Mulasics László

Fitz Péter
Mulasics Kiscellben
A katalógus beköszöntõk általában vidámak és könnyedek, ahogy az egy elõszónál szokásos. Ez most nem ilyen, egyértelmû, hogy miért.
     Van a dologban lelkiismeret furdalás: életében kellett volna ezt a kiállítást megrendezni, de akkor úgy gondoltam, ráér, van idõnk. Nem maradt idõ.
     A másik nehézséget okozó elem, hogy jó baráti viszonyban voltam Mulasiccsal, sokszor és jókat beszélgettünk, söröztünk és boroztunk, dohányoztunk rendesen. Legendás Káli medence-beli mûtermében vidám és zajos összejövetelek voltak, mindegyik a nyár tetõpontját jelentette, ilyenkor összes „barátunk, rokonunk és üzletfelünk” összegyûlt a közeli és távoli kornyékrõl. Megnéztük az új képeket, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Az utolsó ilyen este 2000-ben, egybeesett a nyár nagy viharával, Tapolca felett elsötétült az ég, hatalmas villámok csapkodtak, de felettünk még sütött a nap. Aztán minket is utolért a vihar, mindent elmosott, a gulyással, bográccsal be kellett menekülnünk a mûterembe. Szép este volt, még akkor is, hogy hazafelé Dörgicsére kidõlt fákat, sárfolyamokat kellett kerülgetni az úton. Ez a privát mulatság csak annyiban érdekes, hogy 2001 júliusában azon a napon amikor a végzetes baleset történt délután háromra fel kellett jönnöm a Balatonról Kiscellbe. A nyár legmelegebb napja volt, égetett a hõség, azt hittem nem fogjuk – se én, se öreg kutyám – túlélni az utat. Nekünk sikerült, neki nem. Másnap visszatérve oda akartam szólni Feketebácsra, hogy mikor lesz az évi mulatság, amikor kaptam a telefont, hogy már nincs kit hívni.
     Az emlékkiállítás nem jó mûfaj, különösen ilyen közelségben nem az. Halálának tizedik, huszonötödik vagy ki tudja hányadik évfordulójára készülõ megemlékezés már többé kevésbé semleges eset, a közelítés mûvészettörténeti, távolságtartó, elemzõ lehet, a rálátást pedig a közben jócskán eltelt idõ is segíti. Mulasics mostani kiállítása esetében mindez nem lehet meg. Másrészt a kiscelli templomtér nem alkalmas nagy, életmûvet átfogó bemutató rendezésére, tehát mûfaji szempontból nem is lehet cél a teljes pályát összefoglaló kiállítás létrehozása. Szerencsére ma még a mûvek többsége együtt van a mûteremben, áttekinthetõen, szép rendben; régi és új képek, felfeszített, megfestetlen vásznakkal együtt. A válogatás technikai értelemben igen egyszerû volt, olyan képeket akarunk bemutatni, amelyek legérettebb korszakaiból valók, újak melyeket még nem látott a közönség, és olyanok, melyek korábbiak, s ma már szinte emblematikusan felismerhetõ Mulasics-mûvek. Ha fellengzõsen akarok fogalmazni, akkor ez a kiállítás tisztelgõ keresztmetszet az újabb alkotásokból. Ez nem fogja pótolni a nagy életmû kiállítást, s ez a katalógus sem a készülõ œvre-katalógust, de úgy érzem, hogy azt a méltatlanságot, hogy egy ilyen tehetség életében nem kapott egyéni kiállítási alkalmat múzeumban, valahogy meg kell próbálni jóvátenni.
     Oldandó a mentegetõzés és a megemlékezés ördögi körét, ide másolom egy 1996-ban tartott megnyitószövegem részletét, amely egyaránt jellemzi festõnk mûvészetének könnyedségét és komolyságát:
     „Mulasics barátunk a tudással operál. Egyrészt van az a szintje a tudásnak, ami a festõi, mesterségbeli tudást jelenti, virtuóz és igen egyedülálló festõi-technikai tudását, de ebbe én most nem merülnék bele, mert ebben a témakörben kimerítõen szép elõadást hallhattak az érdeklõdõk egy korábbi, a Pandora Galériában rendezett Mulasics kiállítás alkalmával, tehát kár lenne az ismétlésért, valamint azt a szakszerû elõadást amit akkor Kozák Csabától élvezhettünk, úgysem tudnám felülmúlni. Tehát foglalkozzunk a tudás más vonatkozásaival, amelyek, mint különös idézetek Mulasics képeinek témáit képezik.
     Lexikon címszavakat – amelyek, mint tudjuk a tudás összegzései – jelenít meg. A tudás láthatóvá tétele persze nem egyszerû dolog. Maguk a lexikonok is csinálnak mindenféle huncutságokat, például ábrázolják is a Pegazus fogalmát: oda van rajzolva a szárnyas ló. Mulasics is innen indul, sõt megfordítja, fest egy szárnyas lovat és odaírja a lexikális információt. A ló is idézet, a tudást tartalmazó szöveg is az, az egész pedig képpé áll össze, ami viszont megint csak idézet lesz. Ez viszont Mulasics tudását dicséri. Ettõl aztán felbátorodott, és még sokkal veszélyesebb területekre merészkedett, most már a fizikai grafikonok sem tudják megriasztani. A fizika végül is a való világ legegzaktabb területe, a dolog szárazságában szinte semmi nem vetekszik vele, talán az egy, adóív-nyomtatványt leszámítva. Mulasics mûvész azonban nem hátrál, és ebbõl a Napturbulencia grafikonból is képes képet készíteni. Ez a nap-turbulencia dolog, ha nem grafikonról van szó, hanem mondjuk mûhold- vagy távcsõ képrõl, állítólag nagyon is festõ látvány. Ebbõl festményt készíteni nem lenne nagy kunszt, ezért aztán nem is ez izgatja mûvészünket. Ez a tudás, természeti ismeret képpé formálása dolog sokkal inkább. Mulasics festészete a mûvészet-természet-ismeret különös háromszögében mozog.”

Hajdu István
Gondolat-girlandok Mulasics Lászlónak, jelen idõben, a jelennel nem törõdve
Mulasics László érzéki-áhítatos festõ, aki a kilencvenes évek második felétõl tisztán posztkonceptualista festészetet fest. Másképpen fogalmazva: nem verbalizálható, ám a szó-közeli festészetre vonatkozó képeket fest (ahogy más irodalmat ír). Mulasics majdnem úgy tesz, mintha a Church-Turing tétel szellemében járna el: a tétel szerint – a matematika problémái csak a matematika mûvelésével oldhatók meg. Õ tehát tautologikus módon vizuális tényeket vizualizál; mondhatjuk: csakis önmagukra vonatkoztatott látványelemeket jelenít meg festõi eszközökkel; szó szerint más nyelven: önmagukra vonatkozó állításokat fogalmaz meg. S így azonnal beleestünk a metanyelv logikai csapdájába. (Ide egy mondatnyi kitérõ illeszkedik: egyebek mellett ezért sem érdemes most és már Wittgenstein szigorú aszkézisére figyelnünk.)
Más szempontból és tovább lépve: Mulasics László azt a kérdést teszi fel, megfesthetõ-e vajon a festészet és a narrativitás között határként rebbenõ hártya, s mi lesz az eredmény? A választ egyrészt a képek formájában máris látjuk, másrészt a látványt tovább gondolhatjuk. A motívum-ismétlésre épülõ mûvek tudniillik halmazokként tárják elénk a festett festészetet, mely halmazok festményekbõl összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészet-festményt.
Mindez két – vagy több – szempontból érdekes.
Részint, mert Mulasics halmazai – önfelfalóak (Russel nyomán Hofstadter értelmezése szerint), ugyanis festményhalmazként is festmények, vagy festményként is halmazok – ezt tényt a monokromitás iránti elkötelezettség még hitelesebbé teszi, vagyis elmélyíti, hiszen homogenizálja a halmazt, másképpen fogalmazva: a színhasználat egyértelmûsége az elemek egyenrangúságát, következésképpen mellérendeltségét hangsúlyozza; részint mert nem is egészen igaz az egész, hiszen az egymásra helyezett képek (elemek) azt a benyomást kelthetik a nézõben, hogy esetleg többszörösen is fedik egymást, s nem tudhatjuk – csak talán remélhetjük –, miszerint az elfedettek is megfestettek, ám az igazat, a fizikai realitást csak óhajthatjuk, ha fontosnak tételezzük. (De legyünk pontosabbak, biztosak lehetünk abban, hogy „alattuk” is festett jelentés húzódik, hiszen a technika, az enkausztika ezt szinte kiköveteli.)
Az elfedettség, a takarás, tehát a halmaz – ábrázolásának – technikájában rejlõ paradoxon nagyon is érdekes. Egyrészt szó szerint vizualizálja az önfelfalást – másrészt, ahogy mondani szokás–, képbe hozza Epimenidészt. A krétai filozófus legendás állítása – miszerint minden krétai hazudik! – Mulasics kezén dimenziót vált: a festõ azt a konvencionális kijelentést, miszerint minden festmény kép, rendesen homályba taszítja. (Egy pillanatra az iménti tautologikus mondatnál egyéb okból is érdemes megállni, s kibõvíteni Mulasics László munkáinak ürügyén: minden festett kép festmény, de nem minden festmény festett kép. Ezt a kis kanyart Florenszkij ihlette.)
Az önmagára hivatkozó állítás eszméjérõl volt már szó, de néhány pillanatra visszatérnék még rá. Mulasics tájkép (vagy inkább térkép) reminiszcenciákat is sugalló munkáival kapcsolatban a gödeli gondolat eleve szóba került, de néhány 1997 körül készült kép kapcsán egy hajszálnyi kifejtést okvetlen megérdemel. Az önmagára hivatkozó állítás eszméje a Rétegrõl-rétegre vagy az Ár-apály tényezõ címû sorozatoknak, majd még inkább az 1998-as vörös-fekete Lehet-e több?-nek abban a megállított pillanatában nyilatkozik meg, mely a festmény-halmaz cselekményének ambivalenciába csúcsosodó lényegét jelenti: a beindult tájképek a katasztrófa, az összeomlás talán elsõ mozzanatát rögzítik, azt pillanatot, melyben a képalkotó elemek aránya éppen megváltozik, a fedettség mértéke a fedett fölött túlsúlyossá válik; s mert valóban rögzítik a szó szoros értelmében, hiszen festményrõl van szó, azonnal meg is állítják, be is fejezik, meg nem történtté teszik a történetet, mely önmagától, önmagával magyarázottsága, – vagyis lényege, a festészet-mint-festészet princípiuma révén – ki is oltja magát, és visszaáll billenékeny táj-illúzióvá, de nem is, hanem sokszorozott távlattá vagy csendélet szerû zsánerré, hogy mint az önmagába zárt hurokban, újra indíthassa a majdan be nem következõ katasztrófába vezetõ útra a nézõt, aki azt látja – Mulasics László ezüstösen hûvös elõadásában –, hogy az apokalipszis bekövetkeztét valószínûleg, sõt bizonyosan, annak (sóhajtás szerû) megnevezése fogja feltartóztatni.

Rum Attila
Mulasics enciklopédia
Mulasics Lászlóra és mûvészetére vonatkozó ismeretek tára, mely kiterjed az általa alkalmazott technikákra, valamint motívumainak, témáinak és ezek kultúrtörténeti vonatkozásainak összességére.
Részletek a Mulasics Enciklopédiából:
Enkausztika (a görög enkausis – beégetés szóból), Az ókori görög festészetben épületdíszek és szobrok színezésére, majd a római kori Egyiptomban múmiaportrék készítésénél használták. A 19. század elsõ felében Münchenben történtek kísérletek a viaszfestés megújítására. Mulasics az 1980-as évek végén talált rá az õsi technikára. Az olvasztott viasz, gyanta, terpentin és porfesték gyorsan dermedõ keveréke melegen, folyékony állapotban kerül fel a vászonra. A mûvelet többszöri ismétléssel lágy hatású és selyemfényû felületet eredményez. Az egymáson áttetszõ rétegek mélységébõl tompán ragyognak elõ a színek és a rabul ejtett fény.
Motívum, archaikus jel, talált tárgy, fotó, természettudományos ábra, csillagászati eszköz, építészeti alaprajz, ásatási térkép, diagram, grafikon, növényi metszet vagy lenyomat, stb. Az évezredek alatt felhalmozódott emberi tudás tárházaiból, lexikonokból és enciklopédiákból szabadon válogatott, formailag tetszõ, egyszerûségében vagy épp bonyolultságában lenyûgözõ minta, eszköz vagy figura.
Szekvencia (nyitott sorozat), egymással szoros tartalmi és/vagy formai kapcsolatban lévõ mûvek, melyek önálló címmel rendelkeznek és a sorozatból kiemelve is önmagukban zárt egészet képeznek. Vázlatok, tanulmányok sorozatán kiérlelt végleges kompozíció.
Vándormotívumok: Szarvas, Nap-szimbólum, Krisztus-jelkép, a reneszánsz ikonográfiában a melankóliát szimbolizáló állatfigura. Griff, mitikus állat, oroszlántestû, sasfejû, saskarmú és sasszárnyú madár, a görög mitológiában Pallasz Athéné szent madaraként az éleselméjûség jelképe, a keresztény ikonográfiában Krisztus-jelkép. Kutya, az ember által legkorábban háziasított állat, a hûség és éberség szimbóluma, a négy temperamentum közül a melankóliához társítva. Ló, a buddhizmusban a dolgok rejtett természetének, elpusztíthatatlanságának jelképe, szintén Nap-szimbólum, a pszichoanalízisben a tudattalan, a vágy és az idõ kifejezõje. Giroszkóp (Foucault-féle inga), a Föld tengelyforgásának bizonyítására feltalált, forgásban lévõ testek tanulmányozására szolgáló eszköz. Fehér borostyán (Viscum album), kúszónövény, a halhatatlanság és az öröklét szimbóluma. Híd, funkciója szerint két part összekapcsolásra szolgáló építmény, mely átvitt értelemben az érzéki-földi és az érzékfeletti-égi világ közötti összeköttetés jelképe: Lehet-e több? 1998. Interferencia, fizikai jelenség, mely különbözõ hullámok (víz, hang, fény, rádió, stb.) egyidejû és azonos helyen való találkozásakor jön létre: Változó mennyiségek 2001; Cím nélkül 2001.
Transzponálás (áthelyezés); Transzkripció (átirat, átdolgozás), Az eredeti közegébõl, összefüggésrendszerébõl kiemelt és stílusos új formakombinációba szõtt, egyébként lényegében változatlanul hagyott motívum alkalmazása. Fotók, tárgyak, ábrák átiratai festékbe, viaszba.
Paradoxon, a címadás során meghökkentõ szókapcsolatokkal értelmezett vagy rejtjelezett mondanivaló. A zen-buddhizmusban elterjedt módszer, melyben a megvilágosodáshoz és a tisztánlátás pillanatához szokatlan képzettársítások útján, nyugtalanító titokzatosság és zavarbaejtõ humor segítségével juthatunk el: Hódító fogoly 1987; Teraszok mélyén 1990; Magányos lovasok 1995.
Téma, kitüntetett szerepûek az ókori artes liberales (szabad mûvészetek) közül a geometria és asztronómia, valamint az artes mechanicae (mesterségek), úgymint földmûvelés, vadászat, kézmûvesség, képzõmûvészetek és építészet tárgyköréhez kapcsolható témák. Tettenérhetõ a modern természettudományok (fizika, csillagászat, kémia, földtan, biológia) és a mûszaki vagy technikai tudományok (ipar, építészet, közlekedés, mezõgazdaság) által meghatározott objektív törvényszerûségeket szubjektív, költõi átiratokban közvetítõ szándék: Illatos völgy-sorozat; Sonnen-Protuberanz 1996; Sebességeloszlás 1996; Viscum album-sorozat 1999.
Az idõ formája / alakja / mintája, George Kubler (The Shape of Time 1962) gondolati rendszerével párhuzamos szemlélet, mely a képzõmûvész egyik lehetséges feladatául az idõ szerteágazó formavilágának feltárását, sajátos rekonstrukcióját határozza meg. Az idõ folyamából kiragadott és megtisztított lelet viaszban és gyantában konzerválódik. Néhol a talált tárgy, figura vagy minta eredeti jelentésének emlékét is hátrahagyó arabeszkké illetve árnyékrajzolattá nemesül: Viscum album-sorozat. Máskor a választott motívum csupán absztrakt formák vagy geometrikus alakzatok sûrû hálójának szövetén sejlik át, vagy a kép szabad terében lebegve, különbözõ méretben megsokszorozva mutatkozik. Az elkészült mûvet valós vagy képzelt lények népesítik be, létezõ vagy sosemvolt szerkezetek tartják mozgásban, esetleg fékezik a minden irányban terjeszkedni akaró lendületét. “…a mûvész nem alkothat pusztán a maga akarata szerint: helyzetét szigorúan megköti a múlt eseményeinek láncolata. A lánc számára láthatatlan, és korlátozza mozgását. Nem is tudja, hogy ez lánc, a mögötte lévõ múltbéli események hatóereje.” (Kubler) A valós világgal párhuzamos univerzum bontakozik ki e különös lexikonként is értelmezhetõ, polihisztor szemléletet sugárzó életmûbõl.