DROZDIK ORSHI

Un Chandelier Maria Theresa

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum

Templomtér és Oratórium

2009. december 3 – 2010. január 24.

Kurátor: B. Nagy Anikó

Drozdik Orshi a Képzőművészeti Főiskolán 1977-ben szerzett diplomát. Pályája Budapesten, a Rózsa presszó posztkonceptuális művészeti csoport körében indult, ezután 1978-tól Amszterdamban, 1980-tól pedig New York-ban folytatódott. x

New York-i és európai galériák és múzeumok rendszeres kiállítója, nagyszabású nemzetközi rendezvények (Sao Paolo-i Biennálé, Sydney Biennálé, Tyne International), résztvevője, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. Jelenleg a közép-európai művészetet egy sajátos nézőpontból bemutató, nagyszabású bécsi Gender Check kiállításon láthatók munkái.

Posztstrukturalista filozófiákon, Derrida, Foucault és Lacan dekonstrukciós elméletein és a posztfeminista tanokon alapuló munkásságát – melyben a tudományos diskurzusban való részvétel is meghatározó – a női nézőpont állhatatos alkalmazása fogja egybe. E körben készült munkái a női testre vonatkozó 18-19. századi természettudományos és orvosi diskurzus kritikai kommentárjainak tekinthetők. 

Párhuzamosan többféle műfajban is dolgozik: kezdettől fogva rajzol, fest, fotózik, a legkülönfélébb anyagokból tárgyegyütteseket, performanszokat, installációs műveket készít. Munkáiban verseket, szövegrészleteket, videofilmet, számtalan képzőművészeti alapú és más művészeti ágból átemelt motívumot is használ. A rendkívül sokoldalú művészi apparátus az újabb mediális eszközök függvényében folyamatosan bővül.

Természettudományi és orvosi múzeumokban szisztematikusan gyűjtött és elemzett sorozatfotóiból az 1980-as évek elején alkotja meg Edith Simpson a „hiányzó tudósnő” alakját, saját, 18. századi „pszeudo-perszónáját”. A festészetben és a természettudományokban egyaránt kiváló, finom női karakterisztikával és intuícióval felruházott személyiség életrajzának, magán- és tudományos működésének pszeudo-dokumentációjával Drozdik Orshi a reneszánsz embereszmény sosem volt női fikcióját alkotta meg. 

Az 1990-es években az Én fabrikálása / Manufacturing the Self című installációsorozata ismét a női test ábrázolási kérdéseit vizsgálja. A mű központi eleme a művész testéről készült, Clemente Susini 18. század végi viasz Medikai Vénusza által inspirált gumiöntvény. A fekvő Vénusz ikonográfiai mintájára készült boncolási szemléltetőeszközzel a férfitekinteteknek kitett női testen keresztül fogalmazza meg saját Test-énjét.

A kiscelli templomtérben most bemutatott alkotásának középpontja egy 1746-ban Mária Terézia számára készült, csak leírásokból ismert kristálycsillár. Drozdik a művészi elemző folyamatban ezt a tárgyat, mint egy archeológiai leletet „leporolja” és sok ezer darabra bontja. Képek sorozatában elemzi, dekonstruálja a tárgyat, az egyes elemeknek az eredetitől eltérő léptéket ad, de közben mindvégig visszautal az eredeti konstrukcióra. A kézzel csiszolt elemekből épülő egykori kristályszerkezet feltérképezése, a részek és az egész viszonyának analízise a kortárs néző számára egyfelől kibontja a 18. századi tervezőt mozgató eszmeiséget, másfelől a feltárás és a dekonstrukció az eredeti tárgy és a benne rejlő szellemiség darabokra hullását eredményezi.

A kristályprojekt az egykori reprezentációs szándék és a tárgy felfogható, érzéki és fizikai jellemzőinek a szétválasztására irányul. A kiscelli templomban függő mű és az Oratóriumban kiállított munkák ennek az elemző folyamatnak a dokumentumai.

B. Nagy Anikó

Gondolatok, vázlat a kiállításhoz

Amikor elhatároztam, hogy egy Mária Terézia-típusú kristály csillár lesz az installációm tárgya, vagy inkább konceptje, már a Kiscelli Múzeum-béli installációmon/kiállításomon gondolkodtam.

Nagyon is újszerűnek találtam a koncepcióm tárgyát, de a Google-on keresgélve láttam, a téma, vagy a tárgy nem érintetlen, más művészeknek is eszébe jutott. Mint annyiszor máskor, most is eltökéltem, a témának nincs „jogdíjas kisajátítója”– az enyém is, ahogyan a szerelem, vagy a fa, vagy a hegy témájának sincs kizárólagos tulajdonosa. Nem fedeztem fel egy tárgyat, csak rátaláltam, érdeklődésem középpontjába helyeztem. Nincs kizárólagos használati jogom rá, ezért felszabadultan a magam ösvényét vágtam a mindent elnyelő történelmi tárgybarlanghoz.  A közösből ástam ki a leletemet, a kristálycsillár témáját, hogy megvizsgálhassam.

Kutattam. Hamarosan egy történetileg hitelesnek tűnő információra akadtam. Josef Palme műhelye, Prácheňben,  Steinschönauhoz (ma Kamenický Šenov) közel, 1746-ban kristálycsillárt készített Mária Teréziának. A dátum – pszeudo-perszónám születési éve – és a Mária Terézia-kristálycsillár együtt olyan fontossá vált, hogy csaknem három hónapot kutattam, majd miután nem sikerült megtalálnom az eredeti csillárt, sem egy arról készült fotót, vagy rajzot, feladtam. Megelégedtem a 18. század végi vagy 19. századi hasonló csillárokkal, amelyeket mint tárgyakat vizsgálódásom és installációm, kiindulási alapjává tettem.

A kristálycsillárt, amely fényforrás és fényvisszaverő, konceptuális magatartásomhoz híven az ellenkezőjére szerettem volna alakítani: egy fekete és puha anyagból, szilikonból terveztem a kiöntését. A mű a terveim szerint a megnyitón lezuhant volna és a földön darabokra hullva terült volna el, miközben a kristálytörés éles hangját hallották volna a jelenlévők.  A kristálycsillár fekete szilikonból kiöntött óriási replikáját a Kiscelli Múzeum templomterébe terveztem, de közben New York-ba utaztam és a koncepcióm megváltozott. Helyette ugyanoda egy fehér levegő-csillárt terveztem, amelynek kiindulási alapja ugyancsak Mária Terézia-kristálycsillár volt, de most már a tartóvázra csupaszítva. Tartóváz levegőből? Ez tetszett.

A csillár vázát és a „függőket” szétválasztottam. A tartószerkezetet teljesen elborító dekorációt leválasztottam a vázról és külön-külön kezdtem mindkettővel foglalkozni, más-más módszerrel.

Így formálódott az installációm anyaga.

 Drozdik Orshi, 2009. november

A nevezetes cseh kristálycsillár megalkotója Josef Palme (1705-1747) volt.

Ő alapította 1724-ben a Steinschönau (ma: Kamenický Šenov) közelében lévő Prácheň-ben az első kristálycsillár-készítésre szakosodott manufaktúrát. Már az alapítás évében szállítottak hatkarú kristálycsillárt a Bécs közeli Schloss Hof kastély berendezéséhez. Ezt ma a bécsi Iparművészeti Múzeum őrzi. 

1727-ben XV. Lajos francia király és Ausztriai Mária Erzsébet nagyhercegnő, nématalföldi kormányzó vásárolt Prácheň-ből csillárt.

Palme-csillárok függtek Mária Terézia 1743-as prágai koronázásán, majd 1746-ban a császárnő személyesen rendelt újabb darabot a cégtől.

1754-ben a török szultáni palotába, 1756-ban Erzsébet orosz cárné szentpétervári palotájába küldtek Prácheňben gyárott csillárokat.

A brunei szultáni palotában, a szaúd-arábiai királyi palotában, az Öböl-országok sejkjeinek palotáiban, valamint a washingtoni Fehér Házban, a Német Köztársaság elnökének rezidenciáján és számos európai nagyváros kormányzati épületében manapság is Palme–csillárok függenek. Az 1929–es barcelonai világkiállításon a kontinens legrégebbi kristálycsillárt gyártó cégét aranyéremmel ismerték el.

A második világháború után az üzemet államosították, a Palme család tagjait pedig Németországba telepítették, ahol ők a céget újraalapították és azóta is működtetik.
 

Marosi Ernő:
Drozdik Orshi: Un chandelier Marie Therèse

megnyitó

Drozdik Orshi a csillárt, ezt a pompás világítóeszközt vette közelebbről szemügyre, egy 1746-ban Csehországban, Mária Terézia számára készített és ma már fellelhetetlen példány nyomán. Hogy fellelhetetlen, azt jól el tudjuk képzelni, hiszen biztosan nem csak én lopkodtam és csereberéltem valaha csillárfüggőket és prizmákat, amelyeken keresztül másképp látja az ember a világot s mindenekelőtt a fényt a szivárvány színeire bontva. Elképzelhető továbbá, hogy ennek a térnek fénykorában, az egykor freskókkal díszített boltozatról is függött volna egy hasonló. Ha függött, akadt a történelemben, aki ezt is szétlopkodja.

A csillár világító eszköz, amely a – köztudomásúlag sötét – középkorban lehetővé tette egy kör alakú abroncson minél több gyertya felhalmozását, s ezzel akkoriban szinte elképzelhetetlen fény keltését. Koronának, corona lucidának hívták ezt az elmés szerkezetet, amelyről 1130 táján a liturgiai szimbolika alapos mestere, Honorius Augustodunensis így írt: „Koronát három okból függesztenek fel a templomban: először, hogy ezáltal a templomot díszítsék, lámpásaival megvilágítsák; másodszor, hogy látása figyelmeztessen minket, hogy azok nyerik el az élet koronáját és a boldogság fényét, akik itt Istent odaadóan szolgálják; harmadszor, hogy emlékezetünkbe idézze a mennyei Jeruzsálemet, melynek képére csinálták.” Ez a mennyei Jeruzsálem tudvalevőleg leszáll a földre a magasból, ahogyan a királyi korona is az égből száll alá az uralkodó fejére. – „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” – igéri a Jelenések könyve. Ilyen korona – németül Radleuchter – több is van, a leghíresebb az aacheni, amely Jeruzsálem tornyos városfalait ábrázoló abroncsával a Münster egész nyolcszögű belső terét kitölti. Egy polgári otthon pompás, sárgarézből, a híres dinanderie technikájával készített csillárja alatt tartja bensőséges kézfogóját Jan van Eyck képén az Arnolfini-házaspár. – Nem régen, a budai Szent Zsigmond templom romjaiból egy hasonló, drága importmű maradványai kerültek elő.

És még néhány adalék a csillárok archeológiájához: gyermekkorunk francia kalandfilmjeinek kocsmáiban egy láncra függesztett, gyertyákkal megtűzdelt kocsikerék segítségével átlendülve az ellenség feje fölött, gyapálták d’Artagnan és társai a „Milady” pribékeit. Aztán a német csapszékek – és az altdeutsch sörözők – elengedhetetlen kelléke a Lüsterweibchen, egy gyertyákat hordozó szarvasagancsba foglalt sellő. A meghaladhatatlan csúcspontot azonban a barokk lustre jelenti, amelyben gyertyák és függők, prizmák sorozata ontja vagy töri a fényt. Barokk dísztermek egy-egy modern fényképe a vászon védőlepelbe burkolt csillárokkal bizonyítja, hogy ezekben sem minden nap űzték ám a fényt. A fényhez, a fényűzéshez minden korban a fejedelmi pompa fűződött – a barokk példákhoz az abszolutizmus reprezentációja. Ehhez képest újat már nem lehetett kitalálni, legfeljebb bevezetni az áramot a villanygyertyákra cserélt viaszgyertyák helyére – ebben a Tamkó Sirató Károly-féle „katténtott fénykorszakban”.

*

Mit lehet, egyáltalán mit érdemes tanulmányozni a csillárokon ma? Szerkezetük aránylag könnyen kiismerhető, C betűt és S-et formázó elemeik, ezeknek kapcsolódása, hol agancsra, hol ágas-bogas fakoronára emlékeztető statikájuk szerkesztési elve kiismerhető és utánozható. Amilyen egyszerű az elv, olyan sok a variációs lehetősége. Aztán ott vannak a függők, a prizmák, a virágformák. Egy konstruktivistának csupa öncélú banalitás, egy op art hajlamú művésznek csupa ócska vicc, még legtöbbre a Lichtrequisit logikájával lehet menni. Moholy Nagy elmés mobilja színpadi kellék volt; csillár sincs színjáték, társasági élet, ünnep nélkül.

Itt a sötét december, rövid nappalaival és hosszú éjszakáival. Unjuk a deprimáló homályt, vágyunk a fényre, mint az emberiség általában, mióta világ a világ. És közeledik a téli napforduló, amikor Mithras majd megöli a sötét bikát, amelyhez a római dominátus sol invictusai óta minden tirannus szívesen kapcsolja a maga kultuszát, beleértve Joszip Viszarionovics Dzsugasvilit is. A kereszténység is ehhez a fordulóhoz kötötte a lux mundi földreszállását. Mint évente ismétlődő csodára, vágyunk ilyenkor a fényre.

Drozdik Orshi nekem elárulta, hogy ilyen csodára készül. Azt a petyhüdt formát, amely a boltozatról lefügg, állítólag valamilyen pneumatikus implantátum erekcióra fogja késztetni, mire én mondandómat befejezem. Neki ilyen a fantáziája, de ebben én nem is nagyon bízom, hogy őszinte legyek. Aztán meg azt is tudom, hogy legfeljebb a csillár lecsupaszított váza terebélyesedhetik ki fölöttünk. A konzum-társadalom számára persze, talán még ez a csillár-váz is csoda lehet, amelyhez külön tanulmányozhatjuk mindazt, amitől az igazi csillár ragyogni szokott. Hölgyeim és Uraim, ettek már konzum-szaloncukrot villanyégőkkel kivilágított karácsonyfáról? 

Ilyesmivel legfeljebb kis gyermeke-ket lehet elbűvölni. De ha az ígért csoda mégis bekövetkeznék, azért én is elkezdeném azt a gyermekdalt, hogy „Ég a gyertya ég, el ne aludjék”.

Leguggolni pedig akkor sem fogok.