Lois Viktor hangos
gépeket készít, valóságos hangszereket,
amelyek formája és hangja a harmóniát keresi,
és amelyekkel néha koncertet is ad.
Nagy leleményességgel
és az egyesítés kifinomult mûvészetével
használ fel újra alkatrészeket és a fogyasztói
társadalom fel nem használt salakját. Hétköznapi
vagy érdekesség nélküli tárgyak
életét hosszabbítja meg azáltal, hogy azokat
a szépbe, a váratlanba és a csodába építi
be. Félig állat, félig gép szobrai teljes mértékben
személyek, újra feltalálja, a szó elsõdleges
értelmében, a hangok, a tér és az idõ
közötti, egyidejüleg az alkotáshoz füzõdõ
kapcsolatot. Öt érzékszervünket ingerli, hívja,
mozgósítja a varázslatra, amely hosszú ideig
talány marad. Gótikus együtteshez hasonló zenei
eszköz létrehozására képes, egy eljövendõ
vallás 
elõzményeként
vagy csak egyszerüen egy ünnepi találkozó kieszelésére,
inkább zenegép, mint szobor, inkább álmodozó
mint realista, a forma és a hang, a rögtönzés és
a fegyelem, a váratlan és az ismerõs kibékítését
ajánlja. Ilymódon mintegy 135 különféle
hangszert készített, ütõ-, fúvós
és rezgõ (rezonanciás) hangszereket, amelyek mindegyike,
a formát nem öltõ rokonságon belül, önálló
életet él. 1980-ban zenei festményekkel kezdte, melyeket
az 1986-ban készített jármûvek, body-building
gépek követték, majd a szobor-zenekar megalkotásával
folytatta.
Lois Viktor, aki bizonyára
szorong az emberi kapcsolatok mind nagyobb elsivárosodása
miatt, az egyetemesség álmától szorítóba
fogott, az alkotói meghittség szükségétõl
hajtott marginális mûvész. Üzenete folytonos kérdés:
Miért nem mûködnek az emberi kapcsolatok? Miért
zárkózik az ember a közléstelenségbe?
Nem az emberi magatartás megértésének kísérletét
kínálja, nem az elhajlásokra, szélsõségekre,
züllésre keres választ, hanem megható nosztalgiával
az abszurditást fedi fel. Olyan világ után vágyakozik,
ahol a zene általános nyelvvé válik. 
Lois Viktor, aki egy
olyan világban keresi helyét, amelyben a nehézkedés
törvénye bénítónak, meddõvé
tevõnek, kiúttalannak tûnik számára,
– egyszerre szenvedi a “kommunizmus” és a fogyasztói társadalom
sikereit és tévelygéseit. Az álomkert, amit
létrehoz, hasonló ahhoz, mint amikor az állandóan
jelenlévõ légszennyezésben nagy lélegzethez
jutunk a tiszta levegõbõl. Védelmezi a tárgyak
„fogyasztási” áramkörétõl független
kultúráját. Korunkat az én kultúrája
és a fizikai erõ korszakának érzi, amelyben
az uralkodó ideál a mások gyengeségébõl
táplálkozó erõ.
Az alkalmazott technikai
eljárások jól példázzák azokat
a különbözõ konfliktusokat, amelyekkel az egymással
kibékithetetlen anyagok, a fa és a fém zenei értelemben
vett összehangolására tett kísérletei
során szembesül. A fa mindig élõ természetes,
élettani anyag marad, míg a fém sokkal merevebb és
ingatag. Tanító mûvészetre törekszik, olyan
alkotómunkára, amely humorral szólít meg, amely
valamennyiünkben felébreszti a kritikai érzéket,
beavat, és amely a változásra invitál. „Amikor
az ember rájön arra, hogy nem örökéletü,
kölcsönhatásokat idéz elõ, hoz létre,
és fõként felélénkül, hogy
minél jelentõsebb szereplõvé váljon.”
Lois Viktor úgy gondolja, hogy „Minden emberi cselekedetnek következményei
vannak, és gépeimnek az a céljuk, hogy megmutassák
a tett és a következmények közötti az utat.”
Tanító
szeretne lenni, reméli, hogy változást tud elõidézni,
felszabadítani egy elfogadhatóbb életteret. Nem esztétikus
tárgyakat kíván teremteni, a látogatók
kellemes benyomása sem célja, – zavarni akar, megszólítani,
– az ember és tárgy közötti kapcsolat változását
óhajtja. Mintha sürgetné õt a satnyuló
élet. Szerinte a tárgy rendeltetésétõl
eltérõ felhasználása megnöveli a világhoz
füzõdõ viszony lehetõségeit és
egyetemessé teszi azt. A mosógép dobja tam-tam lesz.
Az írógép billentyûzete szaxofonná alakul,
a kerékpárváz gordonkává, a kerékpár
csemballóvá. Úgy tûnik, ambicíóinak,
utópiáinak mércéjét magasra helyezte:
megmenteni a régi tárgyak kultúráját,
hódolni a tárgyak alázatának és nagylelkûségének,
kibékíteni az embert saját létével,
a túlélésbõl átlépni az átélésbe.