(1944–1999)
1944-ben született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányai után két évig a Mûszaki Egyetem hallgatója volt, építészmérnöknek készült, majd elbúcsúzott az építészet nehézkedési erõnek alávetett világától. Rajzoló, festõ, tárgyalkotó mûvész lett belõle, akinek érzékeny, pillanatélményeket rögzítõ, érzelmekkel telített világa beleillett a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje új szenzibilitásának (Hegyi Lóránd felismerése) definiált kategóriájába. Olyan alkotó volt, aki nem törekedett, hogy személyével, alkotásaival feltûnjön, látványos sikereket érjen el, hanem inkább beállt a sorba kortársai közé, valóságos „szellemi kommunák” tagja lett, s azon a nyelven formálta meg egyszerû, nagyon személyes mondanivalóit, amelyen
az általa nagyon tisztelt elõdei és
kortársai is szóltak. 
Ugyanakkor
szûkebb kört vont köré a gyermeki látásmód,
amelyet maradéktalanul elfogadott és magáénak
érzett. Mesekönyveket illusztrált olykor (Bodza anyóka,
Móra Kiadó, 1978; Tarbay Ede: A kisróka, Móra
Kiadó, 1980), rajzolt a korszak gyermekújságjába,
a Dörmögõ Dömötörbe. 
Általában
azokat a legfontosabb tárgyakat, motívumokat rajzolta, festette,
melyek minden gyermekrajzon megjelennek: házat, madarat, hegyet,
mesebeli állatokat, kisgyereket, anyát, apát, virágokat.
Amikor barátainak, vagy magának rajzolt, akkor is úgy
úszott be a kép terébe a ház, a kerítés,
a gyerek, a sárkány, a felhõ vagy a templom, mint
papírból kivágott, egymáshoz közelített,
egymáshoz rendelt meseszereplõ egy sokak által ismert
történetbõl. Festményei elvontabbak, mondhatnánk
úgy is: alak- és tájkép–absztrakciók,
melyeken jellé formálódik egy-egy szereplõ,
de megjelennek montírozott fényképek, máskor
valódi jelek, betûk is, például az Alfa és
az Omega, melyek nem kisebb dologra, mint a Mindenhatóra utalnak.
Stuiber
Zsuzsa tiszta, egyszerû vonalakkal rajzolt, a lerajzolt tárgyat,
motívumot olykor apró vonalak sûrûjével
tapogatta le, éreztette gömbölyûségét,
fényteli vagy árnyékos részeit. Rajzain a bevonalkázott
háttér rétegek és a bevonalkázás
más módszerével kerekített formák lebegnek,
szállnak, belsõ és külsõ történések
összefüggéseit érzékeltetik. Stuiber Zsuzsa
mûvészetébõl hiányzik a magány
megszemélyesítése, 1985-ben készült önarcképén
például saját arca felett szivárványként
(erre utal a cím is: Szivárvány önarckép)
megjelenik egy másik arc. Más rajzain érkezésébõl
legalább háromalakos felvonulás lesz, s gyermekien,
de nagyon komolyan úgy jellemez családi összetartozást,
hogy férfibõl, asszonyból valóban egy test
lesz, valami óriási gömböc, amelyben egy harmadik
kis test is elfér. A rajzokat és festményeket nézve
eszünkbe juthat egy régen megjelent kitûnõ könyv,
a régi Corvina kiadótól: Karátson Gábor
Miért fest az ember? címû könyve, mely a gyermeki
természet-megfigyelésbõl indul ki, s a gyermekéhez
hasonló, egyszerû látásmódok tökéletességét
dicséri. Stuiber Zsuzsa egész mûvészi pályáján
olyan természet- és emberszemléletet
képvisel, amelyet például nem kisebb mester, mint
Paul Klee tanított a Bauhausban. Ebben a vonal, a mozgás,
a történések törvényeinek
fürkészése tõmondatokhoz vagy egyszerû bõvített mondatokhoz
hasonlítható módszerekkel történik.
Stuiber Zsuzsa a kortárs irodalomban is talált
magának szellemi példaképet: Bohumil Hrabal minden
közösséghez bátran simuló írói
életmûvében. Kevés verbális közlést
nyújtó mûvészetében Stuiber Zsuzsa Hrabalt
– tudomásunk szerint – kétszer is idézi. Az
egyik egy kisméretû objekt, kicsit bizonytalan tagadó
mondatot ismétel: „Nincs senkim Prágában.” A magyar
képzõmûvésztõl ez valószínûbb
kijelentés, mint az írótól, a másik
viszont olyan mondat, amelyben éppen az ellenkezõjét
állítja az író, gondolatai érzései
teljesen azonosulnak az átlag cseh kisember gondolataival és
érzéseivel: „Nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim
és melyiket olvastam valahonnan, így aztán ez alatt
a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal
és a körülöttem lévõ világgal.”
Ezt a mondatot Stuiber Zsuzsa egy fekete alapra fehérrel és
sötétkékkel rajzolt sorozat egyik rajzára írta,
mely 1986-ban a Rózsa Ferenc Mûvelõdési Házban
volt kiállítva. A kisméretû rajzokon geometriai
ábrákból kerítés, házforma, emberfej,
virág kerekedik. A felirat azon a rajzon van elhelyezve, ahol nagy
önarcmás utal az alkotóra, aki maga is azonosítja
magát az író gondolatával. A kiállítás
helye jelzi azokat az egykorú lehetõségeket, ahol
újat formáló kis és nagy mûvészeknek
a nyolcvanas években még volt alkalmuk bemutatkozni az e
helyeket látogató igényes közönségnek.
Stuiber Zsuzsa mindenekelõtt rajzoló volt,
akinek fõ eleme a vonal, de tudott színrétegekkel
borítani felületeket, festeni végtelen finom szürkéket
és harsogó színfoltokat, festett portrét, tájat,
jelenetet s elvont alakzatokat. Életében kevés írás
jelent meg róla, de ami megjelent, mûvészetémappa-kiállítás,
amelyen mûvészek sora Tatlin tornyát ünnepelte
a Mini Galériában. Stuiber Zsuzsa kedves minikonceptet rajzolt,
egymás fejére telepedett csörgõsipkás
bohócokkal, akik közül a legmagasabb már apró
rovarnál is kisebbnek látszik. Ezen a rajzon jelen van az
az árnyalatnyi irónia, mely olykor más mûvein
is rejtõzködik.
Stuiber Zsuzsa ösztönös módon,
asszonyi módszerekkel fogalmazta meg alkotásait. Nem hagyott
maga után számban nagy életmûvet, nem is ért
rá, hiszen nem egyedül mûvészettel foglalkozott.
Dolgozott, fõzött, gyereket cipelt, hegyre kapaszkodott. Mátyus
Aliz írta róla szépen: „Mindig csak annyit kellett
cipelnie, amennyit elbírt.”
Ez a kis emlékkiállítás a
zöld kályha mellett talán kezdete lehet egy sokak számára
fontos emlékezésnek, s munkássága feldolgozásának.
Szabó Júlia