Lovas Ilona olyan tárgyakat
teremt, amelyek egy, csak bizonyos alkotók által uralni képes,
láthatatlan erõtér hatására felemelkednek.
Mûveinek, melyeket felénk nyújt, társszerzõivé
válunk.
Biológiai eredetû
anyagokat (marhabelet) használ fel, amelyek pergamenné keményedve
nagy emberi szenvedélyeket hordoznak és tolmácsolnak.
Világosan érzékelhetjük
egyéni élettel rendelkezõ gubóinak és
bábjainak kigubózását. Mozdulatlanul, az üdvözült
szárnyalás reményével. Várakozva a változásra
és átváltozásra. Igen, mindennek mi is részesei
vagyunk. 
Ugy tûnt számomra,
hogy szenvedélyekkel, emberi ellentmondásokkal foglalkozó
munkája szilárdságot és tartós létezést
igényel. Azért társítja, rétegekben
egymásra helyezve, az üveget a bõrrel, hogy kifejezésre
juttassa a létezés rétegeit és talán
az intimitás különbözõ szintjeit, – hogy a
megközelíthetetlentõl a láthatatlanig haladjon.
Lovas Ilona munkái egy elveszített, archaikus tudáshoz,
a sámánizmus eredetéhez nyúlnak vissza.
Beleket mángorol,
hogy föltárhassa a belsõ problémákat,
és hogy megkísérelje azokat termékeny tekintetet
és teljes figyelmet igénylõ, érzékeny
anyagcserében felszínre hozni. Legyen az egy “mandala”- tál
vagy egy zsoltárokkal teleírt pergamen biológiai anyagon,
megkísérel beavatni bennünket a mindnyájunkban
rejtõzõ istenségbe.
Elsõsorban szimbolikus
anyagokat használ: sót, bõrt, pászkát.
Az étkezés a nemes, tökéletes baráti légkör
szimboluma. Nyitott asztalához mindenkit meghív, a táplálék
adása, a nem várt vendégnek felajálott hely,
a megállított idõ a vendéglátás
egyetemességét jelenti.
A "Test az asztalon"
címû, másik kompozíciójában, az
ellentmondást kiélezve, az összemérhetetlen távolságot
mutatja be két olyan ember között, akik fizikailag ugyan
közel vannak egymáshoz, de mélyreható találkozásuk
lehetõsége fényévnyire. Az ellentmondásokkal
játszik, az üveg/papír hamis átlátszóságával,
ami nem felfed, hanem talán homályosabbá, bizonytalanabbá
tesz, ami kétséget hint a valóság tétjébe. 
Az erõs ökológiai
érzékenységgel rendelkezõ Lovas Ilonát
a halak pusztulása, a víz, a föld szennyezését
okozó ciánmérgezés (jelenleg idõszerü
probléma) közelrõl érinti. Önmagát
állítja a tragédia fókuszába, míg
a többiek – mi mind – süketek és vakok. „A lázadás,
az állandó felháborodottság állapotát
érzem. A világ újrarendezésének vágyát.
A világ szenvedését egy kicsit minden embernek hordoznia
kell .... de nem fenntartania. Még a szenvedés is megtisztít
bennünket és igényesebbé tesz.” Lovas Ilona szerint
a mûvész a mindnyájunkban lakozó sötét
erõk feltárója. Megérteti velünk, hogy
a képzõmûvészeti alkotás az, ami lehetõvé
teszi, hogy kapcsolatba kerüljünk saját hiányosságainkkal,
egyúttal felfedezzük mélyen rejlõ, gyakran kiaknázatlan
törekvéseinket is. Úgy érzi, a kultúra
olyan, mint egy hatalmas, újra teleírt pergamen, amelyen
a hozzá hasonlók által, nemrégiben elhelyezett
íráson, rajzon vagy jelen keresztül elõtûnnek
a korábbi nyomok, és résztvesznek az élet titkainak
feltárásában.
Lovas Ilona számára
minden alkotásban van valami egyetemes, ami kering, ami utolér,
és ami kibékíti bennünk a bensõnket a
külsõvel. Munkássága olyan úthoz hasonlítható,
amely a kiábrándultságtól a kötelezettség
vállaláson át, a szeretethez vezet. „Utjára
engedni egy képet, olyan mint amikor egy régi seb vérezni
kezd” – mondja. És érezzük, hogy ez az elszakítás
magának, a számunkra nyújtott ajándéknak
a mércéje.