VÁLOGATÁS ÚJ SZERZEMÉNYEINKBŐL I.
Képek, szobrok (1995-2004)

 

Templomtér
2005. július 7–augusztus 28.
Rendező: Sasvári Edit

A Fővárosi Képtár az ország egyik legjelentősebb képzőművészeti gyűjteménye. Festészeti, szobrászati, grafikai, metszet és éremgyűjteménye folyamatosan gazdagodik vásárlásokkal, magángyűjtők ajándékaival, hagyatéki anyagokkal. A vásárlásokat kisebb részben saját erőből, nagyobb részben a NKÖM és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával tudjuk megvalósítani. A múzeum gyűjtőköre kezdetben, a 19. század végén, huszadik század elején a főváros művészetére korlátozódott, az elmúlt évtizedekben azonban országos kitekintéssel szerez meg gyűjteményébe jelentős képzőművészeti alkotásokat. Elsősorban a nálunk bemutatkozó művészektől vásárolunk, de folyamatosan bővítjük a már meglévő gyűjteményi egységeket, és lehetőség szerint pótoljuk a meglévő hiányokat is. Különös figyelmet fordítunk arra, hogy a kortárs művészet legfrissebb tendenciái is beilleszkedjenek a gyűjtési programba. Ezeket igyekszünk állandó kiállításunkon is hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára. A mostani kiállítás az elmúlt tíz év gyűjtéséből a festészeti és szobrászati anyagot mutatja be.

Hajdu István
Megnyitószöveg

            A gyűjtemény láttán az alapkérdés ismét élénk és aktuális: vajon a művészet művek halmaza-e, az időben (mint valami metafizikai oldatban) szuszpenzáló-szuszpenzálódó tárgyak összessége; vagy elegy, de olyan, melynek részei nem véletlen szerű kapcsolatba kerülve egymással hatnak és hatást szenvednek el, s persze e viszonynak is van értelmezhető jellege; vagy ellenkezőleg: folytonosan át- és átstrukturálódó folyamatban változó tárgyak összessége, melyek ki vannak szolgáltatva a múló időnek (saját készülésükének), és az értelmező időnek (az interpretációénak)?

Attól, hogy nem tudjuk, mi vagy melyik a művészet, történetének megírása még – a látszat ellenére, és metszet-szinten meg végképpen – nem jelenthetne bonyolult feladatot, ha már választottunk (a választás persze roppant nehéz). Célravezető lehet a halmaz szubjektív és mégis pozitivista-történeti leltárba vétele: az inventárium már önmagában értelmező és értelmezhető mintaként szolgál, s természetesen visszautal összeállítójára; működőképes lehet aztán egyfajta dialektikus esszé, mely a kölcsönhatások viszonylagosságára, pillanatnyiságára figyel, s persze használható valamiféle nagy ívű, tudományos-monografikus igényű keresztmetszet, melyhez a „konszenzuális” tudás héj vagy csontváz gyanánt szolgálhat.

Néhány éve a (tudományos) konszenzus fogalmat használtam volna a szubjektív-pozitivista kevercs helyett, mára azonban végképp világossá lett, hogy nem állhat össze közmegegyezés a művészet és a művészeti érték lényegét illetően, csak valamiféle személyre szabott, inter-immun kaleidoszkóp rázható újra és újra össze, hogy kiadódjék a személyes ábra. Objektívnek pusztán (talán?!) a művek és művészek léte tekinthető…

Van tehát egy személyesen aktív (vagy cselekvően szubjektív) művészettörténeti tudatunk, ami művészettörténeti tényeket, struktúra-szeleteket, mű-együtteseket vesz fel, de nem őriz meg azokból tartós emléknyomokat, így minden újabb analízis, esetleg szintézis igényű bemutatás, feldolgozás esetén tiszta lapként képes viselkedni. A felvett ingerek, a feldolgozandó elemek tartós nyomai a háttérben lévő művészettörténeti konszenzusban jönnek létre és kapnak valami, olykor alig körülírt formát. A személyes művészettörténeti tudat megmagyarázhatatlan fenoménje a bemutatás rendszerében a tartós emléknyomok helyén keletkezik. (Köszönet Sigmund Freudnak a Wunderblock fogalmáért…)

Vagyis: a történet megfogalmazása által képviselt és sugallt művészettörténeti tudat személyes, szubjektív módon alakított és alakítható, mely egy valóságosnak tételeztetett művészettörténeti konszenzus (az állítólagos objektivitás) biztonságát keresi, ám az újabb és újabb benyomások, információk, élmények, valamint a „környezeti ingerek” elmossák, elfeledtetik, semmissé teszik a konszenzus feltételezett érvényét.

A szubjektív művészettörténeti tudat a továbbiakban megvédi önmagát a nem kívánt, zavarba ejtő ingerektől (a prekoncepción kívüli művészettörténeti tényektől), hárítja azokat az információkat, amelyekkel nem tud mit kezdeni, amelyek veszélyeztethetik kapacitását és integritását.

Ez a gyűjtemény – érzékiségével – talán mindennek az ellenkezőjére példa.