CSURKA ESZTER
Vágy
 

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2011. január 27–2011. március 20.
rendező: Fitz Péter

„Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, hanem keltsd fel bennük a vágyat a nagy, végtelen tenger iránt.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Csurka Eszter Vágy címet viselő kiállítása különös művek együttese, Valójában öt, nagyon eltérő elemből épített egy, összefüggéseiben összetartozó installációs munkát, amelyben az egyes elemeknek látszólag nincs sok közük egymáshoz, mégis térben egy és egyszeri művé állnak össze. A műtárgy együttes egyes alkotóelemei eltérő időben készültek, vannak már kétéves festmények, korábban készített szobrok, videó, közelmúltbeli ékszertárgyak és a térberendezés pedig a kiállítás jelenideje.
    A képek sorozata nem csupán tematikusan összekapcsolódó festményekből áll össze, hanem egy idea megjelenítése foglalkoztatta Csurkát. Az elmosódott mozgás megjelenítését járja körül, a forgások, mozdulatok időbeli elmozdulásának rögzítése áll a képek központjában.
    A digitális fényképezés előtérbe kerülése erőteljesen megváltoztatta a fotózási szokásokat, a fegyelmezett és gazdaságosságra törekvő képalkotás helyett a parttalan mennyiségű képelőállítás korszaka következett be. Amíg korábban a 36, vagy 24 kocka, az egy tekercs film lehetősége létezett, amatőr és profi egyaránt törekedett a technikailag tökéletes kép lehetőség szerinti előállítására. A legutóbbi évtized gyökeres változást hozott, ami nem csak mennyiségi – tömeges a fotósok számának növekedése és grandiózus az egy kamerára eső, megszülető fotográfiák számának emelkedése szempontjából – de lassan lassan már érezhető a vizualitás beli változás hatása is. Olyan képek seregei születnek meg és maradnak meg, amelyek korábban nem. Az „elrontott” felvételeknek persze korábban is volt históriája, vagy éppenséggel gyűjtője is, de a tömeges hatásuk, a másként látás lehetőségeként csak az utóbbi időben váltottak ki maradandó, a kollektív vizualitást is befolyásoló hatást. Életlen, vagy bemozdult felvételek persze korábban is készültek, de legtöbbször mint kész kép meg sem jelentek, mert nem nagyították le őket. Ráadásul a digitális kamerák érzékenyebbek, ami olyan fényviszonyok közötti expozíció megkockáztatását is gyakorivá teszik, amivel korábban senki se próbálkozott. A milliónyi amatőr milliárdnyi felvételének stílusa óhatatlanul befolyásolja a társadalmi képlátást, ugyanúgy, mint a például a televíziós reklámok pergő ritmusa a nem kommerciális filmkészítésre, ritmikájára is jelentős hatással volt.
    Mindezt Csurka Eszter festészetének szempontjából azért is fontos megemlíteni, mert ez a képsorozat ennek az új fotográfiai látásmódnak hatásait, vizuális élményvilágát kétségkívül magukon viselik. Közös a képek többségénél, hogy valamiféle elvonatkoztatott, stilizált, de mégis jól érzékelhető zárt térben történek az események. Raszteres, vagy sávos falú, többnyire észlelhető sarokkal és lábazattal és határozott, hangsúlyos padlózattal rendelkező háttér – szobafal? – előtt mozog néhány figura, általában nem több, mint három, de többnyire két alak jelenik meg. A figurák jobbára nőalakok, de van férfi s gyerek is, bár a nemeknek nincsen meghatározó jelentősége. Ami viszont nagyon is azonos, hogy mindenki mozgásban van, minden mozdulat nagyon dinamikus, még azokon a jeleneteken is, ahol két alak összeborulva áll, vagy láthatóan lassan és kimérten lépeget. A terek a kevés számú szereplő dacára sem üresek, mert a figurák egyrészt határozottan foglalják el helyüket, másrészt az árnyékok is olyan hangsúllyal vannak jelen egyes vásznakon, mintha maguk is szereplők lennének, sőt egy-egy képen kontúrosabbak, határozottabbak, mint maguk a figurák. Ha a mozgások mikéntjét tekintjük, könnyen jut eszünkbe a tánc, miközben valójában csak néhány kép esetében jöhet egyáltalán szóba, hogy a szereplők ritmikus mozgása, mozdulataik, forgásuk, léptük mondjuk zenére történhet. A szűkös-semleges-drasztikus térkivágatok között ábrázolt dinamikus mozdulatgesztusok – felemelt, elmosódott karok, fátyol-szerű ruhalebegések, lendületesen pörgő szoknya-motívumok, röpülő hajkoronák – teremtik meg a tánc érzetet, mint a mozgások tradicionálisan szokásos, koordinált, vagy éppen ösztönös rendszerét. De a bizonytalanság azért megmarad, nem tudni egészen biztosan, hogy kik ezek az alakok, pontosan mit csinálnak, sőt még olyan kompozíció is van, ahol a nézőt bizonytalanságban tartja Csurka, hogy egy, vagy két szereplőt lát a képen.
Tudatosan hagyja a nézőt, sőt valószínűleg magát is kétségek sora közepette, lehet olyan benyomásunk, hogy idézetekkel van dolgunk – artisták, táncosnők, ölelkezők – akár Degastól is érkezhettek, de nem túlságosan fontos, hiszen annyira titokzatosak az ábrázolt jelenetek, az átsuhanó, ugyanakkor szigorúan térbezárt, hangsúlyosan arctalan szereplők, hogy műtörténeti eredete szinte közömbös.
    A képek sorát egységes színviláguk is összekapcsolja, a gyöngyházszürke alaptónust átvillanó feketék és fehérek, hússzínek és szürkék teszik mozgalmassá. Ezektől a képfelület akár hideg is lehetne, de nem az, sőt, van ebben a színhasználatban egy olyan effektus, ami az alacsony fénynél exponáló digitális kamerák színösszetételére emlékeztet. Csurka Eszter festészete, csakúgy, mint a mostani sorozat képei, mindig szellemi és vizuális izgalmakat okoznak. Változás és állandóság, s jelen esetben az örvénylő, forgó mozgások, lendületes gesztusok, elmosódott testrészek, kavargó ruhadarabok együtteséből teremt festői valóságot. A képeknek nincs címe, nem kíván irodalmias mankót adni az értelmezésnek, mert bízik bennünk, nézőkben, és bízik a képekben, hogy önmagukban is értelmük, erejük van önállóan megállni.

A következő tárgycsoport a szobroké. Amorf formák, az esetleges alakzatok kialakítása Csurka vizsgálódásának területe. A forró viasz vízbe öntve megdermed, hullámzástól, mozdulatoktól befolyásolva-alakítva spontán formákat vesz fel. Ezek az alakzatok ugyan emlékeztethetnek kristályszerkezetekhez is, azok szabályosságát és törvényszerűségeit azonban nélkülözik. A vízben mozgatással még alakítani tudja az alakzatot, így jönnek létre az egészen különös képződmények, mint a csontszerkezet belső részére emlékeztető szálak-ívek, a kicsúcsosodó végződések, a test belső organizmusát idéző formák.
A viasz szobortestekből veszejtéses  eljárással készít fémszobrokat. Speciális ötvözetű anyagot használ, zamakot, ami bronz, horgany és alumínium keveréke, viszonylag lágy, könnyen alakítható anyag, érzékenyen viszi át a viaszban megfogalmazott, kialakított forma minden rezdülését. Szürkére patinázott felülete elegánsan ellensúlyozza a forma hektikus lendületét.

Az öntéstől spontán formázás együtt a szobrászi alakítással – néhol ujjlenyomatok, tenyérmások is rögzülnek –, a rideg alakzatok személyes érintéssel teltek. Néhányuk geometrikus posztamenst kapott, sötét gránitból, ellenpontozva az organikus formát, a mű részeként fontos részét alkotják.

    A kiállítás harmadik műve egy videó, amelyen Csurka búvárruhában egy medence mélyén a szobrokat készíti. Ez így elég prózaian hangzik, miközben a jelenet meglehetősen költői, kicsit a természetfilmek lírai bűvöletének hangulata lebegi át a jelenetsort. A végtelenítetten körbejáró képsoron újra, meg újra létrejön a szobor, miközben mégsem egyszerű dokumentum csak az egész, azon túl, hogy a vízalatti lebegő mozgás már önmagában lággyá teszi a mozgást, Csurka még képi manipulációkat is alkalmaz, fraktálszerűen megmozgatja vizicsodáját.

 A negyedik tárgyegyüttes az ékszereké. Szoborszerű, a valóságosan viselhető ékeknél kissé nagyobb, kicsit groteszk, kicsit ironikus, időnként tudatosan vásári – különféle állatokat, mint például szarvast. kutyát megjelenítő – csüngők, kösöntyűk, lógók, vagy szoborszerű bigyók ezüstből készültek. Öntöttek, formázottak, kalapáltak, trébeltek, féldrágaköveket foglalnak be, valóságos ékszerként is viselkednek. Csurka komolyan vette a dolgot, még ékszerész tanulmányokat is végzett, hogy az ilyen tárgyak készítésének ismereteit elsajátítsa. Nőies holmik, miközben az egész nagyon idézőjeles, kincsek, amik mulatságosak. Nem mind ékszertárgy, néhányuk az öntött szobrok kisebb léptékű változata. Ezek a miniszobrok – 5-6 centiméteresek – ezüstösen csillognak, csak közelebbről megvizsgálva lehet rájönni, hogy plasztikák és nem ékszerek.

A Vágy című installáció foglalja össze mindezeket az alkotóelemeket, melyek akár egymástól függetlenül, önállóan is léteznek. A kiscelli Templomtér majdnem teljesen borítva van egy tompán csillogó, fekete, nedves masszával – tengerrel –, mely „élő” anyagként viselkedik, ahogy szárad, folyamatosan veszti el csillogását, válik mattá és rideggé, felpöndörödik és meghasad, gyűrődik és vetemedik. A néhány napos száradás után a felület jelentősen átalakult, az alap, a fekete nylon fólia sejtelmesen csillog, míg matt massza felgyűrődött, hullámokban szétszakadozott. Az egész Fellini Casanovájának azt a jelenetét idézi, amikor a főhős gondolán San Giorgio szigetére utazik a stilizált, stúdióbeli nylon-vizen. A sötét felület egy geometrikus mólórendszeren járható be, ami mintegy 20 centivel emelkedik a sötét felület fölé, ide-oda kanyarog, megtörik, visszafordul, elágazik, majd végigvezet az egész csarnokon, egészen az utolsó öbölig, ahol a látványt a nagy videófal a víz alatti felvétellel zárja. Az útvonal elvezet a képek előtt, van, amelyik egész közelről nézhető, van amelyik csák távolról. Ugyanez vonatkozik az ékszerekre is, amik fekete, belülről világított dobozokban kaptak helyet. A homloküvegükön nagyítólencse, melyen át a csüngők részletei jól megfigyelhetők, már amelyikhez a stégrendszer elég közel enged. A dobozok elég magasan vannak elhelyezve, meg kell dolgozni az élményért.

A tér rejtelmes sötétben tartott, a mólórendszer alól dereng világosság, és a festmények kaptak csak külön fényt. Néhány perc is eltelik, mire a sötétszürke-fekete felületből felderengenek a szobrok, melyekről először nem lehet pontosan megállapítani mibenlétüket. Lehetnének a fekete mocsárfelület kitüremkedései, különös, önálló életet élő vízi növények, amint a szem megszokja a félhomályt, érzékelhető lesz a finom fénykör, amelyben a szobrok állnak.

A látogató a famóló útirányát követve járja be a teret, kissé bizonytalanul mozogva a sötét láp felett, a kiállított festmények, szobrok és objektek megközelítése korlátozott, Csurka határozta meg, melyikek milyen távolról vagy közelről lehet megszemlélni. A néző az installáció rabja, szabott útirányát nem hagyhatja el, s hiába vágyik, hogy a kicsit távoli, kicsit magasan lévő, kivilágított doboz – ékszerládika –kincsét közelről megnézze.

         A vágy, hogy a titokzatos művet – műegyüttest – megértsük, befogadjuk, magunkévá tegyük folyamatosan kísér minket a térben. A Templomtér szentély részében, a bejáratnál fémesen csillogó szürke fóliával borított asztal, tán a soha nem volt lakoma rekvizítuma, ami most üresen, elhagyatottan vár – vágyakozik – újabb lakomák után. A kivilágított lépcsőn belépve a térbe a kiszélesedő dobogón, vagy stégen megállunk, és elmerengve fogadjuk be az összlátványt, türelmesen várakozva, hogy szemünk hozzászokjon a derengő félhomályhoz. Vágy a meditációhoz, majd elindulva a felfedezés kalandjára vágyunk, a megismerésre. Csurka Eszter nem szokott műcímeket megadni, ennek az összetett munkának mégis adott megnevezést, ami számomra inkább a titok, a vágy a titkok megismerése értelmében van jelentősége.

Fitz Péter