Mûvek és magatartás
1990-1996

A huszadik század magyar mûvészete 15.
Csók István Képtár, Székesfehérvár
1996. október 26–december 31.
 
 

 Másodjára is befejezõdött Székesfehérváron "A huszadik század magyar mûvészete" kiállítás-sorozat a “Mûvek és magatartás 1990-1996" címû kiállítással. Az István Király Múzeum 1965-ben elkezdett, tizenöt részes kiállításfolyama a maga nemében páratlan kultúr- és mûvészettörténeti vállalkozás volt. “A századforduló mûvészete" címmel 1965-ben útnak indított, már akkor a nagy összefoglalás szándékát maga elé tûzõ program tulajdonképpen olyan feladatot teljesített, amely általában nem kiállítások, hanem kézikönyvek és tanulmányok feladata lenne. A lényegében megíratlan 20. századi magyar mûvészettörténetet  jelenítették meg, rekonstruálták és újraértelmezték. Ma már szerencsére nehezen idézhetõ fel a kor és annak hivatalos kultúr- és kiállításpolitikája, egész intézményrendszere, amelyben mindezt a fehérvári mûtörténészek, Kovalovszky Márta és Kovács Péter véghezvitték. Mindenrõl, így a mûvészetrõl is volt hivatalos álláspont, különös tekintettel a kortárs mûvészetre, de a kanonizált álláspont azért vonatkozott a mûvészet történetére is. A sorozat rendkívüli tempóban indult, 1965-69 között már majd a feléig, a hetedik részéig eljutott – “Nyolcak és aktivisták köre” (1965), “Magyar szobrászat 1920-1945” (1966), “Alföldi festészet” (1966), “A Gresham és köre” (1967), “Derkovits és a szocialista mûvészet” (1968), “Szentendrei mûvészet” (1969) – majd három év szünet következett. Nem véletlenül, a korszak kultúrpolitikai állapotának szigorodása, valamint az, hogy a sorozat eljutott olyan idõszakok bemutatásához, amelyben minden volt, csak egyetértés nem, a hivatalos álláspont, és a valóság képviselõi között. Ezért aztán a tempó lényegesen lelassult, a 70-es években mindössze két kiállításra volt lehetõség: “Európai iskola” (1973), “Magyar mûvészet 1945-49” (1977).  A szünet, az egyre lassuló tempó nem volt véletlen. Az utoljára említett kiállítás katalógusában Aradi Nóra így figyelmeztetett:
“A jelen kiállítás idõszaka, az egymással összecsapó, világot megváltani akaró tervekben gazdag hõskoré, amikor újraértelmezték a nép és nemzet szolgálatát,.... amikor új körülmények között folytatódni látszott egy 1919-ben megszakadt vita, amikor a mûvészek sokféleképpen és igen eltérõ minõség-fogalmat vallva tettek hitet amellett, amit közösségi mûvészetként meg akartak valósítani. A fõ célok végsõ soron azok voltak, amelyek szervezeti-gazdasági feltételeit megteremtette az 1950 körüli fordulat, látszólag lecsillapítva az elsõ évek esztétikai-eszmei zûrzavarát. A további kiállításoknak már azzal is szembe kell nézniük, hogy mit oldott meg ez az újrakezdés....”
 Újabb három év szünet után következett “Az ötvenes évek” (1981), “A kibontakozás évei 1960 körül” (1983), “Régi és új avantgárd 1967-1975” (1987), “Az avantgárd vége 1975-1980” (1989) volt a 80-as évek programja. Ebbõl az elsõ kiállítás, “Az ötvenes évek” volt az, ami még jelentõs kultúrpolitikai ellenkezéssel találkozott, mondván, hogy ki kell tenni a szocreál mellé mindazt, ami az idõszakban született, bár akkor a nyilvánosság elé nem  kerülhetett, imigyen meghamisítva az összképet. De ez volt az utolsó eset. Az a különös dolog történt, hogy ahogy a kiállítás témája egyre közelebbi múltat dolgozott fel, annál szabadabbá váltak a lehetõségek. Az utolsó két kiállítás, a “Mi, kelet-franciák 1981-1989” (1993) és a mostani, “Mûvek és magatartás 1990-1996” (1996) már a máról szól.
 Ha csak az utolsó ötven év magyar mûvészetének történetét tekintjük, kiderül, hogy milyen óriási volt ez a vállalkozás. A hazai mûvészet második világháborút követõ, máig tartó történetét még nem írta meg, nem dolgozta fel a hazai mûvészettörténet. Ma sem áll rendelkezésre összefoglaló kézikönyv, részletes tanulmányokat, részkutatásokat és elemzéseket rendszerezõ szakirodalom, amelyet ezért aztán nem követhetett vita, kritika és ellenvélemények sora, amelynek a végén minden bizonnyal valamiféle szakmai konszenzus kialakulása fog majdan bekövetkezni, feltéve ha a hiányolt nagy mû valaha is létrejön. Az Akadémiai Könyvkiadó és az Akadémiai Mûvészettörténeti Kutatóintézet Magyar Mûvészet címû alapkönyve 1945-ig tárgyalja témánkat, a háború utáni kötet még nem jelent meg, ami egyrészt rendkívül hiányzó tétele a mûvészettörténet írásnak, másrészt talán szerencse is, hiszen közben egy korszak lezárult, anélkül, hogy önnön apotheózisa megszületett volna, ami szintén szerencse. Nem is jöhetett létre ez az összefoglalás, hiszen a mûvészetrõl vallott szakmai közfelfogás már a 80-as években jelentõsen megváltozott, miközben a hivatalos kultúrpolitikai álláspont (álláspontok, ha voltak ilyenek) nem. Közben szerencsére a kultúrpolitika, mint olyan kimúlt, így az új korszakra vár a munka elvégzése. Ennek tagadhatatlanul csak elõnyei vannak, hiszen lehetségessé válik a mûvészet immanens folyamatait elemezni, anélkül, hogy bármiféle, mûvészeten és mûvészettörténeten kívüli szempont befolyásolná vagy uralná a feldolgozást. A nevezett fél évszázad ideologizáltságát felválthatja az ideológia mentesség, s a korszak végtelenül provinciális szemléletét pedig újra az egyetemes mûvészet szemszögébõl lehet vizsgálni.
  A máról szóló kiállítás – összefoglaló jelleggel – persze mindig a legnehezebb feladat. Még olyan sokat próbált szakembereknek is, mint a Néray Katalinnal kiegészült fehérváriaknak is. Metszetet adni a kilencvenes évek eddig eltelt hat évérõl úgy, hogy a lényeges fõ vonalak kirajzolódjanak, úgy, hogy a dolog objektív legyen és mégis személyes, beszorítható az adott kiállítási térbe, semmihez nem mérhetõ feladat, talán csak a róla írandó dolgozat tud a dologgal vetekedni. Másrészt mivel ez a kiállítás is a sorozat része, ezért a mérce egészen más, hiszen arról van szó, hogy a mûvészettörténeti folyamatba kell valamit beilleszteni, amire még nincs rálátás, és a viszonyítás is csak az elõzményekhez képest mûködik.
 Már csak a viszonyítás miatt is, megnézem, hogy az elõzõ kiállítás kapcsán milyen gondolatok jutottak akkor eszembe. A nyolcvanas évek mûvészetét bemutató, “Mi, kelet-franciák” kiállítás 1993-ban nem nagyon tetszett. Akkor kicsit úgy gondoltam, hogy az az évtized sokkal festõibb volt, sokkal dinamikusabb és nagyszabásúbb, mint ahogy a fehérváriak kiállításán kibontakozott. Ma ugyan már csak a katalógus áll rendelkezésemre, reprodukciókkal és tárgylistával, és a benyomásom az, hogy nem is volt az olyan rossz leltár, igaz, magán viselte a rendezõk ízlését, de hát ez érthetõ. Ettõl volt számomra a fehérváriak 80-as évei kissé szárazabb, talán kevésbé színes és drámai, ugyanakkor az összeállítás szinte hibátlan volt, ami a szereplõk névsorát illeti, mindenki aki valamilyen fontos történés részese volt, jelen volt. Az, hogy ki melyik mûvel képviseltetett, az már vitathatóbb, de ez valószínûleg az ízlésbeli különbségek kérdése. Úgy látszik kell néhány év távolság, hogy pontosabb rálátásunk legyen egy-egy évtizedre. Ez végül is 1993-ban már megvolt a 80-as évek tekintetében.
 A mostani kiállítás valószínûleg túl korán készült, a 90-es években még nyakig benne vagyunk, rálátásunk semmi, és magában a mûvészetben sem dõlt el semmi, nincsen még kikristályosodva, mi is a 90-es évek. Mentegetõznek is rendesen a katalógus elõszavakban a szerzõk, Néray Katalin tárgyszerû ismertetõje a világhelyzetrõl felvázolja a soha nem látott sokszínûség és egyben a mûvészet vége közállapotot; Kovács Péter diagnózisa pontos és szomorú: “Nincsenek többé iskolák...A mûvésznek egyetlen és egyedüli viszonya az maradt, ami magához a mûvészethez köti.” Kovalovszky nõies érzékenységének feltûnik, hogy ez az idõszak fanyar, tompa, kesernyés, színtelen és szigorú tárgyak dominanciáját hozta. Õ az, aki magyarázatot ad arra is, hogy miért e korai, 1996-os dátum: “Kiállítás-sorozatunk három évtizeddel ezelõtt 1896-tal, a Nagybányai Mûvésztelep alapításának – a modern magyar mûvészet megszületésének – évével kezdõdött, és az éppen száz évvel azután, 1996-ban keletkezett mûvek bemutatásával zárul.” Azt hiszem, ezen a ponton nincsen igaza. Ez egy lassan kiforró évtized, aminek még csak a felénél tartunk. Ez a század 2001-ig tart, és minden ami még születni fog, bizony ide fog tartozni, ebben gyökeredzik. Az elõzõ évtized a nagy változás korszaka volt, igazi 20. századi változásé, ami térségünkben – és nem a mûvészetben – még a társadalmi változással is egybeesett. Ami a politikai “rendszerváltozást” az évtized végén jelentette, az a képzõmûvészetben már hamarább lezajlott, úgy a 80-as évek közepén. Az a különutas mûvészeti fejlõdés, amin a magyar mûvészet kétszeri töréssel – 1920 körül és 1948 táján – átesett, befejezõdött, visszakapcsolódott az egyetemes mûvészet folyamába. Az autark mûvészeti fejlõdés lezárult, ennek fájdalmas hozadékai most kerülnek felszínre. A mûvész és mûvészettúltermelés a lemaradók és kiesõk körében persze tragédia és ennek igazi viharai még csak most fognak tetõzni, a háború már el is kezdõdött.
 Másrészt feltûnt az új generáció is, megkerülhetetlenül keményen és konzekvensen. Már a fehérvári kiállítás szereplõinek egyharmadát õk adják (Chilf, Csutak, El-Hassan, Gerber, Július, Kicsiny, Köves, Nemes, Szûcs, Várnai és társaik). Eszközeikben minden eddiginél puritánabban, és professzionálisan, installációk, objektek, vegyes technikák, technikai eszközök, vagy ha hagyományos képi a kifejezés, akkor is az embernek az az érzése, hogy végül is mindegy, a tradíción túllépés már régen megtörtént, a mûvészet a továbbiakban nem festõi minõségekrõl való minuciózus töprengések sora, vagy legalábbis nem feltétlenül az. A vizualitásnak ez a totálisra növekedése együtt a minimálisra redukált formatárral persze még irritáló is lehet, de a lényegen nem változtat. Legalább ilyen izgalmas kérdés a nagymesterek, az egy, két, három évtizedes pályafutású mûvészek alakulása. Bak, Jovánovics, Nádler, Pinczehelyi, Türk, Ujházi és némileg Konkoly tartozik a legrégebbi versenyzõk közé, õk már folyamatosan minden megújulás élén jártak mindeddig, és ebben a szokásukban a 90-es évek sem tudták õket eltántorítani. Az már csak zárójeles és a konkurencia gonosz megjegyzése, hogy szerintem a 90-es években fõmûveik nem azok, amiket most Fehérvárott látni lehetett. A húsz éve pályán lévõk névsora szûkösebb a valóságnál, (Fehér, Hegedûs 2, Károlyi, Kelemen, Kõnig, Lovas, Szikora, Veszely), de ez nem igazi ellenérv, hiszen minden ilyen kiállítás alkalmával hosszú névsorokat lehet közzétenni valóban lényeges és érdemdús mûvészekbõl, akik így vagy úgy valóban fontos szerepet játszanak az évtizedben. A legnehezebb kérdés az elõzõ évtized, a 80-as évek sztárjainak problémája. Ebbõl a társaságból Fehérváron csak mutatóban maradtak néhányan (Beöthy, Böröcz, Forgács, Mulasics), ami a valóságot a legkevésbé sem fedi. A lemorzsolódás valóban ebbõl a társaságból a legnagyobb, de arányaiban ez így valószínûleg nem igaz. Természetesen vannak kakukktojások is, ebbõl Herskó érzésem szerint a hazai mûvészeten kívül esõ, bár kitûnõ példa; Kozárinak ilyen rangú válogatásban szerepeltetése pedig tévedés.  A válogatás mégis következetes és egyértelmû, kirajzolódik belõle a hazai mûvészet kilencvenes éveinek határozott profilja. nyilvánvaló, ha ezt más rajzolja, a kép is módosul.
 Mint a sorozat eddigi katalógusai, ez sem nélkülözi a kitûnõ adattárat. Felsorolják benne az idõszak fontos kiállításait, a díjazottakat (itt érthetetlen hiány a Ferenczy Noémi-díj 1993, 1994, 1995, 1996), valamint részletes bibliográfia tartozik ehhez a fejezethez.
 Visszatérve a korábban már jelzett gondolathoz, érdemes lesz a Huszadik század magyar mûvészete sorozatot immáron harmadszor is befejezni, úgy 2001 környékén. Talán addigra még pontosabb rálátás és gazdagabb anyag áll majd rendelkezésre, és ebbõl egy teljesebb 90-es évek fog kibontakozni.
 

Fitz Péter