Nádler István kiállítása
Kiscelli Múzeum - Templomtér
1995. december 7–1996. január 8.
Kiscelli Múzeum - Templomtér
1995. december 7–1996. január 8.
A kiállítást rendezte: Fitz Péter
A katalógust szerkesztette: Fitz Péter
Fordította: Baranyi Edit
Katalógusterv: Nádler István
Nyomdai munkák: NALORS Grafikai Kft.A katalógus megjelenését támogatták:
Fővárosi Önkormányzat
Nemzeti Kulturális Alap
Soros Alapítvány
Goethe Intézet
AL Galerie Gerlinde Walz
Fővárosi Képtár katalógusai 74.
Nádler István új képei
A 90-es évek Nádler festészetében a kiteljesedést, a kivirágzást hozták. Az évtized fordulóján a Mindig és újra (Budapest-Feketebács) címet viselő kettős kiállítása – Pécsi Galéria, majd a gráci Joanneum-beli – összefoglalta az előző fél évtized munkáját. A Malevics-féle átló ismétlődő témája, és a saját, korai Niké-motívumához való visszanyúlás, együtt az élénk színek használatával, amely tán a feketebácsi tájélmény beszűrődése volt, gyökeresen átalakította festészetét. Ez az átalakulás bármennyire is határozott változás volt, az összefoglaló cím mégis nagyon találó: Mindig és újra.
A következő nagy sorozat a Római képek (1992-1993) kiindulópontja is saját festészete.
A sorozat egyértelműen egy képi napló. A művek születésének kronológiáját nem csak a dátumokkal lehet követni, egészen pontosan érezhető a műveken is, hogyan került a festő egy–egy helybéli motívum, forma, érzelem, szín, anyag hatása alá. Mivel Nádler munkamódszere két eszközt – a tudatos, tervszerűt és a spontánt – ötvöz, ezért gyakorta sorozatokon követhető végig egy-egy képi gondolat megszületése, kibontakozása, formálódása és véglegessé válása.
A megérkezés képein az élénk színeket, és az otthonról ismert formákat napokon belül újak váltották fel: homokszínek jelentek meg, oszlop és kőtábla motívumok, grandiózusabb formák társultak Nádler állandó emblematikus jeléhez. Róma színei átvették a hatalmat: fáradt, rőtbarna, fekete és bíbor, narancs és fehér az uralkodó. Öreg márványok erezete, omlatag falak, a Tevere zöldje kerülnek fel színei közé. Kopott kőtábla vésetek, tömbszerű formák, építészeti alapelemek, légies barokk leplek lettek témái.
A megőrizve változás gyakorlata nem áll Rómától távol, és számomra Nádler festészetének is ez az egyik titka. Római naplója ezt a “várakozást" tökéletesen kielégíti.
A következő a Firenze-ciklus, 1993-ban. Nádler Rómában saját Nike-Malevics formájától indulva új formákat és színeket épített be képeibe, addig Firenzében egész más történt. Mintha a klasszicizálás egy sajátos formáját fedezte volna fel: megint csak saját magához tért vissza. Ugyanúgy mint a reneszánsz, visszafordult, igaz, önmagához, 1974-76-ba, az akkor festett Plasztikus átlóhoz, a Feltárt távolodáshoz, úgy, hogy közben a Niké-Malevics nagymotívum is megmaradt. És a formai visszafordulás, visszanyúlás még nem minden, igen hasonló történt a színek területén is, ott még távolabbra nyúlt hátra az időben: 1969-70-ig az Avar motívum, a Szirom motívum épült ilyen kolorittal, és ilyen fekete, határozott kontúrvonalakkal. Ilyen uralkodó, a motívumot körülkerítő, a színmezőket egymástól elhatároló kontúrokat azóta nem használt, hogy a konstruktív geometriától eltávolodott. Ebből a sorozatból (Firenze, Villa Romana I-V.) néhány, monumentális, papírra festett művek mutat be most a budapesti Goethe Intézet-beli kiállításon.
A lágy és ugyanakkor a mindig karcszerű Niké forma, amely egy spontán lendületű gesztus volt az utolsó, majd tíz évben, most geometrizálódott, szögletessé vált. Felismerhető, jelen van, de teljesen átlényegült. Firenze szigorú szelleme, közege átalakította. Eltűnt az egy mozdulat tempója, helyette egy keményen végiggondolt, geometrikus, mértanias – tehát eredendően hűvös – elemmé transzformálódott forma jelenik meg. Ugyanakkor korábban szinte nem használt színek: rendkívül élénk sárgák, nagy felületű vörösek, harsogó zöld színmezők uralják a képek felületét. Ez a képszerkesztés megismétlődik az 1993-as Feketebácson készült vásznakon is. A színek területén azonban határozott a különbség, a Káli-medence sokkal lágyabb, oldottabb tónusai finomabb képi hatásokat eredményeztek.
A következő sorozat a Háromszögek, 1994-95 termése. A következők történtek: a nevezetes Niké motívumot felváltotta egy másik, új uralkodó forma, a háromszög. Senki ne gondoljon valami szigorú mértani idomra, még akkor sem, ha egy–egy nyitódarabon (Háromszög V. és Háromszög A/5) szinte hard-edge határozottságú élességgel emelkedik ki a forma a háttérből. A legtöbb képen az erős kontúrvonalak eltűntek, jobban mondva átalakultak: heves gesztusvonalakká, amelyek már nem kereteznek, hanem belehatolnak a színmezőbe, felül- és átírják azokat. Minden kép három egymás fölötti rétegre bontható: van egy viszonylag passzív alap – itt rögtön érdemes tágan fogalmazni, mert vannak olyan vásznak, ahol az alap meglehetősen dinamikus –, amelyen az talpán álló háromszög elhelyezkedik.A háromszög motívum igen változatos, de nem formájában, hanem színében, mélységében, terében, dinamikájában. Van ahol szinte egybeolvad a háttérrel, van, ahol ridegen és előkelően elkülönül, van amikor körvonala délibáb-szerűen reszketeggé válik. A képszerkezet harmadik rétege a dinamikus gesztus, a sorozat első darabjainál olyan, mint az önálló életre kelt, elszabadult kontúrvonal, amely fonatként, vonalként felülírja a háromszöget. A későbbi vásznakon mintegy önálló felhőmotívum lebeg a háromszög felett, kemény kontrasztot létrehozva a kép alapmotívumával. A három szólam számtalan variációban fonódik össze, mégsem beszélhetünk sorozatképekről abban az értelemben, hogy egy–egy mű ne lenne önálló, egész. Ebből a sorozatból, amely a legfrissebb termés közvetlen előzménye, a Fővárosi Képtár templomterében a kiállítás indításaként szerepel néhány. A háromszög sorozat újabb darabjain (Háromszög B/1-3.) a festői gesztus újra nagyobb szerepet kap, szinte áramlik a mögöttes tér előtt. Maga az alapmotívum, a háromszög már nem játszik főszerepet, fontosabb rezonáló szerepe, kapcsolata a térrel.
Új képek. A kiscelli templomtér mindig rendkívüli kihívás. Nádler több mint egy éve készül erre a bemutatóra. Természetesen a meglévő képekből is lehetett volna kiállítást összeállítani. Másrészt a helyszín léptékeivel, színeivel, bizarr felületeivel nem hagyható figyelmen kívül. Hat nagyméretű új kép (Feketebács/Kiscell I-VI.) már úgy készült, hogy helyüket ismerte. A tér vertikális hangsúlyú, felfelé törnek a pillérek, az ablakívek fent záródnak. Ezek a “geometriai” adottságok, valamint az amorf és mértani formák összehangolásának több évtizedes nádleri experimentumai együtt teremtették meg az új festmények alapképletét. A templomtér főhajójának északi oldalán a függőleges-vízszintes és a háromszög kapcsolatának modulációival foglakozik a művész. A déli hajó három képe az átló és a háromszög viszonyrendszerét kutatja. A szembenlévő két középső kép kilép a szokvány táblakép formátumból és mint csonka kereszt, illetve átló forma, megtöri, tagolja a másik négy kép vízszintes – három táblából összerakott – vonulatát.
A vízszintes formátumú négy kép kétségkívül monumentális mérete rendkívül gazdag festői hatások megteremtésére adott alkalmat. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy a szimpla geometriai alapforma, a csúcsán álló, szinte a semmiben lebegő világossárga háromszög összekapcsolódik a három, lángoszlop-szerű vertikális formával. Ezek a felfelé törő, élénk, illetve sötét sávok úgy vannak megfestve, hogy szinte pörögnek tengelyük körül. Társdarabján a talpán álló, sötét háromszög uralkodik, határai bizonytalanságba vesznek, mögötte kontrasztként haloványsárga háromszög távolodik a térben. Az ellenkező oldali hosszúképek drámaibbak: a fent és lent átlót formáz, bár ezek a kereszteződések csonkoltak, meg-megtörnek és nem érnek össze. A színek is keményebbek, fekete, kék, narancssárga az egyiken, bordó, sötétvörös, valamint pasztózus világos kék, sötétkék a másikon a domináns szín. Törekvésük szerint a két problémakör – geometrikus forma és a dinamikus gesztus kettőse – egyesítése, és egyben felbontása. Másfelől drámai tájképek.
Az egymással szemben lévő tengelyképek témája ugyanez, formájuk kontrapunktikus szerepet tölt be. A geometria–gesztus összefüggés itt a vertikális kiterjedésre komponált, viszont a formázott vászon jelleg az egymást keresztező vonalak témáját erősíti fel.
Az egész sorozatban óhatatlanul benne motoszkál a szintetizáló szándék, Nádler az őt izgató festői kérdések egész tárházát vonultatja fel, oldja meg. Ez a megtartva változtatás talán a legnagyobb erénye a Feketebács/Kiscell sorozatnak, ugyanúgy, mint Nádler István egész festészetének. Rendkívül fontosak a tájélmény hatására bekövetkező finom elmozdulások, ami, lévén festőnk nonfiguratív, szokatlan jelenség, s közben mindez rendkívüli tudatos festői fegyelemmel párosul, amely a lírai hatások befolyását feldolgozza és beépíti a képszerkezetbe úgy, hogy a gesztus és szerkezet harmoniáját-diszharmoniáját képes termékeny egyensúlyban tartani.
