A magyar textilmûvészet a 60-as évek végén soha korábban nem tapasztalt fejlõdésnek indult. Nagyon ritka jelenség a mûvészetekben, hogy egy-egy mûfaj csak úgy, váratlanul, minden elõzmény nélkül áttöri a megszokottság korlátait, megváltoztatja addigi arcát, új feladatokat jelöl ki magának. s formailag tökéletesen megújul.

 A felfutás okai, körülményei, a mûvészeti környezet

 Az ilyen ugrásszerû kibontakozás okai sohasem vezethetõk vissza egyetlen tényezõre és valószínûleg mindig csak késõbb tisztázhatók, mikor már némi „történeti” távlattal rendelkezünk. Annyi bizonyos, hogy a 60-as évek végén a textil, funkcióját tekintve, igen másodlagos szerepet töltött be, „lakásdíszként” vagy ritkábban középületek utólagos reprezentatív tárgyaként szerepelt. A korábbi századok falkárpit kultusza értelmét vesztette, valójában elhagyható „luxusként” vegetált. Megjelenése formája a festés helyett szövéssel elõállított képre emlékeztetett. A mûvészi kárpit tulajdonképpen értelmét vesztett mûfaja elsatnyult, ami alatt többé-kevésbé azt kell érteni, hogy az általános gyakorlat szerint másodvonalbeli festõk kartonjait szövõmanufaktúrák szõtték le. Ezzel a gobelin, a textilmûvészet egyik alapformája pont a személyes érintés, a mûvész kezemunkájából fakadó többletet vesztette el, s vált gépies, formailag félreértett, tartalmilag kiürült mûfajjá. A falkárpit sokkal inkább a festészettörtének egyik kevéssé sikeredett alfejezete volt, mintsem a textilmûvészet része.
 Ha egy mûfaj sokáig háttérben van, technikai lehetõségei, régi mûfogások, az anyagból fakadó, kibontható variációk feledésbe merülnek. A dekoratív textil ebben az értelmét vesztett állapotban volt 1968-ig. A közvetlen elõzmények annyira negatívak voltak, hogy bármilyen irányú kibontakozás, továbblépés döntõ mûfaji változást hozott. 1968 körül néhány tényezõ együttes jelenléte végre meghozta az eredményt. Ezek közül a legfontosabbak:
- új iparmûvész generáció fellépése
- a textil értelmezésének és alkalmazásának új - elvi - lehetõségei
- a gazdasági és kultúrpolitikai környezet változása.
 A 60-as évek végén színre lépett egy új iparmûvész generáció. Már túl voltak a pályakezdésen, többségük életkora 30 felé járt. Szakmai, technikai felkészültségük a hagyományoknak megfelelõ volt, ám nem kívánták a kitaposott, de sehova sem vezetõ ösvényeket járni.
 A gyarapodó számú középületek belsõ terei új típusú feladatokat kínáltak a textilmûvészetnek is. Ehhez azonban a textil konvencionális felfogásán túl kellett lépni. Az egyik, legkézenfekvõbb szemléleti váltás a tértextil ideája. Az ötlet nem hazai, egyszerre merült fel Franciaországban és Lengyelországban, de a magyar körülmények is aktuálisak voltak. A tértextil már nem csupán egyszerû fali dekoráció, hanem mint független mûvészeti tárgy, az õt övezõ teret is meghatározza.
 A tértextil megjelenésének elsõ fázisa fõként az új funkcióhoz kötõdõ - térelválasztó, térmeghatározó - iparmûvészeti tárgyat produkált, de a kilépés a térbe számos olyan vonzatot hozott magával, amelyek visszafordíthatatlan folyamatként a textilmûvészet új értelmezését is idõszerûvé tették. Az egyre nagyobb, egyre színesebb, egyre több új technikai és formai elemet felhasználó tértextilek már sokkal inkább speciális anyagú szobrokhoz, mintsem a falkárpitokhoz hasonlítottak.
 Ez a funkcióbeli szemléletváltás azonban elég féloldalasan valósult meg. A textilmûvészek ugyan ténylegesen létrehoztak olyan munkákat, melyek alkalmasak voltak erre a megváltozott szerepre, viszont a tényleges építészeti alkalmazásra meglehetõsen ritkán került sor. Valószínûleg maguk a mûvészek is túlbecsülték a konjunktúra lehetõségeit, másrészt a funkcióbeli áttörést nem lehetett máról holnapra végigvinni. Ezért aztán az egész mozgalom - már a kezdet kezdetén - mondjuk 1970-tõl - a kiállítótermi megjelenésre koncentrált. Ez persze akkor korántsem tûnt mellékvágánynak. Sõt, hatalmas szakmai és közönségsikert produkált.
 Ennek okai megint csak a textilmûvészet szûk keretin kívül keresendõk. A magyarországi mûvészetpolitika a dogmatikus 50-es évekbeli koncepciójától ugyan már messze járt, de azért ez volt a nevezetes három T - támogat, tûr, tilt - kategóriarendszer idõszaka. Ez a maga módján ugyan sokkal nyíltabb volt, mint a korábbi, de ma már igen nehezen érthetõen igen sok mindent bélyegzett károsnak, az absztrakt mûvészettõl kezdve, a neoavantgárdon át majd' minden formai és tartalmi újítást bizalmatlanul szemlélt. Ez a kultúrpolitikai szigorkodás elsõsorban a képzõmûvészet területén virágzott; festészetben és szobrászatban betiltott kiállítások, ma már szokatlanul éles hangú és különös nézõpontú kritikák szegélyezték útját. A grafikára, mely nem foglalt el olyan központi helyet, már kevesebb figyelem jutott: ma ezt az idõszakot a magyar grafika virágkoraként jegyzi a mûtörténet.
 Valami hasonló történt a textilmûvészettel is. A mûfaj megújítási kísérletek a közfigyelemtõl viszonylag távoli területen, a textilben jelentkeztek. A hivatalosok figyelmét elkerülte, hogy itt egy mûfaj avantgarde igyekszik kifelé szûk korlátai közül. Valamint az iparmûvészet nem tûnt olyan területnek, ahol „baj” történhetik.
 A kiállítás, mint megjelenési forma, a bemutatkozás, az elismertetés eszköze, volt a textilmûvészek számára az elsõ meghódítandó terület.

 A kiállítások és a szervezeti formák

 1968 szeptemberében az Ernst Múzeumban megnyílt a „Textil falikép 68” címû kiállítás. Frank János „Az eleven textil” címû könyvében, mint szemtanú, a következõket írta:
 „/Csoda történt?/  A magyar textil 1968-as metamorfózisa kivétel volt, csoda. Világos, a textiltervezõk megelégelték, amit eddig csináltak, unták saját magukat, s intõ példa volt számukra a testvér ág, a festészet véget nem érõ stagnálása. A felgyülemlett indulatuk adott nekik erõt, hogy forradalmukat végrehajtsák. A tárlat átütõ sikert aratott, nemcsak a vendégkönyvben, a sajtóban is... Én az áttörés évét, 1968-at tekintem vízválasztónak, sõt, némi fantáziával, tódítással azt is mondom, hogy ez a fõvárosi tárlat volt a legelsõ - mondhatnám a „nulladik” sorszámú - szombathelyi biennálé. Ott volta, tanúja voltam, koronatanú.”
 Mai szemmel nézve a katalógus bizony meglehetõsen rossz minõségû reprodukcióit, de ismerve az akkor kiállított mûvek egy részét is, bizony csodálkozással vegyes hitetlenkedés fogja el az embert. Ez a kiállítás indított el egy másfél évtizedes, robbanásszerû fejlõdést?
 Nem a mai értékítélet a fontos, hanem az a hatás, amit akkor kiváltott. A frissesség késõbb már nem érezhetõ, de akkor erõt adott ahhoz, hogy meginduljon egy új kiállítási rendszer, a szombathelyi textilbiennálék sora.
 A szombathelyi textilbiennálék keretet adtak az egész 70-es évek beli magyar textilmûvészeti felvirágzásnak. Ennek az lehetett az oka, hogy a mûvészi törekvéseket, a Képzõ- és Iparmûvészek Szövetségének érdekképviseleti tevékenységét remekül egészítette ki egy múzeum szervezõ és gyûjtõ munkája, késõbb pedig a megvalósult eredmények feldolgozása, publikálása, a teoretikai munka. Minden túlzás nélkül állítható, hogy Vas megye, ezen belül a Savaria Múzeum szerepe egyedülálló a magyar mûvészetben. A 70-es években egy-két kivételtõl eltekintve szinte nem is volt olyan textilkiállítás, amelyben Szombathely valamilyen szerepet ne kapott volna: kezdetben helyet adott minden említésre méltó kiállításnak, késõbb pedig egyedülálló kortárs textil gyûjteményével szinte monopolhelyzetbe került, s jó ideje nem lehet Magyarországon olyan textilkiállítást rendezni, publikációt megjelentetni, melynél nem használják fel a Savaria Múzeum gyûjteményeit és dokumentációját. Tehát az intézményi háttér egyedülállóan sikeresen jött létre.
 A Fal- és Tértextil Biennálék elsõ pillanattól kezdve megfogalmazott célja a textil síkból való kilépése, a tér meghódítása volt, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy mint építészeti térformáló eszköz lépjen fel. Ha periodizálni kívánjuk a szombathelyi biennálék történetét, az elsõ négyet tekinthetjük egy egységnek. Ezek a tértextil megvalósításának jegyében zajlottak, s 1976-ra ez a folyamat teljes eredményt is hozott.
 Ennek az extenzív szakasznak volt két további meghatározó fejleménye. Az egyik 1973-ban történt, a textilipar és a Savaria Múzeum közös kezdeményezésére a textilmûvészet másik, korábban kissé mostohán kezelt ága, az ipari textiltervezés is biennálét kapott.
 A második nagy horderejû változást az 1975-ben megrendezett miniatûrtextil kiállítás hozta. Itt az történt, hogy egy új mûfaj születésével minden pszichológiai gát átszakadt - a kis mérettõl tán még kisebb volt az anyagi és presztízs kockázat -, s mindaz megvalósult a tértextil területén, amirõl szavakban már öt éve álmodoztak a textilmozgalom résztvevõi. A kicsiny méretben szinte csak textilplasztika született. Itt, mivel a mûfaj teljesen új volt, nem kötöttek senkit - akár tudattalanul is - a konvenciók. Talán ennek a minitextil kiállításnak volt köszönhetõ az 1976-os IV. Biennálén a tértextil mindent elsöprõ diadala.

 Az elsõ változás okai a 70-es évek közepén

 Az 70-es évek közepén egyszerre több dolog is megváltozott. Az a különös a folyamatban, hogy a pozitív és negatív külsõ hatások együttesen jelentkeztek, mégis mintha mindenki csak az elõnyös fordulatokról vett volna tudomást. Ilyenformán az egész, akkor már „textiles mozgalomnak” nevezett mûfaj elindult egy zsákutcának bizonyuló irányba, anélkül, hogy errõl tudomást vett volna.
 A gazdasági válság kezdete, az olajkrízis egyszeriben véget vetett a gazdasági konjunktúrának. A nagy építkezések kora lejárt. Az évtized eleji illúzió illúzió maradt; a textil tér
formáló szolgálataira, függetlenül attól, hogy már képes volt rá, nem volt szükség. Ezt akkor ugyan egyértelmûen senki sem regisztrálta, a cél továbbra is az építészeti, azaz közösségi alkalmazás volt. Csak közben az ehhez vezetõ eszköz - a kiállítás - végcéllá merevedett.
 A csapda bezárult: a felhasználásra nem volt lehetõség, kiállítani viszont lehetett, itthon, külföldön, soha nem képzelt mennyiségben. Az egész fejlõdési irány megváltozott, cél a kiállítótermi mûvészet.
 A 70-es évek közepének következõ fontos változása az volt, hogy az úttörõk - Attalai Gábor, Bódy Irén, Buzás Árpád, Cságoly Klára, Fürtös Ilona, Hübner Aranka, Korzim Erika, Pécsi László, Polgár Csaba, Solti Gizella, Szabó Marianne, Szenes Zsuzsa, Szilvitzky Margit, Szuppán Irén és társaik - társaságához csatlakozott a következõ generáció. Õk már a 60-as évek legvégén, vagy a 70-es években végezték tanulmányaikat, a korábbi korszak megkötöttségei nem voltak rájuk érvényesek, szellemileg nyitottak voltak, merészek és bátrak. Elsõ jelentkezésük a III. és IV. Fal- és Tértextil Biennálén és az I. és II. Ipari Biennálén megtörtént, teljes sikerrel. Minden különösebb konfliktus nélkül illeszkedtek az úttörõk csoportjához. Ez az adaptálódás olyan egyértelmû volt, hogy rögtön a díjakat is elnyerték: Bajkó Anikó az ipariét, míg Gecser Lujza, aki jószerivel az elsõ valódi tértextilt állította ki 1972-ben, 1976-ban a Hidakkal nyert díjat.
 Ami nagyon fontos, maga a textilmûvészet rendelkezett azzal a vonzerõvel, tekintéllyel, ami minden tehetséges pályakezdõ számára elegendõ csáberõt biztosított. A biennálékon résztvenni, bejutni az erõs mezõnybe megtiszteltetés volt, szakmai presztízst jelentett.
 Mint látható, az „aranykor” - a folyamatos és állandó sikerek ellenére -, véget ért. A kiút mindössze egy irányban mutatkozott, ez volt az önvizsgálat, a mûfaji befelé fordulás, a kísérleti textil iránya. A textilmûvészet ekkor kapta a második számú „szervezeti lökést”. A Savaria Múzeum javaslatára létrejött a Velemi Textilmûvészeti Alkotómûhely. Az alapszabály elsõ sorai így hangzanak: „1. Az Alkotómûhely célja, hogy kísérleti és kutatási lehetõséget biztosítson a textilmûvészet számára. 2. Az Alkotómûhely programjának minden idõben a fent említett kísérleti szerepet kell segítenie...”
 A textil mûfajának - a zsákutca lehetõségtõl függetlenül - pontosan abban a pillanatban volt égetõ szüksége a többé-kevésbé kollektív, de mindenesetre aktív kísérleti-kutató mûhelymunkára. A részvétel, ellentétben a többi alkotómûhellyel, pályázati rendszerû volt, mely biztosította a legfontosabb, leginvenciózusabb jelentkezõk részvételét. Az alkotómûhely munkája szakmai vitákkal - szimpózium - zárult, melynek hasznossága a gyakorlatban is bebizonyosodott. Az alapszabály sikerességére vall, hogy nem volt szükség megváltoztatására, egy kiegészítést nem számítva, mely szerint évente három-három mûvészeti író, mûvészettörténész kapott meghívást, mintegy jelezve a textilmûvészet körül kialakult mûvészetelméleti tevékenységet.
 Az indulás, a kialakulás két esztendeje magán viselte még az akkor valóban létezõ „aranykor” összes jellemzõjét. Az 1974-es III. Biennálén elkezdõdõ és az 1976-os IV. Biennálén kiteljesedõ felszabadulási folyamat - tértextil uralkodóvá válása - Velemben már kiindulási alap volt. Létrejött a tértextil szabad értelmezése: már nem mint térelválasztó elem, vagy mint a tér által meghatározott és behatárolt alkalmazott tárgy jelenik meg a textília; hanem önálló térformálóként, textil voltában is önálló plasztikai közegként fogalmazódott meg.
 A másik vonal az analitikus vizsgálatok sora: ezek anyagi és technikai közelítésûek, mint Droppa Judit kötöttanyag tanulmányai, Lovas Ilona szövött és egymásba font szalag felületi, Golarits Erzsébet pseudo textil felületet, Bajkó Anikó textilkémiai képkísérletei, vagy ahogy Dobrányi Ildikó az eltérõ sûrûségû anyagok térbeli elhelyezkedéseit vizsgálta.
 A „legplasztikusabb” példa Gecser Lujza 1975-ben Velemben készített, a IV. Biennálén 1976-ban kiállított és díjat nyert „Hidak” címû munkája volt. Szabadon lebegõ kötelek, fonott zsinórok, kender, szizál dúsan lebegõ szövedéke; logikus következménye, kiteljesedése a teret elfoglalni kívánó tértextiles próbálkozásoknak. Valószínûleg ebben a mûben, ennél a díjnál valósult meg a fejlõdési folyamat csúcs- és fordulópontja: a „Hidak” olyan autonóm tértextil, amely magában foglalta a textilesség összes kézmûves, anyaghasználati vonását.
 Az 1977-es év a legsikeresebb évad volt Velemben. Különös módon ez a sikeresség nem "remekmûvekben" jelentkezett.
 "1977-ben Velemben az tapasztalható, hogy a mûveket tulajdonképpen már inkább 'anyagi' oldala köti az iparmûvészethez, – lévén anyaguk textil – de a mûvek jó részében a kérdések felvetése-megoldása már kifejezetten egyetemesebb, képzõmûvészet felé ható. Vagy legalábbis a képzõmûvészet és iparmûvészet közt határhelyzetet elfoglaló állapot köszöntött be. Az új 'textilnyelv' pedig alkalmas - pontosan az anyag és médium-kötöttségek felszámolása miatt - olyan gondolatok hordozására, amelyeket az eddigi gyakorlat - hagyományos kategóriáink - csak képzõmûvészeti mûfajokban tartott kifejezhetõnek. Azaz a textil önálló gondolathordozóvá vált, pontosan azonos úton, ahogy ez a képzõmûvészetben történt: az önvizsgálat jelensége, amivel dolgunk van, meglehetõsen rokon a festészet vagy szobrászat hason tüneteivel.” - írtam 1978-ban.
 Szenes korábbi technikai eszköztárát /gyapjúhímzés/ változtatás nélkül megtartva olyan tárgyakat, tárgyértelmezéseket hozott létre, ahol a mû új, átlényegített, konceptuális szférába emelkedõ alkotássá vált. „Ami korábban használati tárgy volt, most dísz” - kihímzett gázálarc - vagy a „Hideg ellen általában” ugyancsak gyapjúhímzés technikájú csíkos katonai õrbódé létrehozásával olyan gondolat-érzés együttest tudott megfogalmazni, mely szóban rögzítése csak nehézkes körülírásokat eredményezne.
 Nem a tárgyalkotás volt a domináns tevékenység, hanem a „gondolat-textil”, az alternatívák kipróbálása, a kísérlet érdeklõdési-érvényességi körének kiterjesztése. Elsõsorban az akciókat említeném, melyeket a táj és textil viszony összefüggéseinek vizsgálatára készítettek.
 A természet és textil viszonyának vizsgálatára tárgyiasultabb mûvek is készültek. Elsõsorban Bajkó Anikó destrukciós kísérletei, ahol a természet kémiai romboló hatását /víz, tûz, szél, füst, vegyszerek/ alkalmazta textilre, létrehozva a textil „személyi” történetének végsõ fázisát.
 Lovas Ilona munkái csak karakterüket, illetve a megformálás technikáját tekintve textilek. Alapanyagai - ablakkeret, damil, üvegszál, fémlánc - már kevésbé. De a mû, egy-egy kisablak beszõve „angyalhaj-pókháló” függönnyel, feltétlenül felidéz egy alapvetõ textilélményt, a függöny-ablak szituációt.
 Az 1978-as V. Biennálét, "Folyamatok" címmel rendezték meg. Mivel Velem, a tértextil szenzációja és a minitextil kirobbanó teljesítményei óta újabb nagyhorderejû fordulat spontán nem következett be, a tematikus biennálé kiírása, mint külsõ impulzus próbálta ösztönözni a változást.

 Tulajdonképpen ez volt a harmadik intézményi beavatkozás a textilmûvészet természetes folyásába. Ez gyakorlatilag leírt változások - az új építészeti funkcióra való alkalmazás lehetetlensége; a kísérleti, képzõmûvészeti szándékú textil térnyerése; a középmezõny elszürkülése - tények, s a továbblépés áldozat árán is szükséges. Megkezdõdött a tematikus biennálék korszaka.
 Maga az V. Biennálé a kísérleti, vagy jobban mondva a képzõmûvészeti célú, igényû textil diadalát hozta, annak ellenére, hogy a tradicionális technikájú falkárpit elismerése sem maradt el. Tagadhatatlanul különös szituáció. A „Folyamatok” címmel megrendezett biennálét egy intézményi változás keresztülvitele tette lehetõvé. Az erõsen intellektuális, képzõmûvészeti kötõdésû tematika textilbeli megjelenése gyakorlatilag a legegységesebb arculatú és színvonalú biennálét eredményezte. Az új textiles generáció fiatalabb vonulata - Bajkó Anikó, Droppa Judit, Farkas Gabriella, Golarits Erzsébet, Kelecsényi Csilla, Lovas Ilona, Nagy Judit, Pauli Anna -, a csúcsra jutott. Ugyanakkor az úttörõ generáció meghatározó egyéniségei, itt Attalai Gábor, Hübner Aranka, Szabó Marianne és Szilvitzky Margit is képesek voltak az élen maradni. Mint minden újításnak, a tematikus biennálénak is rendkívül nagy volt a szakmán belüli közegellenállása, de 1978-ban a kiállítás meggyõzõ erejû volt.
 A „Folyamatok” kiállítás ugyanakkor megközelítõleg sem az idõszak legjelentõsebb eseménye. Ugyanis 1976 és 1980 között különbözõ kis kiállítások vették át a vezetõ szerepet az újítás és szenzáció terén. Ezt a legélesebben a Biennálé megnyitását követõ reggelen lehetett látni: Kõszegen nyílt meg Gecser Lujza - az elõzõ Biennálé nyertesének - kiállítása.
 1978 egyébként is a „kihívó” kiállítások éve volt. A már említett Gecser kiállításon kívül Bajkó Anikó „Lelet” címû bemutatóján Egerben, a Galéria 40-ben textil destrukciós kísérleteit vitte közönség elé. Az alapidea irodalmias: a textil elpusztulásának illusztratív története.
 Ugyancsak az egri Galéria 40-ben rendezte a „Textil a textil után” címû csoportos fellépés volt. A hat mûvész (Attalai Gábor, Bajkó Anikó, Keserû Ilona, Ana Lupas, Maurer Dóra, Szenes Zsuzsa) már kifejezetten kísérleti képzõmûvészetként felfogott tárgyakat állított ki. Bán András így fogalmazta meg a célokat:
 „Az értelmetlen külsõségektõl (reprezentáció, illusztrativitás) nemrég még egyetlen menekülési út kínálkozott: a befeléfordulás, a szakmai harc az autonomitásért. Mára azonban más a tét, a kellemesség nem önvédelem többé, hanem akadály. Új utakat kell találni - az emberek józan eszére, értelmére, kritikájára hivatkozva. Textil ez a textil után.”
 A textil analitikus kutatási szakaszának kétségkívül a „Textil textil nélkül” címet viselõ meghívásos kiállítás volt a záróeseménye.
 „Ez a kiállítás textil-csontvázak, a textilre vonatkozó elvont képletek, a textil egy-egy vonását megragadó és kinagyító mûvek gyûjteménye. A textil zavaró közelsége nélkül, az anyag behízelgõ tulajdonságait aszketikusan távoltartva;”
 A végpont kiállításon igen sokféle experimentális munka szerepelt, kezdve Bajkó Anikó „Textilhangok” kompozícióján, mely a különféle kelmék hasításának hangjait rögzítette magnetofonon, folytatva Vidovszky László öt magnetofonra és végtelenített hangszalagokra készített hanginstallációján; Galántai György végtelen szövegû és hosszúságú írógép-írógéppapír installációján, Gecser Lujza, Kele Judit, Szenes Zsuzsa fotói, Erdély Miklós grafikáján, Gulyás Kati, Halász András, Erdély Miklós grafikáján, Gulyás Kati, Halász András, Gink Judit objektjein át folytatva Kemény György kilenc televíziós készülékbõl összeállított kép-szövés installációjáig.
 1980 már újra biennálé év, de most is fontosabbak voltak a kis kiállítások. Ez volt az environmentek esztendeje.
 Szenes Zsuzsa „Alma Mater” címmel, az Iparmûvészeti Múzeum „Téralkotás tárgyformálás” sorozatában egykori iskolájának – Iparmûvészeti Fõiskola – építészeti terét  leplekkel „alakította” érzelmes environmentté.
Kelecsényi Csilla Kõszegen rendezte meg kamarakiállítását. „Az 1978-as biennálén díjat nyert egy nagyon rendezett szál-tér-konstrukcióval, ami önmagában még nem lett volna túl érdekes, de ezzel a munkával megnyerte a jogot az 1980-as kõszegi önálló kiállításra. Ugyanakkor elkezdte vagdosni a kifeszített szálakat („Hasítások”), mint Fontana a vásznat, s ebben már volt valami.
 Belõle született az az óriási fekete 'environment' Kõszegen, 1980-ban, ami hasításainak bekátrányozott felületeivel, a mögüle kiszüremlõ kemény, fehér fénnyel, nyomasztó, sötét száldzsungelével mindenkit csak megdöbbenteni tudott, akár jó, akár rossz értelemben” - írta Beke László.
 A harmadik téralakítási munka Lovas Ilonáé volt. „Pécsett az egész termet betöltõ environmentje jelezte az új irány kibontakozását. Természeti elemek és textil párosításának kitûnõ együttesét hozta létre.
 A negyedik és ebben a folyamatban talán a legfontosabb alkotás Gecser Lujza 1980 õszén Velemben készített „Tükörtere” volt. „Olyan állandóan változó, egymáshoz kapcsolódó, egymást tükrözõ - egyik térrendszerbõl a másikba áttekintést engedõ - térlabirintust hozott létre, melynek puhán lebegõ valóságos és látszatfalai, sokszorozódásai, plasztikai, téri, vizuális és auditív élmények olyan rendszerét keltették, melynek az environmetben tartózkodó nézõ maga is aktív résztvevõje lett.
 Az utolsó, szintén Velemben készült mû Kelecsényi Csilláé. Ez is environment, de másfajta, mint az eddigiek, egy performance színtere.
 A textilmûvészet progresszív része elszakadt a textil hagyományos felfogásától, feladataitól, képzõmûvészetté transzponálta magát, páratlan fejlõdési vonal. Ugyanakkor ez a kettéhasadás - tradicionális és mûvészeti funkció - hosszútávon nem volt stabilizálható.

 A diadalmas végjáték
 A magyar textilmûvészet nemzetközi szerepének megítélésében a legnagyobb változás mégsem a külföldi kiállításokon következett be, hanem a Szombathelyen rendezett 3. Nemzetközi Miniatûrtextil Biennálén. Az elõzmények igen jellemzõk: 1975-ben Magyar Miniatûrtextilek címmel volt már egy nagyhatású kiállítás. ezt eredetileg internacionális fórumnak képzelték a szervezõk, de adminisztratív okokból - nem engedélyezték - nem jött létre. Helyette megszületett Londonban. Így aztán 1976-ban és 1978-ban a Fal- és Tértextil Biennálék árnyékában - számozás nélkül, kevés résztvevõvel - zajlott le az elsõ két nemzetközi kiállítás. 1980-tól a nemzetközi textilmûvészet térképén Lausanne-nal egyenrangú központként tartják számon. És ez nemcsak a kiállításoknak köszönhetõ, hanem annak is, hogy a mûvészet történetében szinte soha korábban nem fordult elõ, hogy egy múzeum, a mûfaj létrejöttének pillanatától kezdve, az egész világra kiterjedõ, reprezentatív gyûjtést folytasson. A minitextil mûfaji értékérõl lehet vitatkozni, annyi bizonyos, hogy a kortárs mûvészet része. Ilyet pedig nemzetközi méretekben, ebben a nagyságban és gyorsasággal, Magyarországon a századforduló óta nem gyûjtöttek.
 A nemzetközi szerep és hírnév ügyében a Velemi Textilmûvészeti Alkotómûhely is legalább ilyen fontos szerepet játszott. Ennek hatásmechanizmusa meglehetõsen szokatlan: az Alkotómûhely évkönyvei - tanulmányokkal, fotókkal, vitákkal - igen széles körben váltak ismertté világszerte. Ezen túlmenõleg a hazai  és külföldi kiállításokon (Graz, Hamburg, Aalborg, Helsinki, Tunis, vándorkiállítás Franciaországban, Lódz, Berlin stb.) a Velemben készült alkotások meggyõzõen járultak hozzá a mûhely híréhez. Harmadjára pedig: 1979-tõl évente vettek részt külföldiek, nemcsak mint látogatók, hanem mint teljes jogú alkotók.
 Ez a három tényezõ együttesen produkálta azt a külföldi elismerést, felismerést, hogy a textilmûvészetben egyedülálló vállalkozás mûködik Velemben.
 A külföldi kiállítások, a Nemzetközi Minitextil Biennále és Velem együttes hatása a 80-as évek elsõ felében érte el tetõpontját. Ez a körülmények különös fintora, hiszen ekkorra a külvilágban az új textiles mozgalmak hullámai már lecsillapodtak. Ebbõl a szélcsend állapotból tekintve Magyarország volt az egyetlen hely, ahol még erõteljes mozgást lehetett érezni. Pontosabban fogalmazva, az információs késések miatt, kívülrõl tekintve úgy tûnt. Ugyanis ekkorra jutottak el a magyar kiállítások, kiadványok és személyes kapcsolatok az egzotikumon túli megismerésig.
 A magyar textil valós értékelése, produktív idõszaka és a nemzetközi elismerése között idõeltolódás történt. Mire az egész mozgalom külföldi - nem hazai - hírneve kialakult, nem volt mögötte fedezet, viszont ez az itthoni tisztánlátást zavarta. Úgy tûnt, mintha csak a „senkise próféta odahaza” helyzetrõl volna szó, holott csak a hírek terjedtek lassan.

 A kaland vége

 A biennálék kronologikus ismertetését az 1978-as tematikus váltásnál szakítottuk meg. A következõ két esztendõ a „Folyamatok” elnevezésû program vitatásával telt el, ami mögött nem is annyira a cím helyességét, mint inkább azt bírálta a szakma, hogy a biennále teljesen a kísérleti textil fóruma akar lenni. Így aztán az 1980-ra szóló kiírás már tematikájával is a szélesebb részvételre törekedett, a címe ±Gobelin volt. „Nyílt kérdésfelvetés a kiindulópont, a VI. Fal- és Tértextil Biennálén a gobelin - ez a reprezentatív, patinás, rendkívüli manuális energiát és munkabefektetést igénylõ mûfaj, amely egyúttal évszázadokon át a textilmûvészet megtestesítõje, szimbóluma volt - lehetõséget kapjon annak bizonyítására, hogy van-e ma is megújulási képessége, közönsége, igazi hatóereje, jelölje ki valós helyét, funkcióját, szerepét a modern textilmûvészetben.”
  A gobelin mûvészetnek sikerült kitörnie a „leszövött festmény” tulajdonképpen mûfajtalan körébõl. A 70-es évek új textiles mozgalmának szellemi eredményei - tudatosan vagy öntudatlanul -, de mindenesetre beépültek a kárpitmûvészetbe is. Az új szellemû gobelinesek elõretörése akkor vált egyértelmûvé: Péreli Zsuzsa „Amnézia” címû kétoldalas gobelinje, Solti Gizella „Fél csíkos kabát”-ja, Polgár Rózsa „Takaró 1945-bõl” vagy Nagy Judit „Szövés = életmód” címû munkája és Dobrányi Ildikó „Lombjai” voltak ennek a vonulatnak kiemelkedõ példái. De ezen a kiállításon lépett nyilvánosság elé egy új generáció is: Baráth Hajnal, Hauser Beáta, Hegyi Ibolya, Pápai Lívia, Penkala Éva.
 1982-re az általános helyzet még kaotikusabb lett.
 „A 'Textil utópia' címszó alatt olyan alkotások készítésére szeretnénk inspirálni a mûvészeket, melyben a textilrõl szóló eszményi elképzeléseiket valósíthatják meg.” Ez a tematika valójában már a témaközpontú gondolattól való eltávolodás elsõ jele volt. Olyan cím, melyet mindenki szabadon értelmezhet. Gyakorlatilag ez a tendencia folytatódott 1984-ben is, a „Textilrealitás - Textilrealizmus” témával. Ez viszont már nyílt beismerése volt annak a valós helyzetnek, hogy a progressziót nem lehet elõidézni elméleti ösztönzéssel.
 „A TEXTILREALITÁS - TEXTILREALIZMUS” címen olyan alkotások létrehozására kívánjuk ösztönözni a textilmûvészeket, melyek az aktualitás - érvényesség - eredetiség jegyében születnek.
 A 80-as évek negatív tematikái jelezték ugyan a válságot, de megoldani nem tudták. A biennálék sem az országos fórum, sem pedig a progresszió színpadának szerepét nem tudták betölteni.
 1986-ban már újra nyitott, tematika nélküli a 9. Fal- és Tértextil Biennále. Ez a textilmûvészek számára, úgy tûnik, megkönnyebbülést hozott: 81 munkát adtak be, ami lényegesen nagyobb szám, mint bármikor korábban. Formailag nagyon heterogén a kiállítás, a spektrum viszont szélesedett, az eddig is jelenlévõ tendenciák mellett a transzavantgarde festészeti irányainak textilre alkalmazott változatai is megjelennek a Biennálén.
 Az 1982-es és 1983-as Velem szintén magánviselte a „kaland végének” jegyeit.
 1982-ben már megkezdõdött az új Textilstúdió tervezése. Ez lett volna az éppen soronkövetkezõ „intézményi lökés”, mellyel a Savaria Múzeum szervezetileg adott volna új kereteket a megtorpanó textilmûvészetnek. Többé-kevésbé látható volt, hogy a Velemi Alkotómûhely ebben a kísérleti formában kimerült. Másrészt a technikai-mûszaki felszereltség nem haladta meg a mûvészek otthoni mûhely lehetõségeit.
 Az 1983-as szezon tudottan az utolsó volt Velemben s talán ezért is nagyon intenzív munkát eredményezett. Ez az igyekezet érezhetõ volt a kiállítás méretein is, - a szokásos padláskiállításon kívül a földszinten két teremben és a kertben is volt kiállítás - közel 150 tárgy került bemutatásra. Az alkotások nagy mennyisége ugyanakkor különbözõséget is jelentett, az ipari textiltõl az akcióig, fotóig, videóig terjedtek a mûfaji határok. Nemcsak 1983-at, de a korábbi éveket is bemutató visszatekintõ kiállítás búcsúztatta a kilencéves helyszínt.

A 80-as évek közepe
 A nyolcvanas évek elején a középítkezési konjunktúra következtében történt némi változás. A nagy szállodaépítési program keretében a textilmûvészet újra elõtérbe került. Ugyan nem a 70-es évek elején megálmodott ideális formájában - az szóba se került, hogy a mûvész a tervezés fázisától kezdve aktív társalkotója a belsõépítésznek -, hanem többnyire mint a meglévõ tér dekoratõre kapott megbízást. Ezeknek, a valójában késõn jött lehetõségeknek volt egy alapvetõ ellentmondásuk. A belsõépítészetileg alkalmazható tértextilek többsége 1974 és 1977 között jött létre. Az alkotók természetesen nem állapodhattak meg korábbi önmaguknál, s akkortájt úgyse alkalmazták mûveiket. A nyolcvanas évek elején a kísérleti textil már régen más területeken járt, a tértextil problémakörén még túllépett. Ezért a szállodákban a 80-as években egy jórészt idejétmúlt divatot melegítettek fel, s alkalmaztak.
 A szállodamûvészet talán egészségesebb vonulata a gobelinben jelentkezet... Itt ugyan szóba se került a társalkotói szerep, viszont nem a manufakturális, hanem a kézmûves gobelin kapta meg a feladatokat. Így egy sor olyan alkotás jöhetett létre, amely a fiatal gobelines generáció szakmai és anyagi elismerését is megteremtette.

 A pozitív hordalék /Összegzés féle/

 A kalandozás egészét tekintve a textiles mozgalom nem volt hiábavaló. A mûfajban rejtõzött potenciális energiák felszabadultak és néhány mûvész esetében valóban átcsaptak a minõségileg másként megítélhetõ kategóriába. Ez ugyan meglehetõsen kevés alkotó esetében igaz csak, ha a teljes pályákat tekintjük; többségükben egy-egy mû erejéig tartott az iparmûvészet némileg szûk értelmû határainak széttörése.

 Az egész textiles mozgalmat tekintve ez természetesen nem is történhetett volna meg. A külsõ feltételek sem ösztönöztek senkit ebbe az irányba. Másrészt a 70-es évek neoavantgardjával való összefonódás a nyolcvanas évek mûvészeti koncepcióváltását csak kevesek számára tette lehetõvé. egy mozgalom egészének értékét természetesen csak nagyobb távolságból lehet pontosan megítélni. Annyi azonban már ma is látható, hogy az új textiles mozgalom ösztönzésével létrejött néhány - hat, nyolc  - életmû, amely önmagában is érték. ez a pozitív hordalék.
 A nyolcvanas évek végén, 1988-ban megrendezett "Eleven textil" címû kiállítás a Mûcsarnokban összefoglalta ezt a fejlõdési sort.
 A kilencvenes évek eleje pedig valamiféle újraindulásra, újraformálódásra enged következtetni. Az új korszak szelleme más, teljesen elszakadt a magyarországi textilmûvészet neoavantgárdra alapozódó szemléletétõl. A festõi és tradicionális textilmûvészeti eszközök és gondolkodásmód került újra elõtérbe. A szombathelyi biennálék újra nyíltak, tematika nélküliek, a szabad mûvészi invenciót támogatják. Új szervezeti formák is teremtõdtek, mint például az Alapítvány a textilmûvészetért. Új kiállítási formák is születtek, mint például a Nemzetközi Minta kiállítás, amely nyitottságával – képzõmûvészek is résztvehetnek – tûnik ki. A posztmodern korszellem teljes természetességgel van jelen a textilmûvészetben is. Mûvészeti akadémiák jöttek létre, melyekben a textilmûvészet legjobbjai is képviselve vannak.
Velem szerepét ugyan nem pótolja, de Zsennyén létrejött a textilstúdió, amely még jelentõs szerepet játszat a magyar textil újra felvirágzásában.
 A talán legjelentõsebb fejlemény, hogy az új gobelin mára magába foglalja mindazokat a "történeti" tapasztalatokat, amelyek az "új textiles" mozgalom  másfél évtizede alatt jöttek létre. Beépültek, és az új generációk teljes természetességgel lépnek túl rajta. A kaland, ma másmódon is, de folytatódik.