PÁCSER ATTILA
NÉZŐKÉPEK
Performanszok, nyitók, koncert
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Oratórium
2004.október 14-november 23.
Szilágyi Sándor
Lehet-e fényképezni, ha nem lehet?
Pácser Attilának mintegy 180 tekercsnyi negatívja maradt fönn az 1970-es–80-as évek underground művészeti eseményeiről. Sok ez a kb. 6500 felvétel, vagy kevés?
Voltaképpen nagyon kevés, ha számításba vesszük: rajta kívül csak két-három fotós akadt, aki több-kevesebb rendszerességgel dokumentálta az eseményeket. Ez ma már szinte érthetetlen – de a kortársak számára nagyon is érthető.
A dokumentáció hiányának oka mindenekelőtt abban keresendő, hogy az avantgárd képzőművészeti és fotókiállítások, happeningek, akciók, szoba- és utcaszínházi előadások, házi vetítések, koncertek többnyire a legalitás-illegalitás határán egyensúlyoztak a korabeli Magyarországon. Ma már tudjuk azt is: maguk a művészek sem ok nélkül, paranoiából gyanakodtak arra, hogy működésüket az állambiztonsági szervek figyelemmel kísérik, hogy besúgók és lehallgatások útján információkat gyűjtenek róluk.
Ebben a kulturális légkörben a kamerás embert, érthetően, nem nézték jó szemmel. Pácser Attila azonban különleges helyzetben volt: ő nem a fotósok, hanem a művészek brancsába tartozott; velük lógott a pesti éjszakában, velük agyalt és bulizott az FMK-ban, a Fészekben, sörözött az Avarban, ráadásul sokuk munkáit ő reprózta, portréját ő készítette el, ha katalógushoz, könyvhöz, lemezborítóhoz kellett. A művészek tehát ismerték és becsülték, őt magát és a munkáit is, így hát nyugodtan fényképezhetett az eseményeken, amennyit csak bírt.
S itt van a másik bökkenő. Pácser Attila ezt a munkát nemcsak a saját kedvére, de a saját zsebére is végezte. Gondoljuk csak meg: e felvételek 95%-a adott fénynél, vaku nélkül készült. Ehhez nagy érzékenységű, 400-as (vagy ennyire „megnyúzható”) film szükségeltetik – ami az akkori Magyarországon hiánycikk volt. Ünnepszámba ment, ha nagy ritkán hozzá lehetett jutni 5-10 tekercs HP5-höz, TriX-hez, 27 DIN-es ORWO-hoz, s ezek másfélszer, kétszer annyiba kerültek, mint egy normál film, pláne, ha külföldről hozatta be őket az ember. Plusz a hívó, a fotópapír: Pácser Attila mindezt saját zsebből fizette. Gondolom, részben ezzel magyarázható, hogy átlagban évi 9 tekercs jön ki, ha a korszakról fönnmaradt filmjeinek számát elosztjuk az évek számával.
Ám itt csap át a mennyiség minőségbe! Mégpedig antimarxista dialektikával. Marxnál ugye – meg tán Engelsnél is – az történik, hogy valami csak gyűlik, gyűlik, mígnem aztán ebből a sokaságból egyszer csak valami egészen más minőség kerekedik ki. Pácsernál viszont pontosan a fordítottja történt.
Ott van a ménkű drága film, szépen befűzve a gépbe: egy és egynegyed havi muníciója – amikor hetente két-három estére is jut esemény! Na mindegy: ott áll (lehetőleg az első sorban) a Bercsényiben, az FMK-ban, a GANZ-ban vagy akárhol – és hunyorog erősen, hogy egyáltalán lásson valamit. Merthogy a többi csóró művésznek meg tisztességes világításra nem telik. Hunyorog, és erősen töri a fejét: vajon mit exponáljon? 1/8 másodpercet? 1/4-et? Életveszély! Úgy bemozdul az egész, mint Marilyn Monroe szoknyája!
Szó szerint úgy. Pácser Attila, aki talán e felvételek tízszeresét vagy százszorosát készítette el fejben, gép nélkül, nagyon megtanult akcióban (is) komponálni. Csak akkor nyomta meg a gombot, ha tuti képet látott a keresőben. És persze bekalkulálta, belekomponálta a képbe az elmozdulást is; mondhatni: esztétikai rangra emelte ezt az egyébként fotós hibának számító jelenséget. Mint ahogy erényt kovácsolt a mostoha megvilágítási körülményekből is: az eleve fekete-fehér foltokra, fénypászmákra redukált képeket sokszor dokupapírra nagyította, mely még jobban fölkeményíti a tónusokat.
Mindezzel megalkotta fotóművész életművének másik, a portréival, önarcképeivel, csendéleteivel, városképeivel egyenrangú felét. Becses kultúr- és művészettörténeti érték a 6500 eseményfelvétel önmagában is. A közülük most bemutatott mintegy 120 fénykép azonban több ennél: a korszak művészeti eseményeivel egyenrangú, azok korhangulatát autonóm módon megörökítő művészi alkotás. Tökéletesen megtestesítik ugyanis a marxista esztétika alapkövetelményét: forma és tartalom egységét.
A forma: az adott fény. A tartalom: az a kis luxus, ami nekünk adatott.
