Mítosz, Memória, História
Kortárs képzőművészeti kiállítás öt magyar és öt osztrák művész részvételével
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
1996. szeptember 14-október 15.A kiállítás koncepciója: Hegyi Lóránd
A kiállítást rendezte: Fitz Péter, Hegyi LórándFővárosi Képtár katalógusai 81.
A katalógust szerkesztette: Sabine Schaschl
Fordítás: Baranyai Edit, Maria Clay
Fotók: Liesl Biber, Joerg Th. Burger, Matthias Herrmann, Brigitte Huck, Körtvélyesi László, Bettina Letz, Dirk Pauls, Thomas Sandbichler, Szelényi László, Boldizsár Zoltán
ISBN 3 900776 63 6
A bécsi Modern Művészeti Múzeum Ludwig Alapítvány és a Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum közös rendezésében a magyar millecentenárium és az osztrák millennium alkalmából tematikus kiállításra hívta a két ország öt-öt kortárs művészét a két műtörténész, Fitz Péter és Hegyi Lóránd. A kiállítás célja nem az évfordulókhoz kapcsolódó nosztalgia volt, hiszen a XX. század végének alkotóitól ez igencsak messze áll, hanem azoknak a művészi reflexiónak a kiváltása, amelyeknek a közös múlt, a metaforikus értelemben vett közös hely – térség –, hasonló és eltérő kultúra, emlékezet, mítosz az alapja. Az öt-öt művész kiválasztása természetesen szubjektív döntéseken múlott, hiszen az adott témához rajtuk kívül más is választható lett volna.
Ilyenkor mindig igen praktikus szempontok szerint dolgoznak a rendezők: mindkét országból két-két igen jól ismert, a nemzetközi művészeti életben jónevű mester (Bak Imre és Jovánovics György az egyik oldalról, Hermann Nitsch és Franz West pedig a vendégek részéről) került meghívásra. Hozzájuk társult a 40 feletti középgeneráció néhány olyan tagja, mint Trombitás Tamás és Záborszky Gábor, vagy Peter Kogler. A fiatalabb alkotókat Fehér László, a 80-as évek újfestészetének kiváló hazai képviselője, illetve Peter Sandbichler és Alois Mosbacher képviselte. A másik alapvető szempont a műfaji sokszínűség volt. Bak Imre, Fehér László és Alois Mosbacher, Hermann Nitsch műfaji értelemben „hagyományos” táblaképei mellett Peter Sandbichler nagyméretű installációi, Trombitás Tamás fém és domború műbőr képei, Peter Kogler óriási méretű, komputerrel tervezett, szövött függönye és Franz West videóinstallációja és Záborszky Gábor öntött papír–aranyfólia kompozíciója, Jovánovics György gipszreliefjei a kortárs képzőművészet sokféleségét volt hivatottak jelezni. Teljesen természetesen a résztvevő művészek között az adott téma igen eltérő válaszokat eredményezett.
Az osztrák közelítés sokkal inkább pszichologizáló, a közös mítoszokat feldolgozó műveket eredményezett (Nitsch, West), míg a magyar megoldás sokkal inkább a szerkesztett, racionális, a magyar művészet XX. századi tradícióival volt rokon. Annak ellenére, hogy – legalábbis néhányan közülük – a helyet sorsszerű események színpadává stilizálják, annak ellenére, hogy az általuk esztétikailag kiválasztott motívumok a műalkotás teljes struktúrájában látszólag konkrét kultúrtörténeti helyekhez kötődnek, általánosan megfigyelhető, hogy a művészet helye több kérdésfeltevést teremt, mint alapvetően meghatározó szellemiséget és történelmileg mérvadó meghatározottságot. Éppen ezért ez a kiállítás nem formál jogot arra, hogy absztrahált, idealizált, művi úton létrehozott "tipikusan közép-európai" nyelvet beszéljen, sokkal inkább egyéni dialektusokat, sőt saját nyelvi újításokat akar bemutatni, amelyek kifejezésre juttatják a helyhez, valamint a hely definiálásának kérdéseihez fűződő látens viszonyokat. Bak és Nitsch helyhez kötött kulturális motívumokkal operálnak, ahol a hely nem hordoz feltétlenül földrajzi, geopolitikai, regionális vagy akár nacionális jelentést, sokkal inkább a – metaforikus értelemben vett – időbeli, történelmi és szellemi környezetet jelenti, amelyben egy bizonyos esemény megtörténik. Míg Bak egy olyan posztmodern kultúrtörténeti kaleidoszkópot állít össze, ahol a különböző stílustöredékek és jelrendszerek, valamint építészeti motívumok provokatív és meglepő kombinációi szubjektív eklektikában keverednek egymással, addig Nitsch – az avantgardista Gesamtkunstwerk eszményének monumentális, talán egyik utolsó nagy személyisége – érzéki és szellemi koherenciára, minden tapasztalat hedonista-eufórikus egységére törekszik, s eközben rendkívül homogén, koherens stílusmetaforát mondhat magáénak. Fehér László és Alois Mosbacher ennél sokkal direktebb módszerrel, gyakran mégis az irracionalitás határán dolgozik. Festészetükben mindketten az emberi alak és a tér, a tárgy és ez által az idő és emlékezet viszonyát vizsgálják. Míg Fehér festészetében a motívumokat – mégha közvetlenül nem is történelmi helyszíneket ábrázolnak – súlyos történelmi emlékek terhelik, Mosbacher látszólag semleges, látszólag önkényesen kiválasztott, véletlenszerű és nem-művészi beavatkozások révén átalakított tárgyakkal dolgozik, amelyek az esztétikai manipuláció révén nyerik el tulajdonképpeni önálló jelentésüket. Ebben az esetben a helyek, Mosbacher képeinek fiktív terei, nem mások, mint a fiktív-fantasztikus képzelet tágyiasításai, amelyek révén – véletlenszerűen és szándékos elidegenítés révén – az eredeti, logikus és felismerhető összefüggésekből kiemelt tárgyak a képen belül teljesen új struktúrát hoznak létre. Peter Kogler térbeli beavatkozásai a média anyagtalan manipulációja révén határozzák és változtatják meg az adott építészeti környezetet. Így Kogler az archaikus tér képzetét egy teljesen másfajta, anygatalan, globális média-tér víziójával köti össze. Peter Sandbichler ellenkező irányba indul, amikor a valósan létező tárgyakat a maguk fizikai materialitásában összerakja, és ezzel új szereped ad nekik. Az erre kivetített második, virtuális valóság-sík nem csupán a tárgyakat, hanem az őket körülvevő teret és magát az ujjonan létrejövő tárgyat is értelmezi. Az első és második realitás effajta manipulációja megszünteti a tradicionális idő érzetét és teljesen újfajta viszonyt alakít ki egy pátoszmentes, történelemtől megszabadított idő irányába. A két magyar objektművész, Záborszky Gábor és Trombitás Tamás ezzel szemben az idő mint metafora átpoetizálásával, valamint a különböző értékrendszerek és nyelvi struktúrák permanens és feltartóztathatatlan feloldásával operál. Záborszky művészetében az objektek rituális tárgyakként vagy olyan ősi kultúrák szimbolikus építészeteként jelennek meg, ahol a természet és a civilizáció, a munka és a rituálék még nem egyértelműen váltak el egymástól. Betűszobraival Trombitás Tamás még tovább megy. Plasztikái egyrészt formálisan összefüggő, logikus formarendszereket ábrázolnak, másrészt a nagy összefüggések szintjén a monumentális építészet formáit idézik. Minden írás egyben próbálkozás is, hogy nyomot hagyjon és rendszerezzen és ezáltal definiálja a gondolati helyet. Kvázi-építészete "szellemi téglákból", immateriális építőanyagokból építkezik, miközben a rendszerezés is hozzájárul ahhoz, hogy eltárgyiasítsa az erősen antropológiai színezetű, poétikus-allegorikus összefüggések kommunikációs lehetőségeit. Valószínűleg egyik résztvevő sem gondol az aktuális művészet közép-európai, regionális egységére, bár úgy tűnik, a kiállító művészek egyike sem hisz a művészet nemzeti vagy regionális identitásában, ennek ellenére felfedezhetők bizonyos gondolati, nyelvi hasonlóságok azokban a különféle kísérletekben, ahogyan a művészet helyét meghatározzák.Fitz Péter
Copyright © BTM Utolsó módosítás: 2000. június 1.
