye a 2007-es összefoglaló kiállítás nyomán. Ugyancsak kiemelkedő fontosságú főmű került a gyűjteménybe amikor Lossonczy Tamás Fájdalom és remény, (1945) című festményét sikerült megvásárolni. Muzeológiai szempontból fontos vásárlás volt Hans Gasser Hentzi-emlékműve két mellékalakjának, az Éberségnek és az Igazságosságnak (1851-52) megvásárlása.
Az új szerzeményeket bemutató katalógus az előző, 1985-1995 közötti gyűjtést összefoglaló kiadvány időbeli folytatása. Ugyanakkor helyet kapott benne néhány olyan műalkotás, amely ugyan korábbi szerzemény volt, de leltározására ebben az időszakban került sor. Szerepel még néhány 1995-ös vásárlású műalkotás, ezek az előző katalógus megjelenése után kerültek a gyűjteménybe. A képi anyag pedig a 2012. szeptemberében megrendezett Folytatás című, újszerzemények kiállításon szerepelt alkotásokat mutatja be.
Fitz Péter