A megnyitó
Hölgyeim és Uraim,
Maguk értik amit látnak? Értik ezt az egészet?
Mohácsi András többszázkilós kőtömböket hurcolt ide, holott kiállíthatta volna a teljes Kiscelli Romtemplomot. Egy hónapig övé ez a fantasztikus tér. Mondhatta volna, hogy Jó napot kívánok, beszélni akarok magukhoz, nézzenek körül, gondolkozzanak és hallgassanak. Ez a megjelölt tér azonban Mohácsi András számára kevés. Ezt meg is lehet érteni, és nem is. Egy hete jöttem ide egy fényes vasárnapi délelőttön, és bevallom nem értettem Mohácsi Andrást. Ugyan mit akarhatna mondani ennél többet, mint amit ez a tér tud? Miről akar beszélni velem, és most Önökkel ez az ember, amit ezek a falak ne lennének képesek elmondani? Jöttem vasárnap szkeptikusan és kialvatlanul, mellettem Mohácsi András, beléptünk az udvarba, én a saját tompaságomra gondoltam, ő meg azt mondta, hogy na, ez az egyik. És megállt egy megdöntött, hatalmas kőlap mellett. Ebben a pillanatban eltűnt az egész Kiscelli Romtemplom. Ahogy megálltunk a szobor mellett, ott a fűben világos lett minden. Világos lett, hogy van azért valami, amivel el lehet hallgattatni az építészeti fennséget.
Ezek a szobrok veszélyes szobrok. Van szobor, ami ott van és nincs, és van szobor, amelyik ott van és van. Amelyik minden pillanatban megerősíti saját létét. Amelyik a szépséget saját létezéséből nyeri ki.
Mohácsi felelőtlenül átlelkesítette ezeket a köveket, és most már vállania kell a következményeket. Például azt, hogy egyszer hátat kell fordítania a művészetnek.
Ezek a szobrok itt emberevő szobrok, és egy szép napon fel fogják falni alkotójukat.
A következőképpen fog mindez bekövetkezni: egy napon, kora tavasszal András kimegy a telepre a kövei közé, és már odafelé furcsállni fogja, hogy nincsenek tervei. Hogy nem akar semmit csinálni. Tele lesz a feje, soha nem érezte még magát ilyen termékenynek és bölcsnek, de az égvilágon semmit nem akar, csak látni a köveket. Megfogni őket, megemelni csörlőkkel, befordítani a fénybe, aztán letenni az árnyékba. Mást nem áll módjában csinálni, mert ennél minden kevesebb és ostobább lenne. Csodálatos nap lesz. Beérik a rengeteg munka. Minden bölcsessége és tapasztalata beleivódik a kőtáblákba, és minden, amiről most beszél ott lesz egyetlen délelőtt egyetlen órájában.
Ezek a szobrok mind oda vezetnek. Abba a majdani, koratavaszi délelőttbe.
Mohácsi András a legjobb úton jár. Úgy értem, a legőszintébben. Az emberben mindig bizalmat ébreszt, ha valaki ilyen radikálisan keveset gondol a művészetről. Ezek a gyilkos szobrok itt rengeteget tudnak. Tudják, hogy nem az élet rövid, hanem a művészet határai szűkösek. Pontosan tudják, hogy a művészet kevesebb, lomhább és butább az életnél. Hogy hiába a nagy erőlködés semmi nem lehet megformáltabb annál, mint ami másodpercenként megtörténik velünk. Ezek a szobrok nagyszabásúak és félelmetesen hallgatagok. Hiányzik belőlük a művészet kellemkedése. Csak így tudnak bármit is mondani. Szépen visszavezetnek bennünket a világba.
Pokolba a művészetekkel, és kezdjünk már végre újra gondolkodni.
Ezt a mondatot Mohácsi András szobraitól tanultam. És ha Mohácsi András beszélőviszonyban van a saját munkáival, akkor nem marad más választása, minthogy egyszer kiállítsa az egész világot. Mindannyian ott leszünk.
Orsós László Jakab
