NÉMETH HAJNAL
Összeomlás - Passzív interjú
 


Fővárosi Képtár - Templomtér
2010. március 11- május 2.
kurátor: Sasvári Edit


Összeomlás - Passzív interjú

 

A címadó munka egy installáció, mely egy balesetben összetört fekete BMW-ből és az autóroncs köré rendezett, azt mintegy idézőjelbe foglaló hanginstallációból áll. A hatcsatornás hanginstalláció autóbalesetek történeteit dolgozza fel az elszenvedő személyekkel készített interjúk alapján, melyek szövegét végül három énekes előadásában, megzenésítve halljuk a kiállítótérben.
A „Passzív Interjú” jelen esetben olyan formára utal, ahol a történet a kérdező oldaláról, annak eldöntendő kérdéseiben fogalmazódik meg, a válaszok pedig „igen”-re és „nem”-re redukálódnak.
Az ütközésben meggyűrődött autó alapján két teljesen egyforma szobor készült, melyek az eredeti gépjármű egynegyed arányú, kicsinyített másolatai.
A balesetben összetört autó formájának - mint egyszeri, egyedi formának - a lemásolása és megkettőzése, valamint a balesetek történetének eldöntendő kérdésekben történő megfogalmazása - rávilágítva az elkövetett hibák sorozatára - a véletlen létezését kérdőjelezi meg, pontosabban a véletlent is determináltnak tekintve az eleve elrendeltség lehetőségét veti fel.
Az összeomlás jelen esetben mint lassú pusztulás, megfeleltetése a katasztrófális pillanat emlékezés általi végletes lelassításának, mely így az időből kiszakadva önmaga megismételhető mementójává válik.

Közreműködők:
Hanna Szperalski (mezzoszoprán), Tobias Müller-Kopp (bariton),
Franz Bühn (Kinderchor CANZONETTA Berlin), Sean Hunter Williams (szobrász), Volker Schaner – FufooFilm és Saturlight Studio Berlin (hangfelvétel)
 

(Összeomlás – Passzív Interjú, 2009 – 2010, installáció; Igen és Igen – Mementó, 2010, 2 szobor)

a kiállítás támogatója: ADAM Audio, CHB – Collegium Hungaricum Berlin

 


Kékesi Zoltán:
The (Production) Line and the blind, blind Curve (of Life)
Németh Hajnal: Összeomlás – passzív interjú

 Képzeljék el, ahogy a felvételen – egy lassú, hang és vágás nélküli videódokumentáción – legördülnek a gyártósorról a kész autók: mintha a gyártás üteme a társadalom életének ütemét, a sztenderdizált termék pedig „a társadalomban domináns életmód mintáját”[1] és mércéjét jelölné ki. Mintha az árufétis mai formája és a modern társadalom fejlődésen alapuló modellje, azaz a „spektákulum társadalma” és e társadalom alapvető narrációs modellje erre a rejtett alapra, a gyártósor mechanikus és monotón ütemére épülne.


 Németh Hajnal installációja annak a (traumatikus) pillanatnak a „mementója”, amikor a véletlen feltöri a dolgok „spektakuláris” felszínét, és megszakítja az élet egy vonalban haladó narrációját. Az installáció középponti eleme egy „rematerializált”[2], azaz spektakuláris csillogásától megfosztott tárgy, egy összetört BMW E39 Sedan. Az autó körül elhelyezett öt hangfalból három interjút hallunk, az első két interjúban egy férfi és egy női énekhang beszéli el egy-egy baleset történetét, a harmadikban egy kislány-hang Jimmy Sommerville Coming c. számának interjú-formára átírt szövegét mondja el, végül egy kisfiú hangja énekli fel ugyanezt a dalt. A kiállítás első terébe lépve egy nagy méretű, fekete posztamensen az összetört autó két, 1:5 arányban kicsinyített kópiáját látjuk. Ha végigmegyünk a kiállításon, látszólag hátrafelé lépünk tehát az időben, a kópiától az eredetiig. Valójában az idő és a narráció logikája eleve felfüggesztődik: a két, szobrászati eszközökkel elkészített szobor megfordítja a gyártás logikáját, és a sorozatgyártott termék helyébe a balesetben összetört autó egyedi formájának kópiáit, azaz a véletlen identikus ismétlődéseit állítja. Noha a véletlenek részei a megszokott és ismerős világunknak, a véletlen identikus ismétlődése nyugtalanító hatást kelt, és az ismerősből ismeretlen, a heimlich-ból unheimlich, kísérteties lesz. A baleset dark, teátrális fénybe burkolt, elhagyott helyszínét, amelyet mintha még belengene a baleset levegője, az egykori szereplők hangja veszi körbe. A hangfalakból felhangzó két, énekelt interjúban a szereplők „igen”-nel és „nem”-mel felelnek a nekik feltett kérdésekre; s miután az interjú apró mozzanatokra bontja és a végletekig lelassítja az elbeszélt történetet, amely ilyen módon a katasztrófa felé tartó lassú haladás ütemét veszi fel, a történet mindkét esetben a baleset elkerülhetetlenségére utaló, válasz nélkül maradó kérdéssel ér véget. Mintha a hangok csupán azt tudnák viszhangozni, amit a kérdések már eleve sugallnak, felismerve, hogy nincs, nem volt választási lehetőségük a véletlen kísérteties logikájával szemben; ahogy a baleset „mementói”, a két kópia is – címük szerint – „Igent és igent” mondanak véletlenre.

 Az unheimlich ismétlődés elve mintha kísértené a téma művészeti feldolgozásait, Warhol Disaster-képeitől az újrealista César Összepréselt autókból álló sorozatán át egészen Gabriel Orozco 1994-es hanginstallációjáig, a Kisiklásig: Warhol képei az ismétlődő trauma sajtóképekben rejlő, latens nyomait tárják fel, César talapzatra emelt, „sorozatgyártott” roncsai a fogyasztói magatartás és a magasművészet kódjait ütköztetik a destrukció és a hulladék jelrendszerével, Orozco pedig egy megcsúszó autó hangját manipulálja, és folyamatos, véget nem érő állapottá alakítja át a kisiklás egyetlen, vészjósló pillanatát.

 Képzeljék el, ahogy a felvételen – egy lassú, hang és vágás nélküli videódokumentáción – legördülnek a gyártósorról a kész autók – ez lesz az itt kiállított installáció harmadik, még készülő része. Németh Hajnal Összeomlás c. installációja a lineáris haladásból, a technológiai sztenderdek és társadalmi normák által kijelölt pályáról kisiklott állapotot mutatja meg – ebből a szempontból Orozco munkájával lehet párhuzamba állítani, a traumatikus pillanat ismétlődése kapcsán a Disaster-szériával, a fogyasztás világában rejlő látens destrukció kapcsán pedig az Összepréselt autókkal. Németh Hajnal új munkája olyan formai összefüggésbe rendezi ezeket a mozzanatokat, amelyben a ready-made, a teátrális hatású installáció és a hagyományos szobrászati technika révén összetetett és elgondolkodtató viszony létesül a valóság (azaz a baleset traumája), a fikció (azaz a narratív pályájukról kisiklott történetek) és a szimuláció (azaz a dolgok spektakuláris logikája és az azt kijátszó művészeti technika) között.

„Is it a moment of unity?” Ezt a kérdést teszi fel az installációban megszólaló, Jimmy Sommerville Coming c. dalát felmondó kislány-hang. „Yes, yes?” Az újraénekelt Sommerville-dal eredetileg Sally Potter Orlando című, 1992-es filmjének soundtrackjeként készült. A film záró jelenetében Orlando (Tilda Swinton) egy fa alatt ül, és, miközben a kislánya, kezében egy videókamerával, körülötte szaladgál, az eget nézi. Amikor megszólal a szám, Orlando felett, az égen megjelenik egy angyal:

 „Are you coming?
Yes
Are you coming through?
Yes, yes
Coming across the divide to me?
Yes
Is it the moment of unity?
Yes
(...)
Are you coming? Are you coming?
Yes
Are you here?
Yes
Neither a woman, nor a man?
Yes
Are we joined, are we one with the human face?
Yes, yes”

Akárki is egyesül itt, a férfi és a női, az égi és a földi, a jelenet különleges szépségét épp az adja, hogy az angyalt mi, nézők nem Orlando szemén, hanem a kislány videókameráján keresztül látjuk. Akármiről énekel is az angyal, nekünk nem a dal „végső jelöltje”, a „moment of unity”, hanem a nagyon is földi képek, a valóság, a fikció és a szimuláció világa maradnak – mindaz tehát, amely Németh Hajnal installációjának a tárgya. Yes, yes.


 

[1]          Guy Debord, A spektákulum társadalma, ford. Erhardt Miklós, Budapest, 2006, 10.

[2]          Nicolas Bourriaud, Utómunkálatok, ford. Jancsó Júlia, Budapest, 2007.