Molnár Gyula a képalkotó
Molnár Gyula pályafutása különös időszakban kezdődött, az 1960-as évek végén, a ’70-esek elején, amikor nagyon sok minden megváltozott a magyarországi vizuális kultúra terén. A korábban nagyon szigorú, világtól való elszigeteltség lassan megszűnt, ha nehezen és ritkán, de alkalmak adódtak a „nyugati utazásokra”, a világ művészeti eseményei, fejleményei, legfontosabb irányai már idehaza is ismertté lettek. Az információkért persze keményen meg kellett dolgozni, de ez egy művészt sem riasztott el: ugyan a világ művészetének különféle szeletei nem mindig valós értéküknek megfelelő interpretációban részesültek idehaza, olykor a fáziskésések is okoztak furcsaságokat, de a kulturális vasfüggönyön mindenesetre repedések keletkeztek. Másrészt a ’70-es évek a képalkotásnak kevésbé kedvező időszakot hoztak a világ művészetében is: ekkor zajlott a modernitás utolsó fejezete, az avantgárd vége, a konceptuális művészetfelfogás sokkal nagyobb hangsúlyokkal volt jelen a művészeti közgondolkodásban, mint a tárgy- vagy képalkotás. Nálunk persze a hangsúlyok másutt voltak, a „hivatalos művészet” sáncai között nagyon másról szólt a fontossági sorrend, mint az azon kívül elhelyezkedő, sok tekintetben csak a második nyilvánosság előtt megjelenhető művészet terepén. Ez többféle különút lehetőségét nyitotta meg: Magyarországon a ’70-es évek például a grafika virágkorát hozták, ami az egyetemes művészetben például korántsem volt így. De egy sor műfajban történt ez így, textil, kerámia, film, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Közös bennük, hogy olyan határterületek voltak, ahol a kultúrpolitikai szigorkodás nem sejtett veszélyt, a kánontól való eltérést és hasonló dogmák megsértését. A pályája kezdetén tartó művész teljes természetességgel kapcsolódhatott minden ilyen törekvéshez, ezt tette Molnár Gyula is.
A design, a plakáttervezés terén, ha lehet, még komplikáltabb volt a helyzet. Egyrészt léteztek nagyon erős művészeti hagyományok, a ’20-as ’30-as években a közösségi terek – városi terek, utca –, látványformálásában képalkotók, képzőművészek aktívan vettek részt Kassáktól Bortnyikig, Pécsi Józseftől Konecsniig. Másrészt a látvány- és formatervezés még nem volt olyan meghatározó fontosságú terület, mint amivé vált az elmúlt három évtizedben. A másik jelentékeny különbség, hogy a társadalom világa is nagyon különbözött Kelet-Európában, a fő mozgató, a fogyasztás csak nagyon limitált formái működtek idehaza. Így aztán egészen eltérő területek is létrejöhettek itt, például a kereskedelmi plakát helyett sokkal nagyobb hangsúly jutott a kulturális információkat közvetítő plakátokra. Tartalmilag, formailag és képteremtés területén is óriási a különbség, ha rovarirtó, mosópor, pelenka helyett színházi előadást, filmet, vagy képzőművészeti kiállítást kell megjeleníteni. Másféle képi gondolkodásra van szükség a látvány megteremtéséhez, az egyedi, autonóm kötődések sokkal fontosabbak, mint a jól megtervezett, professzionális struktúrák megteremtése, ami a kommerciális szándékú design esetében alapfeltétel.
A plakáttervezéshez a művészi képességeken, tudáson kívül szellemre és műveltségre is szüksége volt az alkotónak, s mindettől maga a műfaj valódi művészi színvonalra emelkedett.
A plakátművészet az a rendkívül kivételes műfaj, ahol a programművészeti vonatkozás sokkal természetesebb, mint a festészet vagy szobrászat esetében, legyen az kereskedelmi, vagy politikai, a plakátnak mindig van kézzelfogható feladata, konkrét üzenete. Jellemző tulajdonságuk az előadásmód erős szuggesztivitása, gyakran groteszk, sokkoló, abszurd ötlet formájában. A felhívó, blikkfangos motívum azonban egyúttal mindig továbbvezető, összetett metaforikus kép.
Molnár Gyula is ezekkel a kihívásokkal került szembe, pályafutása során a tervezőgrafikusi munka szinte minden szeglete, feladata, technikája, célja és módja megváltozott, átalakult. Az érzékeny, rajzi képalkotás, amely alapvető kiindulópontja művészetének, megmaradt és nem is sokat módosult a több mint harmincévi munka során. Miközben a ceruzát, ecsetet, tollat egyértelműen felváltotta előbb a fotó, majd szinte teljesen a számítógép. Jószerivel eltűntek a kulturális plakátok, az egyedi munkák, mint a könyv- és lemezborítók, s helyettük az összetett, vizuális arculatok, kereskedelmi célú, összetett programok léptek elő.
Végignézve Molnár Gyula munkásságát, úgy tűnik, szemléletmódja nem változott, a világ derűs szemlélete, irónia, érzékenység és professzionalizmus minden korszakában jelen van. A képalkotás stílusa persze sokat változott, a pop-art hatások idővel eltűntek, egyéni látásmódja kiegyensúlyozódott. Ami feltűnő, hogy a komputer-világ uralkodóvá válásával párhuzamosan egyre több a könnyű kézzel készített szabadkézi rajza, fekete-fehér és színes firkája, szkeccs-szerű képi jegyzete. Nyilván nem véletlenül.
Fitz Péter