Folytatás
Új szerzemények III.

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2012. augusztus 30–szeptember 30.
rendező: Simon Magdolna

Új szerzemények

 A mindenáron évfordulót ünnepelni vágyóknak: épp 125 éve, hogy elvi döntést hoztak a Fővárosi Múzeum megalapításáról, 80 éve nyílt meg a gyűjtemény akkori új szerzeményeit bemutató kiállítás, s ugyancsak 80 éve annak, hogy megszületett az előterjesztés a Fővárosi Képtár létesítéséről. A muzeológiai krimik kedvelőinek most csalódniuk kell, mert még röviden sem mondom el a gyűjtemény politikai, ideológiai fordulatokban, helyszín,- és koncepcióváltásokban, összevonásokban, újrakezdésekben, szervezeti átalakulásokban gazdag történetét. S valószínűleg az itt kiállított művek részletes elemzését sem várja el tőlem a frissítőre vágyó nagyérdemű.

Hiszen, bár a kiállított művek kedvéért vagyunk itt, egy ilyen típusú kiállításon – legalábbis rendszeres kiállítás-látogató számára – legalább ilyen fontos, hogy betekintést lehessen nyernie a múzeum gyarapítási tevékenységébe, koncepciójába is.

A magyar múzeumi szerzeményezést igazán egy dolog határozza meg: a rendelkezésre álló pénzügyi forrás, illetve általában annak hiánya. Néhány boldog békeévet – a múlt század elejét, a 30-as évek második felét az 1946-48 közti időt  s a nagyjából 68-85 közötti periódust leszámítva – valójában se pénz, se központi akarat nem adódott műtárgyvásárlási célokra. Manapság legalább központi akarat nincsen, a kultúrpolitika nem oktrojálja rá az intézményekre kívánalmait, cserébe inkább cseppenő, mint csurranó forrásokhoz enged hozzáférést, a fenntartó önkormányzatok kivonulásával marad az éves minisztériumi vásárlási keret és az NKA- támogatás.

Ma tehát, a bizonytalan időre prolongált hét szűk esztendő idején nem centizni, de milliméterpapíron kell kimérni egy-egy múzeumnak minden vásárlását. Kegyetlenül hangzik, de igazából nem is szabadna hibázni, hiszen a szerény lehetőségek kizárólag főművek megszerzésére, a gyűjtési profilban támadt lyukak

betömésére adnának módot. A kompromisszumok mára elhíresült hasonlatát használva nem táncolni, de egyenesen piruetteznie kell ebben a helyzetben a vásárlást kezdeményező szakembereknek.

Súlyosbításként ott van a Fővárosi Képtár eleve adott/örökölt helyzete. Hiszen egy megyei, városi múzeum esetében rögtön kínálkozik minimális közös többszörösként a regionális művészet gyűjtése, jobb esetben a lokális kötődésű, de  jó esetben országos jelentőségre szert tevő iskolák, telepek, csoportok (Pécs, Szentendre, Vásárhely) munkáiból való szerzeményezés, illetve az irányzatokhoz, technikákhoz kötődő vásárlási profil (Vác, Sopron, Salgótarján). De mit tehet ilyenkor egy olyan múzeum, melynek helyi bázisa kis túlzással lefedi a magyar művészet egészét?

Gyűjtse, mint annak idején oly sok hivatalosság tanácsolta neki, a városképi, topográfiai vonatkozású műveket? A német főváros művészettörténeti kulcsszerepéből kiindulva például a Berlinische Galerie erre alapozta gyűjteményét. Ám, bár – különösen az újabb fejleményeket tekintve -  nem egészen osztom Forgács Éva véleményét, miszerint a magyar művészetből „…szórványos kivételektől eltekintve…teljességgel hiányzik az épülő, a hétköznapi, a lebombázott, az újjáépített Budapest látványa – egyáltalán, Csernus és Méhes valamint az ő korai festészetük óta – a polgári, nagyvárosi lét teljes ikonográfiája”, de tény, hogy a legjobb alkotók munkássága csak áttételesen kapcsolódott a magyar főváros konkrét helyszíneihez, s a filozófiával vagy a filmművészettel ellentétben a képzőművészetben nem beszélhetünk egy sajátos „budapesti iskoláról” sem. Egy topografikus-tematikus gyűjtemény lehet ugyan nagyon érdekes, de ezzel talán nem kéne beérnie a Fővárosi Képtárnak.

Marad hát, teljesen logikusan, saját progresszív hagyományainak tudatos vállalása.

Kopp Jenő, majd Tőkeiné Egry Margit, Földes Emília stratégiáinak újraértelmezése. Hiszen annak idején – egy sorban, vállvetve Péccsel és Fehérvárral – a nem-hivatalos, a „tűrt” művészet egyik legfontosabb gyűjtőhelyévé vált, ma már megkerülhetetlennek bizonyuló művek sokasága került a kollekcióba.

Ma, e kitartó munkának hála, a gyűjteményből éppoly gazdagsággal rajzolható meg a 20. századi és kortárs magyar művészet története, mint az ötvenes években a Nemzeti Galériába olvasztott elődjének anyaga volt képes reprezentálni a század első felének törekvéseit. Most e válogatásban csak egy, de nem akármilyen darab utal eme előzményekre: Lossonczy Tamás kisméretű korai remeke, a  Vajdával való barátságának és szellemi kapcsolatának rebbenő szépségű bizonyítéka.

Majd jönnek a ma már alig hozzáférhető neoavantgárd kulcsdarabjai: Pauer, Hajas, Koncz, Donáth, Ficzek művei (ez utóbbinál, az egész életében Pécshez kötődő művész esetében is látszik, hogy mennyire értelmetlen lenne a Képtár számára bármiféle topográfiai kötöttség szigorúan vétele). Ízelítő az új konstruktivizmusból: a pictor doctus Konok, Matzon, Halász, aztán Forgács, Drozdik, Németh Hajnal, Körösényi, Várnai installációi, Klimó, Szotyory, Stuiber, Chilf, Csurka művei. Csak sóhajthatunk: mennyi közöttük a már örökre befejezett életmű! Ma temették a kristálytiszta életű és életművű szobrászt, Lugossy Máriát, itt megbicsaklanak a szavak…

Mit kívánhatunk befejezésül? Amit a kiállítás címe sugall: mégis, mindenen túl csak: folytatást!

Pataki Gábor
(elhangzott a kiállítás megnyitóján 2012. augusztus 30-án)