Várady Róbert világfestményei

„A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefelé látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntrõl lefelé látunk, mintha
egy lépcsõházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át.
Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan...”

 
 Várady Róbert elsõsorban a lenyûgözõ felületek mestere. Olyan bátorsággal és virtuozitással teremti meg mindent meghatározó képfelületeit, hogy ami utána következik, szinte már csak járulék. Ez a vizuális szövet, amely sok rétegû, jól megdolgozott, mégis homogén, maga a világegyetem. Ez ugyan kicsit bombasztikusan hangzik, mégis, képeinek alaptémája a mindenség. Az a homogén felületgazdagság, amit vásznain megteremt, nehezen írható le, hiszen csak egy bonyolultan felrakott festékfelület-rendrõl van szó, – amely lehet a kozmosz, szántóföld felülrõl, maga az éter, vagy egy lepusztult homokfal, lángok belseje, meggyötört asztalterítõ, akármi – másrészt egy igen szigorúan minimalista festõiséggel elõadott alap, amely uralja a képet, alapvetõen meghatározza és behatárolja az egész alkotást. Ezek a nagyméretû síkok homogenitásuk ellenére is rendkívül változatosak, minõ ellentmondás: örvénylõ mélységük van, a síkok mögött kozmoszok, tátongó mélységek lapulnak.
A technikai elõadás is igen változatos, olaj, mûanyagfestékek, trinát, gyanta, papír, palmatex, alkyd, karton, litophon és még ki tudja mi; az anyagok felvitele is sokféle az ecsettõl a spakniig.
 Várady filozofikus festõ. Az alaprétegre jeleket visz fel, melyek egyetemes világjelek: kör, labirintus, mandorla, négyzet, ellipszis, spirál, möbiusz, rombusz. Ezek az elvont geometriai jelek a mindenség szimbólumai, megbillentik az alapréteg nyugalmát és süvítõ mélységet teremtenek. Nehéz eldönteni, hogy ezek-e a fix pontok és mögöttük kavarog-e a képi kozmosz, vagy éppen fordítva, a szimbólum-jelek lebegnek a stabil mindenség egén. Az új képek esetében ez az elbizonytalanító libegés még fokozódik, megjelenik egy újabb réteg: egy-egy kör motívum, amelyben szinte hiperrealistán megfestve tûnik elõ egy emblematikus tárgy. „Az ágy – Hommage á Flusser” sorozaton három képen perspektívikus felülnézetben, egyen pedig oldalnézetben ábrázolva egy vaságy. A prózai, mégis a lét jelképeként funkcionáló vaságy a kör boldogító védelmében jelenik meg, a kör, amely többnyire vörössárga, mint a nap, magába foglalja az ágyat. Ez a napmotívum a kozmikus háttér különféle pontjain lebeg, bolyong.
Egy másik esetben a körök emberi agyakat foglalnak magukban, a tudat, lét, gondolat centrumaiként. Hasonló mitikus emberi központ-motívum a ház. Felülnézetben, oldalnézetben, alaprajzként jelennek meg, szinte esetlegesen szétszórva a háttérmezõn, ez a véletlenszerûség azonban csak illúzió, valószínûleg az okozza, hogy helyük nem a szokványos geometriai gondolkodás szabályai szerint kijelöltek, hanem lebegnek a kozmoszban. A motívumtár égi jelekkel folytatódik: nap, félhold, csillagok bonyolult rendszere lebeg a felületeken.
 A harmadik alkotóelem a szövegek síkja. Várady, mint afféle posztkonceptualista, mágikus erõt tulajdonít a feliratoknak, varázsigeként alkalmazza õket, óhatatlanul befolyásolva a kép tartalmát és értelmezését, szinte ráerõszakolja a nézõre az egyedül érvényes interpretációt. A szövegek hol körként, hol szövegszalagként jelennek meg, de minden esetben fontos képi szerepük van, részei a képszövetnek. Ehhez a réteghez kapcsolható a síkból kiemelt formák csoportja is, geometriai formák, ívek, applikációk, pirulák hagyják el a képsíkot, rejtett hasadékokból türemkednek ki.
Ez a sokrétegû kompozíciós és képi-filozófiai-esztétikai szisztéma csak az analízis során válik ennyire szét, a nézõ elõtt mint rendkívül összefogott rendszerként jelenik meg. Beszélõ címeket ad: Idõ-Kép, (Világ)szemlélet, Mindaz, amit látunk, másképp is lehetne, Statisztikai elmélkedés, Agy és szív  és hasonlók.
 Várady a nyugalmat, a végtelen kontemplációt, az idõ szövetét kísérli meg vásznain megjeleníteni, s ez igencsak nehéz célkitûzés. Mégsem válik egy pillanatra sem mindezek illusztrátorává, nem filozófiai traktátusokról van szó, hanem képekrõl, bonyolult vizuális élmányekrõl. Amirõl pedig szól, azt talán a Pilinszky vers folytatásával lehet érzékeltetni:

„...Talán nem egyéb,
kibontanak egy rongyosládát,
lemérik, hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmirõl beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek,
mirõl se írni, se beszélni
nem lehet, nem szabad.”

(Pilinszky János: Terek)

Fitz Péter