Szamódy Zsolt Olaf

AZ ERŐD BEVÉTELE ÉS KIADÁSA

Szamódy Zsolt Olaf fotóművész kiállítása

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Oratórium
2012. március 2–április 1.
rendező: Mattyasovszly Péter

Szamódy Zsolt Olaf fotográfusi életműve egyre összetettebb és egyre terebélyesebb. E művész három évtizedes képalkotó munkásságban pontosan megjelölhetők a súly-, illetve gócpontok: így a pályakezdő alkotószakasz színes táj- és csendélet-kompozíciói, majd a tatabányai ipari emlékek létezésmódjait és pusztulását, a bányavidék munka- és életképeit rögzítő szociofotók együttese, a tatai tó pszeudo-lényének nyomait követő lírai konceptuális fotóinak etűdje, az Adria-eszményeinket és -emlékeinket átíró tenger- és tengerpart-képek nagyszabású tájkép-sorozata és a távoli, keleti, számunkra egzotikus vidékeket és városokat, civilizációkat megörökítő riportfotók kollekciója. Mindezeken túl van még egy masszív, kemény, a munkásságot mintegy emblematikusan jellemző, meghatározó kép-mag: egy médiummá emelt-emelkedett objektumot, a komáromi Monostori Erődöt megörökítő felvételek gyűjteménye, amely talán az építészeti fotó kategóriájába sorolható, többszáz felvételt felölelő képegyüttes. Szamódy Zsolt Olaf a csaknem ötven évig itt állomásozó megszálló szovjet csapatok kivonulása után, 1991-ben járhatott első alkalommal Komárom városának e különös, hatalmas épületegyüttesében, hogy aztán a kilencvenes években többször rendszeresen, majd később, napjainkig egyszer-egyszer alkalomszerűen is visszatérjen ide, feltárni és megörökíteni, dokumentálni e falak, e föld alatti és föld feletti külső és belső terek az idő lassú szorításában zajló létezésmódjainak vizuálisan észlelhető és közvetíthető jelenségvilágát. Költői invencióval akár úgy fogalmazhatnánk, hogy a kövek, a falak állandóságaiban regisztrálta, kutatta, regisztrálja, kutatja a rezdülésszerű változásokat.

Szamódy épületekhez, építészethez való alkotói vonzódása már a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben sem volt újkeletű: már korábban is izgalmas felvételekkel térképezte fel Tatabánya ipari létesítményeinek világát, dokumentálta a fennálló, majd a bontások, robbantások áldozataivá vált objektumokat, s már ezeken a felvételein megcsillantak a művész fotográfusi képalkotó erényei. Ezeket az erényeket a különleges motívumok fellelésében, a pontos és érzékeny kompozíciós készségben, a kitűnően megválasztott képkivágásokban, és a fények kifejezést éltető, bravúros kiaknázásában érhettünk tetten. Ezen erények lendíthették túl a művészt és képeit a dokumentáció fázisán, érlelték műveit dús tartalmi mondandót magába foglaló és magukból kibontakoztató, átszellemült kifejezésekké.

E képalkotó szándékokkal és eszközökkel felfegyverkezve vette be, hódította meg Szamódy Zsolt – akkor még az Olaf utónév nélkül – azt a XIX. században épített-létesített erődítményt, amely egyedülállónak semmiképpen sem, de különösnek mindenképpen minősíthető. A földhányásokkal, földdomborulatokkal fedett, szeszélyesen meg-megtörve, cikázva futó vizesárkokkal szabdalt, élesen kiugró külső bástyákkal övezett erőd és a belsejében emelt laktanya tömbje – amelyhez még más, további kiszolgáló egységek is csatlakoznak: végső soron ez egy önellátásra berendezkedett hadi város volt –, a föld alatt futó rejtett teremsorokkal, átjárókkal és lépcsősorokkal fantasztikus együttesként illeszkedik, és a szó szoros értelmében belesimul a Duna-parti tájba: a fenséges természet és az ember-alkotta

fenyegető hadászati objektum roppant furcsa, ám mégis harmonikus egységbe olvadva hagyományozódott az utókorra. Az 1850-ben kezdett, majd 1871-ben befejezett nagyszabású építkezések révén létesített Monostori Erőd soha nem volt háború, hadászati események színtere: itt nem voltak öldöklő harcok birtoklásáért, eszeveszett küzdelmek bevételéért és megőrzéséért. Ezért maradhatott fenn, mai kifejezéssel élve logisztikai funkciókat szolgálván viszonylag teljes épségben, illetve elviselve a viszonylag békés használatból eredő kisebb-nagyobb károsodásokat és átalakításokat, s mindezeken túl rétegekben megőrizve az elmúlt százötven év kisebb tárgyakban, az épülethez kapcsolódó rekvizitumokban, jelekben és jelzésekben fellelhető nyomait.

Kategorizálási kényszerünknek engedelmeskedve könnyen zsákutcába sétálhatnánk e műegyüttest egyértelműen az építészeti fotó műfaji vagy műnem-osztályába utalván. Valóban: holt, mesterségesen emelt építmények környezetében, kihalt belső terekben járunk, ahol nem tűnik fel emberalak, s ahol az 1991-es első képsoron is az egyetlen élőlény csak egy eltévedt kutya volt. Ám amiként építészetiek, ugyanígy történeti jellegűek is ezek a fotográfiák, amelyek még megőrizték az ideiglenesen itt állomásozó, beláthatatlan ideig megszállók öt évtizedes időzés utáni sebbel-lobbal való távozásának emlékeztető jeleit és emlékeit, már hasznavehetetlen tárgyait, amelyek egy korábbi kor történetének jelei és nyomai közé ágyazódtak be. A töltényesdoboz- és a lőszeres-ládahegyek, a félig leszerelt szállító- és tároló eszközök, a feliratok, a graffitikre rakódott graffitik egy súlyos korszak történetének később elsodródott tanúi, metaforikus töltetű jelenségei, amelyeket már csak ezek a képek őriznek meg az utókornak.

A Monostori Erőd-képsorozat húsz évvel ezelőtti, első bemutatása alkalmával arról értekezhettünk, hogy a képeket „egy fegyelmezett, tárgyszerű, józan szemléletű fotóművész készítette: az építményt (had)művészeti, architektonikus értékeit, jelentőségét megillető alázattal fényképezte, de a látvány művészi kifejezésének, esztétikus leképezésének szándékát sem szorította háttérbe a dokumentatív jelleg. A rögzítés és az alkotói beleérzés egyensúlya ezúttal tökéletesnek minősíthető. Az erőd védelmet nyújt, de fenyegetettséget feltételez – talán ez lehetne Szamódy Zsolt komáromi képegyüttesének szikár, tűnődésre késztető tanulsága.” Nos, ezek a tanulságok két évtized elmúltával, a közelmúltban készített képek által megvonható konzekvenciák alapján újabbakkal gyarapíthatók. Az erőd funkcionális változása, az idegenforgalmi ostromra való átállás következtében elvesztette eredeti, durvaságában, rusztikusságában, nyerseségében rejtező – ha szabad így fogalmazni – üde báját: eltűnt az építmény gyomrába vezető sínpár, nem lelhetők meg a rozsdás vastraverzek (a legerősebb védmű falai közé új szerkezet, egy szabadtéri színpad állványzata került), a termek homok-aljzatát szilárd burkolat váltotta fel, szegényebbek lettek a falfirka-együttesek is, és valahogy minden olyan ápolttá, simává vált. Reméljük, a francia- vagy az angolkert-tervezők és a mindent mindenhol kőlapokkal leburkolók azért még nem készülődnek. A változásokat szemlélve talán úgy foglalhatnánk össze tanulságainkat: az erőd 1990-1991-es felszabadulása előtt a kor pusztulni hagyta, és így tette rá kézjegyét, most megóvja, és ezáltal formálja a maga képére a XIX. és a XX. század e grandiózus építészeti emlékét. Az erőd napjainkra úgy tűnik, végérvényesen bevétetett és kiadatott. A bevételek és a kiadások között a fotóművészeti egyenleget Szamódy Zsolt Olaf vonta meg: a képi mérleg nagyon pozitív.

Wehner Tibor

A megnyitó képei: http://www.herbstfoto.hu/120302/