Fény a határon

Georges Perec írja „Terek” címû mûvében: „A határok csupán vonalak, de emberek milliói haltak meg ezen vonalak miatt, és ezrek haltak meg azért, mert nem sikerült átlépniük õket.”
Catariina Ryöppy a határon, határvonalakon mozog. Mûvészi szerepében marginális, hatalomellenes. Pillantása egyre újabb városokat érint, egyre újabb elhagyott sorsokkal. A mûvész látja az igazságtalanságot, és nem tudja megbocsátani. A mûvész udvari bolond, akinek joga van igazat mondani. Törpe, énekesi tehetséggel megáldva.
Mûvészként Catarina Ryöppy tragikus sorsokat kíván finoman, gyengéden, szinte anyagtalanul bemutatni. Az eldobott, elhagyott fénykép, mint az „Ez a fehér ártatlanság” címû mûben a lényegrõl, a lélek indulásáról vagy az élethez való jogról beszélhet. A fényképen egy éppen meggyújtott – vagy éppen eloltott – kis lámpa látható.
Ami mások szerint tulajdonságok és jelentés nélküli hely, amelynek nincs szelleme, Catarina Ryöppy mûvészetében az csak a kiindulópont. Képeivel rámutat elidegenedésünkre, bizonytalanságunkra a „mással” kapcsolatban, és az ismeretlentõl való félelmünkre. Az elutasított érdekessé válik, elmondhatja történetét, megnyithatja hatalmas drámáját.
Az „Ez a fehér ártatlanság” egy menekült asszony sorsáról írott rövid újságcikkbõl született. Az asszonyt tizenegy rendõr hurcolta a repülõgépre, arcára egy párnát nyomtak, hogy elhallgattassák. Az asszony elveszítette az eszméletét, és kórházba szállítása után meghalt.
A mû egy fehér, megvilágított fátyoltérben talapzaton álló párna. A párnára fénynyaláb összpontosul, mely egy kéznyomot, lenyomatot alkot. Erre a pontra téve a kezünket a hangszórókból hallhatjuk a fiatal nõ történetét.
A mûvészet határ is. Emögül torzítatlanul láthatjuk a világot, felesleges vágyak és célok nélkül.