JOSEPH HEER  

Fővárosi Képtár                                                                                                               
Templomtér
2008. április 10–május 25

 


Heer a bővérű minimalista

 

Minimális mozgások, minimális gesztusok, minimális festékhasználat, minimális eszközök. Joseph Heer festészete mégsem nevezhető minimalistának a szó tradicionális, művészettörténeti értelmében. Ha közelebbről megvizsgáljuk az utóbbi években festett vásznakat, napfényt, vibráló csillogást, bővérűen gazdag formákat találunk, melyek konok következetességgel ugyanazt a főtémát variálják tovább és tovább. Heer szinte fúga-szerűen építkezik, az alapmotívumot transzponálja újabb és újabb modulációkat fejlesztve a főtémára. Képszerkesztési elvei majdhogynem zeneiek, kiindul egy tájkép allúzióból, ahol a horizont homokszínnel megfogalmazott, felette felhős ég. Persze tájképről, vagy bármiféle tájélményről egyáltalán nincsen szó, a kifejezést csak segédeszközként lehet használni. Ebből a vizuális kiindulópontból fejleszti felhővé összeálló, laza képfelületet, vagy raszterszerű formakapcsolatokat, a lüktetően változó, amorf négyzetek szisztémáját.

A különböző formájú síkok, melyek közvetlenül, vagy egymástól eltávolodóan kapcsolódnak egymáshoz, egyre szofisztikáltabb sík- és árnyékrendszereket hoznak létre. Másrészt az egyes műveken belüli variabilitás érzetét is keltik, mintha a műrészek, idomok, formák felcserélhetőek, elforgathatóak lennének, egymáshoz való viszonyukat a tetszőlegesség határozná meg.

Az a ritmikus struktúra, mellyel Heer rendkívül virtuózan bánik, egyrészt rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott és stabil, másrészt folyamatosan változó, szinte vibráló. A variációk, a formaváltozatok és az alapmotívumok a végtelen lehetőségeit teremtik meg. Lenyűgöző az egyensúly, amit a lágy és kiegyensúlyozott színvilág, kompozíciós rend harmóniájával szembe tud állítani, és ez nem más, mint a kép anyaga: puritán egyszerűség, a vászon alapmatériája és a fehér számtalan kombinációja – olaj, pigment, gesso, kréta, cink, és társaik – tartoznak eszköztárába. Az elmozdulások – képtől képig – rendkívül finomak, mégis lényegiek. Meghatározó, kicsit gomolygó formák, széles és lendületes ecsetmozgások és nagyon erőteljes alakzatok uralják a képfelületeket.

A szenzualitás oldja azt a geometriát, amely persze észlelhető – négyzetek, vonalak, sávok, foltok –, meghatározója a látványnak, de a lényeg sokkal inkább az ecsetnyomok érzékenységén, a gesztusok személyes érintésén érhetőek tetten. A foltot tudatosan alkalmazza, ha nem is a Walter Benjamin-féle abszolút folt értelmében. Nála ezek nem mint jelek, hanem képépítő elemekként szerepelnek. Ebben az elfojtott, a lehető legkevesebbre korlátozott világban rendkívüli érzelmek és pszichikai erők koncentrálódnak, képi „monotóniájuk” a tenger zúgására emlékeztetnek.

Fitz Péter

 

 


Fővárosi Képtár 2008