A 4M-től a LUMU-ig

 

A Ludwig Múzeum / Kortárs Művészeti Múzeum új épülete és benne az új kiállítások története messze vezet vissza az időben. Érzelmeim minimum kettősek az egész történettel kapcsolatban: remek, hogy létrejött az új épület, benne a kortárs múzeummal és elborzasztó, tragikus, ahogy és amennyiért megvalósult.
Egyszerűen nevetséges, ahogy a penetráns, késő Kádár-kori ízlésű (lásd Príma Primissima-díj), újgazdag, elsőgenerációs magyar burzsoá-elvtárs valóságos zsaroló technikával rávette az akkori parvenü polgári politikát egy monumentális művelődési ház építésére. Az építés körülményei teljesen maffia-technikára vallottak, ahogy a cél kijelölése nélkül, majd teljes titkolózás mentén alakult ki az épület tartalmi koncepciója-koncepciótlansága, ahogy az építészeti kialakítás megkerült minden társadalmi, szakmai kontrolt azon az ürügyön, hogy a magántőke saját pénzén azt csinál amit akar, és a közpénz csak utólag kerül kifizetésre. Sikerült a PPP (Privat-Public-Partnership) finanszírozási technikát az első adandó alkalommal jól lejáratni, s olyan szerződésekkel körülbástyázni, hogy a köz számára rendkívül előnytelen megállapodásokból három további miniszter sem tudott kikeveredni, és az épület a valós értékénél legalább háromszorosába fog kerülni.

Ezek után végül is egy rossz szavunk nem lehet az épületre, mert a nem valós és folyamatosan módosuló programmal nehéz tervezni, illetve a magánmegrendelő állandó és durva beavatkozásai nyomán ideális vagy optimális forma nem születhetett. A nem a Dunára néző, hanem a rémes posztszocreál Nemzeti Színház hátsó fertályára fordított „palota” külsőleg a volt NDK-Berlin Köztársaság-palotájára emlékeztet, a különbség csak a közben elmúlt néhány évtized. A külső esztétikai mélypontja kétségkívül a tortadíszekre emlékeztető neonok a külső kőburkolaton.

Belülről a három – illetve mára már kettő és fél, mert a Hagyományok Háza helyett a részben Nemzeti Táncszínház lépett be –, össze nem illő intézmény rendkívül sok holtteret eredményezett, formailag igencsak heterogén előadásban tobzódik minden részelem, zöld kő, süppedő vörös szőnyeg, kék szék, zöld szék, faburkolat-orgia, miközben a belső sokkal felülmúlja az épület külsőt. A hangversenyterem akusztikájáról már minden dicshimnusz elhangzott, ezt ítéljék meg a zenészek. Az építészetkritika évekre kapott tárgyalnivalót, a díszítőszobrászként fellépő Jovánovics György akusztikai paneljei a hangversenyteremben szerfelett túlszínezettek, az orgona alatti aranysáv pedig kifejezett merénylet az ízlés ellen.

A múzeumbejárat minden monumentalitást nélkülöz, rendkívül nehezen meghatározható hol kezdődik a múzeum, s hol végződik a ruhatár, budoár, büfé, előcsarnok, kishajó, nagyhajó, oszloperdő, cikk-cakk infopult, az irdatlan lépcsőház, lépcsőforduló mind a hasznos terek rovására fogyasztják a négyzetmétert.

Építészetileg mégis  a múzeumrész tűnik a legjobbnak, mert sikerült a tereket a puritanitás és célszerűség keretei között tartani. Az, hogy a múzeumfertály valójában milyen, azt úgy majd az ötödik-hatodik nagy kiállítás után lehet ténylegesen megítélni. Az első impressziók jók, a nem túlbonyolított kiállítóterek, a szép, homogén fapadló, a vendégfalak rendszere jól áttekinthető, bejárható termeket eredményeztek. A világítás használhatóságát majd a gyakorlat dönti el, első pillantásra úgy tűnik, hogy az ideálisnál több a holttér, a  világíthatatlan terület, mint amennyi egy ilyen korszerű intézménynél előfordulhatna. A kiszolgálóterek – raktárak, irodák, műhelyek – száma, területe rendkívül kicsiny, ez az alapprogram kijavíthatatlan hibája. Ugyancsak a gyakorlat fogja eldönteni, hogy a közös felhasználású terek, előadók, foglalkozatók, rendezvényszobák rendszere hogyan fog működni, előzetesen súlyos kételyeim vannak a próbateremként és konferencia helyszínként egyaránt használandó helyszínek gyakorlatát illetően. Az egész kultúrház-komplexumot kiszolgáló szupergondnokság-intendatúra részére pompás irodasor készült utólag, a múzeumoldal tetejére helyezve, szép budapesti panorámával ellátva, a múzeumbiztonsági alapkövetelményeket semmibe véve.
            A LUMU első kiállításait olyan rohanvást kellett elkészíteni, hogy normális körülmények között ilyent szakemberek nem vállalnak. Ilyen rövid idő alatt még ismert, begyakorlott terekben sem szokásos kiállításokat létrehozni,  Itt készen lett az állandó, és az időszaki kiállítás. Az impresszióim vegyesek: egyrészt nagyon remek dolog, hogy a Kortárs Művészeti Múzeum / Ludwig Múzeum gyűjteményei kiszabadultak a várbeli, vörösmárvány padlójú, volt Munkásmozgalmi-Királyi palota épületből, levegőt és teret kaptak. Összefüggések és kapcsolatok váltak jól láthatóvá, vizuálisan értelmessé. Van egy terem, amelynek falán egy Kelemen Károly két Baselitz és egy Birkás Ákos kép kapott helyet, szemközt Soós Tamás két munkájával, ahogy és amint ott vannak, egészen lenyűgöző. Másrészt ebben a nagyszabású térben egyszerre kiderül a múzeum gyűjteményi szegénysége, mind a magyar, mind pedig az egyetemes művészet kollekcióit tekintve. Az már csak a sors különös fintora, hogy az időszaki kiállítás a párizsi Pompidouból szintén inkább az NB II.-ből érkezett. A részletes elemzés lehet, hogy igazságosabb képet mutatna az első kiállításokról, de most csak az első benyomások rögzítésére nyílott lehetőség.

Mindenesetre jó, hogy van ez a múzeumépület, jobb, mint az előző, de az ideálistól sajnos messzebb esik mint elvárható lett volna. A valóság röhejes kanbulis avatóünnepség, kulcsátadásaival, szalagvagdosásaival, politikusok téblábjával, Vitray Tamással.

 

Fitz Péter