Vannak fontos mûvészek. Mûfajtól, kortól, helyszíntõl független, szabad szellemek, akiknek szinte minden rezdülésük, minden gesztusuk, összes tevékenységük figyelemre méltó. Ilyen Polgár Rózsa is. Állításom nem túlzás, hiszen Polgár Rózsa a '70-es évek új textiles mozgalmában úgy vett részt, hogy lényegében nem is volt idehaza, nem tudott résztvenni az "aranykor" kiállításain, vitáin, nem járt alkotómûhelyeiben; mégis, mûveivel termékeny részese volt a megújulásnak.
 1967-ben végzett a Magyar Iparmûvészeti Fõiskola szövött kárpit és gobelin szakán, de az élet úgy hozta, hogy pályája elején más területen dolgozott: selyemfestéssel foglalkozott. A színházi munka, jelmezek, kellékek tervezése nemcsak technikai tapasztalatokkal gazdagította, de formai, témabeli tanulságokat is hozott. A hetvenes évek végén visszatért a szövéshez, a gobelinhez, a textilmûvészet legnemesebb formájához. Téma, technika és koncepció az elsõ munkáktól fogva mindig szorosan összefüggõ elemek Polgár Rózsánál: majd minden alkotása személyes érzelmekkel felruházott hétköznapi tárgy átemelése a gobelin luxus-mûfajába.
 Számára is a hetvenes évek volt a kísérlet szakasza, a formák felbontásáé, míg az évtized végétõl megkezdte az elemek újraillesztését, a dolgok összerakását. A selyemfestés megtanította a drapéria ábrázolás minden lehetõségére, majd ezeket a tanulságokat  átvitte, alkalmazta a kárpit mûfajában is. A gobelin, a szövés tökélye, mindig is vonzó terület volt a drapéria megjelenítésére. A történeti kárpitok alapos tanulmányozása bárkit meggyõzhet arról, hogy mennyire alkalmas ez a mûforma a redõk, ráncolatok gazdag fény-árnyék hatásainak ábrázolására. Polgár Rózsa szövésein újraéled ez a reneszánsztól kezdve folyamatosan élõ, fejlõdõ megjelenítési forma, feldúsulva azokkal a tapasztalatokkal, melyet a selyemfestés illuzionista technikája hozott.
 Ha megkíséreljük felfejteni tárgyainak mûvészi hatását - már amennyire ezt vizuális mûalkotások esetében sikeresen lehet verbalizálni -, nyilvánvaló, hogy érzelem, gondolat és technika kényes egyensúlyáról van szó. Kiemel egy személyes kötõdésû tárgyat eredeti mivoltából - megszövi - és ezzel új összefüggésrendszert teremt a tárgy köré. Katonapokróca 1945-bõl egy létezõ, durva haditakaró. A megszövött mû (összetekerve,  a felcsavart hengerforma árnyékaival, leltári számmal, golyóütötte lyukkal és ugyanakkor más léptékével, a gyapjú nemességével) elemelkedik a prózai, hétköznapi, kicsit megviselt eredeti tárgytól és nézõjének valami egészen lenyûgözõ egyértelmûséggel a második világháborúról szól. A bombázásról, az egyetlen megmaradt tárgyról, az összedõlt otthonról, a védtelenségrõl.
 Hasonlóan felfejthetõ bármelyik mûve. Az esernyõ amelynek képfelülete egy hosszan elnyújtott téglaalak (67 x 220 cm), az elõszobai falifogasok textiljének formájára emlékeztet. Kalapos, felöltõs férfi és egy kisgyermek távolodik tõlünk, borongós, semmibeveszõ térben. A földre leomló kárpit bal sarkába, tökéletesen térhatásúan megjelenítve, - árnyékaival, redõivel - egy ottfelejtett esernyõt szõtt Polgár Rózsa. Tökéletes emlékmû. Az eltávozott apa, a soha vissza nem térõ családtag emléke. A tárgyak megmaradnak, az emberek elmennek.
 A személyes múlt, a lényegi kötõdések fontossága, vállalása és folyamatos jelenléte fontos alkotóelem Polgár Rózsa mûvészetének. Mûvek során fellelhetõ ez a gondolat, a gyökerek, a fundamentum keresése, felismerése és hangsúlyozása. A Mellényke, a Fontos kis zsebkendõ, a Gyermektakaró, a Vándortarisznya és társaik mind ebbe a sorba tartoznak. Sejtésem szerint igen meghatározó életélményt jelenthetett, hogy a mûvész sokat élt Magyarországtól távol, és a kötõdések fontossága, a jelenlét, jelen nem lét szerepe felértékelõdött, s tudatossá vált.
 Nem szerencsés vizuális mûalkotások esetében irodalmi fogalmakat használni, mégis kénytelen vagyok Polgár Rózsa mûvei esetében a "költõi" fogalmát alkalmazni. Az a, lényegében minden alkotására jellemzõ tulajdonság, hogy a gobelin luxus-mûfajával kifejezetten prózai, hétköznapi tárgyakat jelenít meg, kétség kívül disszonanciát teremt. De ez csupán elemzés, végiggondolás során felfedezhetõ ellentmondás, mert a gyakorlatban, - a mû szemléltekor ez a disszonancia maga a költészet. Ahogy az önmagában jelentéktelen és jelentéstelen tárgy - ablak, zsebkendõ, vizes rongy, porkóc, kendõ, könyv, kenyér, a sor folytatható -, értelmet, érzelmet és jelentés kap, az valóban költészet. Nem irodalmias, éppen ellenkezõen képi értelemben történik mindez. Polgár Rózsa gobelinjeit nézve úgy érzem, a poézis illó és megfelelõ kifejezés.
 Az ablakok címû, két különálló, de összetartozó kárpitból álló mû remek jellemzõje ennek a gondolatnak. Az egyik egy nyitott ablak - szép szabályos, modern, tán hõszigetelt, vákuumos, alumínium keretes, svájci ablak, - félig kinyitva, s bárányfelhõk áradnak be rajta. A másik, a szomszédé, ugyanilyen, csak zárva és a redõnyei is leengedve. A redõny lamellái mögött tükör, amelyben ki-ki saját befeléfordultságát szemlélheti. Pazar az allegória, kitûnõ a megvalósítás, poétikus a világról szóló jellemábrázolás. Hatásában pedig szürreális, látomás-szerû, talán a gobelin nemessége és a téma prózaisága miatt. Ugyanez a festészetben negédesnek hatna, itt drámai.
 Fellelhetõ a mûvek sorában egy elvontabb vonulat is: ezek az alkotások a textillel, mint meghatározó alapelemmel vannak kapcsolatban. Ebbe a sorba tartoznak a rafináltan redõzött drapéria ábrázolások, a különféle szalagok, "vizes rongyok", fontos kis zsebkendõk, anyagminták, gombolyagok, melyek egyrészt magánvalójukban jelennek meg, másrészt mindegyikük egy-egy technikai bravúr. Számomra logikus következménye ennek a sornak a legújabb munka, a "Szakadás", amely egy semmibe veszõ, szmogosan vibráló, moebius szalag, melynek hiányzó részét tudatunk egészíti ki.
 Polgár Rózsa mûvészete remek példája a gobelin függetlenségének, annak, hogy egy mûfaj hogyan más - technikájában, kifejezési eszközeiben és hatásaiban - hogyan korszerû, dacára a tradícióknak, vagy tán pontosan azért, mert ezekre építi modernségét. Ez a modernitás pedig idõtálló, értékõrzõ és teremtõ.

      Fitz Péter