Schmal Károly technikája segítségével
olyan párhuzamos világba kalauzol bennünket, amelyben
együtt él a rend és a zürzavar.
Légies, tiszta festészet, fény,
amelyen a kétség zónái, megannyi kérdés
haladnak át. Ecsetje a szkennerhez hasonlóan, felfedi a valóság
belsejét, amivel szembetalálkozunk, anélkül,
hogy sokat látnánk belõle. A szikéhez hasonló
tekintet közvetítésével egyik valóságból
a másikba vezet bennünket, feltárja az állandóan
építés alatt álló, örök harmónia
szerkezetét, csontvázát.
Ismeri az árnyék nyugtalanító,
de a fejlõdõ forma bizalmas útjának leleplezéséhez
szükséges részét. Rajzai nyitottak maradnak,
nem dermedtek, túláradnak a kereten, ami nem rejt belõlük
mást, mint a magot, a csírát. 
A valódi és a virtuális tér
közötti pengeélen köszörüli a lelket, a
szárnyalás alapját képezõ növekedésre,
meghosszabbításra serkenti. Képei, amelyeket láthattunk,
az egész élet befogadásához túl kicsi,
túl szûk testhez hasonlítanak. Hullámok az égen,
ég a hullámokban, a foltokon egymást keresztezõ,
szelídségben és keménységben született
végtelen vonalak jellemzik festményeit. Az egymásba
hatoló, mélységet adó és az egymással
sohasem találkozó, párhuzamos világokat kidomborító
síkokkal formálni tudja a teret.
Képeit, úgy tûnik, két elsõdleges
alkotóelem köré építi fel. Egy belsõ,
virtuális oldal együttese és a külsõ világot
képviselõ látható oldal köré. Egy
hajtás szeli át azokat, és ez a titokzatos hajtás
a találkozás érzékeny helye. Az anyag elõtti
állapothoz hasonló mozgás, energia van benne. Mint
a mûvész jelzi nekünk, „nagyon fontos, hogy a festményeimet
ne keretezzem be.” Úgy dolgozik, mintha a állandóan
teremtés alatt álló idõ és tér
bevésésére fáradhatatlanul keresné az
átjárást a virtuális és való
világ között. A titkot mutatja meg, anélkül,
hogy értelmet akarna adni neki.
Úgy tûnik, hogy az átjárópont,
a nyílás – mindig a pillanat hegyes élén –
kitér a halál elõl vagy a halálra,
egy kimondhatatlan túlvilágra bukkan.
Saját létezésén túl,
a túlvilági élet az, ami „a földi világnak
a nyomdokában, egy másik világba” hajtja. Mint mondja,
jeleket akar teremteni, de nem ennek a világnak, hanem az ezen túl
létezõnek. Az a legfontosabb, ami „utána” következik.
„Nem szabad, hogy a fényt bármi is megállítsa.” 
Keresésében kettõs célhoz
marad hû: egyrészt bemutatni azt „ami itt tud a másik
világról szólni”, másrészt „az alkotásban
errõl a világról vallani a másikért”.
Bátran szembeszáll azzal a technikai problémával,
hogy a festményein a tér különbözõ
dimenzióit akarja szemûnk elé tárni. Magányos
harc kifejezésre juttatni a jelenlét lényegét
anélkül, hogy azt bezárná, és benne maradni
a jövõben feltáróként szolgáló
mozgásban.
Schmal Károly magányos munkája meghatónak
és szenvedélyesnek mutatkozott számunkra, mert úgy
tûnik, hogy lényének minden idegszálával
az ismeretlennel próbál párbeszédbe elegyedni.
Aszkétikus festészetébe belefeledkezve, a megközelíthetetlen
keresésének, a váratlannal folytatott beszélgetésnek
szentelhetjük magunkat. Nem tudja, hogy ebbõl mi érkezik
hozzá vissza, a visszajelzés tapinthatatlan, megfoghatatlan
marad, ajándék-mû a világ számára.
Az a benyomásom, hogy egyiptomi, indiai, olaszországi és
holland utazásaiból a megközelíthetetlen nosztalgiáját
hozta magával. Schmal Károly nem akarja megdermeszteni a
teret, a világegyetem minden pontjában ott akar lenni, több
dimenziós festményei a szobrokkal flörtölnek.
Az íly módon összehajtott, elrendezett,
kinyújtott papír a körforgásban jelenlévõ
valamennyi jel emlékét hivatott magába foglalni.