Kiscelli Múzeum – Templomtér
augusztus 24–szeptember 24.
A kiállítást rendezõje: Lorányi Judit

 Haász István jellegzetesen közép-európai mûvész, ennek minden elõnyével és hátrányával. A magyar mûtörténeti kapcsolódási vonatkozások teljesen egyértelmûek, hiszen a konstruktívizmus a XX. századi magyar avantgárd leglényegesebb, meghatározó iránya volt a múlt század tízes és húszas éveitõl kezdve, vissza-visszatérõ hullámokban az egész században. A kiindulópont természetesen Kassák Lajos volt, vagy elég csak a Bauhauson át egészen Moholy-Nagy Lászlóig ívelõ vonalra gondolni. Ez a tradíció újraéledt Magyarországon a hatvanas években, és igen következetesen komoly szerepet játszott a hetvenes években egyre markánsabban jelenlévõ neoavantgárd mûvészetében. Az idõs Kassák mûvészete, Korniss Dezsõ 70-es évekbeli geometrikus mûvei, valamint Bak Imre, Fajó János és Nádler István ugyancsak geometrikus absztrakt mûvészeti periódusa az, ami közvetlen megelõzte Haász István munkásságát és tette egy mûtörténeti folyamat részesévé.  Hasonló folyamatok Közép-Európában mindenütt tettenérhetõek, mint ahogy ezt a kilencvenes évek elején a „Reduktivizmus, Absztrakció Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon 1950–1980” címû bécsi kiállításon a Museum Moderner Kunst összefoglalta. Haász munkássága könnyedén rokonítható Henryk Stazewski relief felfogásával, vagy a cseh Stanislav Kolibal doboz-objektjeinek tárgyi világával. Nyilvánvaló, hogy a még tágabb, egyetemes mûvészeti vonatkozások, mint a hard edge, svájci konkrét mûvészi törekvések, vagy a shaped canvas, colour-field painting is szerepet játszanak Haász mûvészetének körülhatárolásában.
A hetvenes években kibontakozó munkássága során elsõsorban grafikákat, metszeteket készített, kevés, szinte leheletnyien finom vonallal, geometrikus formákkal. Monokróm, mértanias felületekbõl hozta létre konstruktív, konkrét festményeit. A nyolcvanas évek során mind vásznai, mind pedig grafikái rendkívül fegyelmezett önkorlátozással a síkról, a mértani formák egymáshoz való viszonyáról szóltak. A színvilág ebben az idõszakban sötét felületeken, feketék, kékek, különféle rozsdaszínek, melyeket leheletvékonyságú vonalak tagolnak, szabdalnak, határoznak meg. A képek nagy része négyzetes, de a formázott vászon tulajdonképpen mint jelentõs formai kifejezõeszköz már a nyolcvanas évektõl kezdve folyamatosan jelen volt Haász István mûvészetében. Ezek a festménytárgyak is a síkok különféle vetületeivel foglalkoztak, át- és egymásba hatolásairól szóltak.
Amikor a nyolcvanas években ez a síkhoz kötõdõ koncepció kiteljesedni látszott, Haász számára szükségesnek tûnt, hogy a felvetett geometriai problémákat a térbe is transzponálja, így jöttek létre az elsõ, relief-szerû objektjei. Ezek elõször szinte nem voltak többek annál, mint amit a sík felületen korábban is megvalósított, egy festészeti probléma dombormû-szerû folytatása. Ez a következetes, szeriális alkotómunka természetesen a továbbiakban önálló életre kelt, és a nyolcvanas évek végére már szinte teljesen átalakította a korábban tisztán kétdimenziós komponálási rendszerét. A térbelépésen túl két radikális változás következett be: a sötét monokromitást felváltotta a világos, a szinte fehértõl a sárgák különféle minõségei és fokozatai vették át a vezetõ szerepet; másrészt az objektek zöme többrészes lett. Komponálás módja ettõl kezdve rendkívüli figyelemmel van az objektek közötti viszonylatokra is, a szerialitás már az egy mûvön belül is komoly szerepet játszik. Új elemként lépett be a valódi fény és árnyék látványalkotó szerepe is, hiszen a dobozszerû, több magassági formát tartalmazó objektek fontos eleme lett a belsõ árnyék. A táblaképek lazúros festésmódját egy különös, kollázstechnika váltotta fel, a relieffelületre különféle geometriai formájú papírkivágatokat montíroz alapként, majd ezt a felületet festi, s így egy egészen különös pszeudo lazúr, pszeudo kollázs hatást is teremt, mely ráadásul különös, ugyancsak térbeli faktúrát is létrehoz. 
Ez a mûforma a kilencvenes években szinte egyeduralkodóvá vált Haász István mûvészetében. A két, három, négy és többrészes objektek, objekt-rendszerek egyre bonyolultabb geometrikus összefüggések megjelenítésére lettek képesek. A különbözõ magasságú és formájú síkok, melyek közvetlenül, vagy egymástól eltávolodóan kapcsolódnak egymáshoz, egyre szofisztikáltabb tér- és árnyékrendszereket hoztak létre. Másrészt az egyes mûveken belüli variabilitás érzetét is keltik, mintha a mûrészek, idomok felcserélhetõek, elforgathatóak lennének, egymáshoz való viszonyukat a tetszõlegesség határozná meg.
Az a ritmikus struktúra, mellyel Haász rendkívül virtuózan bánik, egyrészt rendkívül nyugodt, kiegyensúlyozott és stabil, másrészt folyamatosan változó. Tipikusan térbeli természetû, hiszen minden eleme csak mozgásban észlelhetõ, a különféle ferde síkok, a kivágatok, takarások, kihagyások és egymásba csúszások által teremtett plasztikai tér, csak a változó nézõpontú szemlélés során tárulkozik fel.
Ez a rendkívül konzekvens mûteremtési metódus a mûvész végtelenségig kiérlelt fegyelmén, a minimális eszköztár igencsak bravúros biztonsággal kezelt használatán alapul. Az egy objekten belüli forma- szín- fény- és térrendszer rezdületnyi változatai teremtik meg Haász mûvészetének lényegét.
(Fitz Péter)