KUPCSIK ADRIÁN: Jó / Good
festmények

Fővárosi Képtár - Oratórium
2010. június 24.-augusztus 29.
kurátor: Sasvári Edit

A képzőművészet, mint a világra közvetetten reflektáló médium, mindig arra törekedett, hogy olyan információkkal lássa el nézőjét, amit, mondjuk egy szöveg olvasásával nem ér el. A képzőművészet mindig kommentált, álláspontot képviselt, érzelmeket közvetített és közvetít azért, hogy egy komplex rendszert építsen fel a világról, amelyben élünk, amelyet megtapasztalunk és amelyről magunk is meg szeretnénk fogalmazni véleményünket.

Ma már nem divatosak a szemiotikai elemzések, de volt a hatvanas években ez a filozófiai irányzat, amely a világról alkotott képek absztraháltsági fokát magyarázta és azt, hogy ha valami az általánosításnak vagy a leegyszerűsítésnek valamilyen fokán áll, azaz nem a valóság, az milyen következményekkel jár, és milyen többlet jelentést hordoz.

Ezek szerint, a valóság, egy azt ábrázoló fénykép, az arról készült festmény, a fekete fehér rajz, egy absztrahált ábra, végül pedig egy szöveg egy olyan skálát alkot, amelynek egyik végében a hasonlóság, másik végén pedig a szöveges leírás áll. A köztes állapotok, mind-mind kevesebbet és kevesebbet mutatnak képként a világ előttünk álló részletéről, viszont annál nagyobb lehetőséget adnak az általánosításra, és más típusú kérdések felvetésére. Persze hogy az a kérdés, hogy amikor elvész egy típusú információ, akkor helyette hogyan jelenik meg egy másik, ami viszont valami mást ad az előzőhöz képest.

Ezek a kérdések az utóbbi években, még ha nem is a szemiotika rendszerében, de sok művészt és gondolkodót foglalkoztattak. A kezdeti lista szélesedett, és nyugodt szívvel a valóság leírásának problematikájába beilleszthetjük az internetet, a digitális képet, vagy a televíziót.

Nagyon nagy a bizonytalanság arról, hogy mi a valóság, és hogy hogyan magyarázhatók el képletesen olyan jelenségek, amelyek egy képben egyáltalán nem sűríthetők. Legyen az egy gazdasági folyamat, egy politikai változás elemzése, egy művészeti irányzat alakulás a maga történetének folyamatában, ezekről információt csak nagyon hosszas magyarázatokkal lehet átadni, és ha ábrázolni akarjuk, akkor azt egy grafikonon lehet csak, amelynek az absztrakciós távolsága a jelenségtől elég nagy, azaz megértése hozzáértést és háttér információt igényel.

Visszatérve a művészetre, és azon belül a festészetre, amely lehet fényképszerű is meg szubjektív tükre is a valóságnak, azt láthatjuk, hogy az alkotók a világ leképezésének, a valóságról való megnyilvánulásnak különböző szegmenseit választják, ki erre, ki arra reagál. Van aki szociális érzékenységtől vezettetve igyekszik a világ jelenségeire reagálni, van aki a lélektani, párkapcsolati jeleket kutatja arcokon és testhelyzeteken, de olyan is van, aki történelmi és politikai utalásokkal dolgozik, illetve mindezeknek ellentmondva, az absztrakcióban, a szín designban vagy a formák két dimenzióban való egymásra hatásában határozza meg gyakorolt műfaja lényegét. A festészetben mindent lehet, a lényeg az, hogy ez a minden egy síkban, festékkel és ecsettel, valamint különböző higítókkal és rögzítőkkel történjen.

A fentiekben leírtakon is túl, Kupcsik Adrián festészeti gyakorlata igen összetett vállalkozás. Nemcsak mint festmények igyekszenek a műfaj klasszikus és jelenkori kritériumainak megfelelni, de tartalmilag is túlmutatnak azon, amit első pillanatban a képeken láthatunk: asztalokat, kanalakat, gyümölcsöket, vagy a másik sorozatán felülnézeti építési területeket.

         Először hadd beszéljek a tartalomról. Ahogy a szemiotikát felidézve láttuk, a valóság történeti és társadalmi jelenségei sok esetben leképezhetőek különböző ábrákkal és diagrammokkal. Ezek az absztrakciók alaposan utalnak az eredendő problémára, a szakértő szem számára feltárják az összefüggéseket és kiemelik a lényeget. Akkor, amikor a jelenkori világ az információk sokasága miatt teljesen átláthatatlan, Kupcsik úgy próbálja megélni a mát, hogy a magyarázó diagrammokat vizsgálja, és azokaz reprodukálja, modellálja tárgyakkal, és kiegészítő anyagokkal, élelmiszerekkel csendéletein, vagy pedig beleépíti építési területek formáiba és alakzataiba.. Az elrendezés pontos, hűen követi forrását, de Adrián a festészeti feldolgozás során fontosabbnak tartja hogy milyen lesz az ábra a képen, mint hogy a néző számára világos legyen, minek is látja a diagramját.

         Kupcsik képeinek megjelenítésében a klasszikus festészet műfaji kérdéseiről beszél. Utóbbi években folytatott kutatásai a technika, az anyaghasználat tradícióját keresték, azért hogy képei a lehető leginkább testesítsék meg azt az eszmét, ami a renaissance óta a kép „minősége” jelent. Fatáblái, élénk színei, valóságos formái mégsem a realizmus hagyományát folytatják. A szemfényvesztés azért marad el, mert Kupcsik szakít a perspektíva megszokott módjával, hogy azt a diagramkészítésben szokásossal helyettesítse, az axonometriával. Képein ezért a vonalak nem tartanak össze, zavart okoznak a szemüknek, pedig a festő csak következetesen egy bizonyos törvényszerűséget alkalmaz.

         Na de miért „Jó” mindez, hogy a kiállítás címére is utaljak. Azért jó, mert a munkák több rétegűek, és a világot egy sokoldalú, csak „csellel” leképezhető valóságként mutatják be. Mint ahogy a klasszikus művészetben a képi jelek, ikonok igyekeztek többletjelentést adni a témának, úgy Adrián egy új megoldást szorgalmaz. Ebben különböző sémák, vagy ha tetszik valóságok vetülnek egymásra, hogy így beszéljenek a komplexitásról és az összefüggések átláthatóságáról. Hogy mi a megfejtése a kanalak, hagymák és cellux-szok egymáshoz kapcsolódásának, vagy a földbe vágott lyuk formájának? Tulajdonképpen mindegy. A lényeg az, hogy bizonyítja, hogy rendszer vesz minket körül, és megérthető az életünk.

 Petrányi Zsolt