Lugossy Mária eredetileg ötvösnek készült. A fõiskoláról kikerült fiatal mûvésztõl elõször köztéri órák finom ízlésû terveit ismerhettük meg.
Az sem volt régen, amikor súlyos, õskori eleganciájú ékszereit csodálhattuk meg, melyekben elõször figyelhettünk föl arra a többletre, ami határozottan elválasztotta munkáit más formatervezõkétõl. Volt ugyanis ezekben a darabokban valami borzongatóan érzéki, amitõl (vagy amivel együtt) megindítóan szakrálisnak tûntek. Valójában nem is tudom, hogy viselhetõk voltak–e ezek az ékszerek anélkül, hogy viselõjük maga is ne vált volna irritáló módon szakrális tárggyá, mûtárggyá?
Rövidesen mûfajt váltva ragyogó tisztaságú acél–üveg szobrászi kompozíciókkal kápráztatta el közönségét. A „káprázatot” értsük szó szerint: a fényekkel telt, krómozott acélfelületek, a bársonyosan sötét vagy üdén áttetszõ üveg– és plexi–hasábok váltakozása eminens precizitással kínálták a megtervezett szépség megnyugtató biztonságát. — Ekkor egy pillanatra úgy tûnt, hogy Lugossyt magát is kielégíti az így föllelt érték materiális, fogható valósága.
Aztán újabb meglepetés következett: Lugossy idõtlen szépségbe dermedt, hidegen csillogó üveglencséi egyszer csak pulzálni kezdtek! A dizájnolt fölszín alól — az anyagba zárt, bizonytalan határú, finoman remegõ tömegû higany–tavak változó partjáról indulva — erõvel tört fel az életnek az a fajta áhítatos tisztelete, amely korábban egyszerre tette szakrálissá és érzékivé a pályakezdõ ötvös ékszereit. — E korszaknak néhány erõs darabját most ezen a kiállításon is viszontláthatjuk.
1989-ben Lugossy Mária Jovánovics György mögött másodikként végzett a 301–es parcella történelmi jelentõségû pályázatán. Az elkészült modell középpontjába a mélybõl lávaként föltörõ anyag fogságából menekülõ férfitestet állított. Emlékszem, amikor arról beszélt Mária, hogy 1956 és mártírjai emlékét csak így, ilyen egyértelmû kifejezési móddal tudta megközelíteni. (Itt is érdemes szóvá tenni, micsoda kára az ügynek és a mûvészetnek, hogy azóta sem akadt egyetlen város sem az országban, amely vállalkozott volna ennek a megrendítõen grandiózus tervnek a megvalósítására!).
Azóta évek teltek el, s az emberi arc és test elválaszthatatlan része lett Lugossy Mária új mûvei sorának. A földbõl vett, az anyaghoz láncolt ember folytonos elvágyódása, bukásai, esendõsége és mégsem lankadó küzdelme mûvészetének visszatérõ témájává vált. A homok fúvott üveg– és bazalttömbök börtönében ott vannak a szeretõk, az ártatlan szenvedõk, a meggyilkoltak és a gyilkosok is. Lugossy Mária számára a föld mint olyan, egyszerre és teljesen egyértelmûen jelenti az életet adó televényt, a holtakat befogadó temetõt, s azt a helyet, ahol megszülethet, s néha vagy legalább egyetlen egyszer, egyetlen pillanatra realitást nyerhet a szabadság teljességének vágya is.