Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2003. május 8–június 8.
rendező: Fitz Péter

MENGYÁN-TEREK A TEMPLOMTÉRBEN

 Mengyán András művészete a hazai képzőművészetben különálló eset. Bár meglehetősen régen van a pályán, s dolgozik itthon és külföldön, mindig a kívülállás volt rá jellemző. Ez nem a személyéből vagy a művészetéből fakad, hanem a dolgok és körülállások alakultak így. Rendkívül következetes életpályát tudhat maga mögött: érdeklődésének fókuszában mindig a tér értelmezése, konkrét megfogalmazása áll.
Műveinek alapelve az ismétlés nélküli permutáció, tér és idő, a különféle dimenziók megjelenítése. A formák önálló élete, egymáshoz való viszonyuk foglalkoztatja egész pályafutása során, függetlenül attól, hogy éppen „figurális”, vagy szeriális művet hoz létre. A síkban – grafika, festmény, film, video –, a térben  – szobor, installáció – vagy esetleg a kettő kombinációja a megjelenési forma.
 A kiscelli kiállítás a maga nemében összefoglaló is, mert visszautal Mengyán összetett tevékenységének szinte minden elemére, másrészt a hol tartok? a jelen állapot bemutatása is egyben. A tér három, határozottan elkülönülő egységre bomlik: az első, a szentély-részben a 17 dimenziós ikertér,  amelynek elő- vagy ősképe a Hatdimenziós tört vonal 1988-ból. Az a mű, mint alapidea, vászonra, azaz síkban készült, míg itt monumentális méretben lebeg a térben. Annak a geometriai gondolkodásmódnak a szemléletes megtestesüléseként, melyet Mengyán egész pályafutása során végzett: a térbeli formák összes vizuális alapelemének rendszerezését. A térben lebegő színes rudak– a láthatatlan feszítő rendszer, a szinte észrevehetetlen damil-rengeteg révén–, sokdimenziós konstrukciót alkotnak. A kvázi „száraz” geometriai térmodell olyan pigmentű festékkel készült, amely az UV világításnál különös mélységet teremt. 
 A második egység az Utca I–III. Mengyán populárisabb, szinte figurális munkáinak vonulatába tartozik. Egy korábbi nyilatkozatában említette, hogy a vizuális alapelemek rendszerezésénél eljutott arra a pontra, amikor számára és közönsége részére is egyre fontosabbá vált a környezet, természet és külvilág és a művészet kapcsolata. A programozható tér  címet viselő environment 1988-ban már hasonló gondolat jegyében született, de ott a rávetített film játszotta az „ornamentika” szerepét. Ez  a műegyüttes a városi környezet vizuális ingereit, jeleit foglalja rendszerbe; a lüktető reklámfeliratok, neoncégérek rengetege jelenik meg üvegre festve, s alkot átlátható, átjárható installációt. Az installáció eredeti értelmében van jelen: térberendezés, térmeghatározás történik. Hármas tagolása pedig a rend-káosz-rend, avagy a konstrukció-dekonstrukció-rekonstrukció elvére épül.
 A harmadik egység is munkásságának régebbi periódusához kapcsolható. A Megszakított folytonosság térspiráljai olyan korai munkáihoz vezethetők vissza, mint például a Formák logikája sorozat 1974-ben. A különbség azonban nem csak annyi, hogy a síkbeli konstrukció átlép a térbeliség dimenziójába, hanem minőségbeli is. Egy raszterhálóval határolt téglalap alakú síkon az egyik sarokból elindul egy színes spirál, amely megszakítás nélkül végigkövethető az egész mezőn az átellenben lévő sarokig. A spirál beleemelkedik a térbe, színes, s a megszakítások – a folytonosság – csak optikai. Ez a mű is a fekete fény hatására épül, amely a „hétköznapi használatban” kétségkívül triviális megoldás, azonban Mengyán esetében a térberendezéseknél éppúgy, mint a festményeknél egyértelműen más dimenzióba emeli a kompozíciókat.
 Mindez a teljesen új táblaképekre is vonatkozik. A folyamat, ami jószerivel több mint három évtizede kezdődött, töretlenül képes megújulva, átalakulva új minőségeket teremteni.
 

Fitz Péter

A VARÁZSOS RACIONALISTA

Mengyán András valószínűleg egyike a legracionálisabb irracionalistáknak – ha ugyan  rajta kívül akad még ilyen furcsa szerzet. Évtizedek óta tántoríthatatlan makacssággal vizsgálja, modellezi és rendszerezi a létező világ és a művészet föltételezhetően közös „alapfogalmainak” mozgását a síkon és a térben, lehetséges átalakulásaikat, változásaikat. Sokan és sokáig hitték róla – bizonyára még ő maga is –, hogy egyike a kései konstruktívizmus ortodox képviselőinek, merthogy képeit szinte kizárólagosan a geometria és a matematika egyértelmű szigora szerint építette. Az igazi konstruktivisták azonban mindig megálltak azon a határon, amelyet eszközeik jelöltek ki számukra: a „fekete négyzetek” mélyére talán csak egyedül Malevics zsenije látott. Mengyán örök kísérletezőként sohasem hitte, hogy „végére ért” az útnak, mindig tudatában volt, hogy az adott helyen és pillanatban csak a választott eszközei bizonyultak a továbblépéshez elégtelennek, és ezért tudott újra és újra nekifutni az ismeretlennek. Korán ráérzett a tervezhető és felmérhető valóság esendő voltára, s attól kezdve növekvő intenzitással igyekezett figyelni a dolgok és jelenségek mögött fölsejlő új dimenziókra. Mengyán András pontosan tudja, hogy mennyire lehetetlen föladat lenne egy dimenziós (!) lénnyel megérteni a sík jelentését, de akár csak a vonalét is: miért lenne hát nekünk egyszerűbb belenézni a tizenhétdimenziós (!) létbe?

Nagy Ildikó az 1995-ös műcsarnoki kiállítás könyvméretű katalógusaiban Mengyán alkotói magatartása két „alapvetés”-ének a „szisztematikus”-ságot és a „kiváncsiság”-ot nevezte. Ugyanott fölhívta figyelmünket az alkotói módszerben már akkor bekövetkezett lényeges változásaira: „A rendszer eltűnt az életanyag mögött” - írta. Más szavakkal maga Mengyán is megfogalmazta ezt a kötetben, mondván: „személyesebbé akartam tenni az objektív, formális analízist.” Ez a fajta, mostanra mind észrevétlenebbül működő szisztematikus objektivitás hitelesíti a Kiscelli Múzeum Templomterében bemutatásra kerülő három kompozíciót is: a sodró erejű, misztikus tér úgy hordozza magában egy új valóság ígéretét, hogy közben a művész nem kényszerül csalásra, nem csapja be a nézőt. Mengyán egyetlen pillanatra sem tagadja meg eszközeit és iskolázottságát, de a kellő pillanatban kezüket elengedve szárnyal tovább a szellem szabadsága felé.

Kovács Péter