Koronczi Endre
Ploubuter Park

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2013. január 31–március 10.
rendező: Fitz Péter

Szintetikus állat- és növényhatározó

 Korábbi kiállításain Koronczi Endre foglalkozott már a szél által felkapott műanyagszatyrok meditatív látványával, most azonban egy teljes kiállítás anyagában dolgozza fel a széllel bélelt szatyor motívumát. A videókat, lightboxokat és installációt tartalmazó kiállítást Ploubuter Parkcímmel a Kiscelli múzeumban mutatja be.

A le nem bomló hulladék és az ökokatasztrófa egyik szimbólumává vagy inkább mumusává vált műanyagszatyrok a hetvenes évek óta tüntek fel környezetünkben, s néha úgy tünhet osztódással szaporodnak. Többen blogot is vezetnek a jelenségről, egy fán fennakadt “Windy” nevű példány szétfoszlásának folyamatát több ezren követték felfedezőjének blogján. Az amerikai “Windy” két születésnapot is megélt. Ramin Bahrani, a fiatal iráni rendező egyik rövidfilmjének (Plastic Bag) főszereplője szintén egy műanyagszatyor melynek Werner Herzog kölcsönözte hangját. Bahrani szentimentális “hőse” egy ócean szemétörvényébe kerülve csak egy dologra vágyott; mulandóságra.

Koronczi Endre költői műtárgyakká emelve ragadja ki a mulandóságból talált tárgyait, a különféle műanyagszatyrokat melyekről fellelésük helyén fotókat és videókat készít, ugyanakkor határozót is ír hozzájuk; fajok és alfajok szerint csoportosítja őket.

A tipológia a művészetben Berndt és Hilla Becher nevéhez kapcsolódik, akik a 60-as években ipari objektumokról készítettek precíz és távolságtartó fotósorozatokat. Analítikus szemléletük megkerülhetetlenül nyomot hagyott a vizuális kultúrában, s valamiképp rávilágít a gyűjtés és az áttekinthetőség iránti igényre. Működő formulát hoztak létre, s Koronczi ezt a formulát alkalmazza amikor terepmunkája során videókat és fotókat készít a gravitációnak is ellenálló szatyrokról. A tömeggyártás termékeinek, mint holmi háziasított állatoknak személyiségeket kreál.  Az áltudományos klasszifikáció egyszerre domesztikációs kísérlet és irónikus gesztus; pszeudo-antropológia.

Hétköznapi tárgyaink láthatatlanságra vannak kárhoztatva, hozzájuk való viszonyunkat funkciójuk, kulturális beidegződéseink és a megszokás határozzák meg. Csak olyankor vesszük észre őket ha már nem töltik be szerepüket, az ablakot akkor látjuk igazán ha bepiszkolódott, a zárat talán észre sem vesszük míg egyszer be nem ragad, szatyor pedig akkor szúr igazán szemet ha fennakad egy bokron. Koronczi abba fekteti energiáit, hogy a tárgyakat kiszabadítsa vakfoltunkból, mintegy “világra hozza” őket és megvizsgálja valódi mibenlétüket. A kiválasztott helyszínein ábrázolt szatyrok gyakran tűnnek sérülékenynek, ugyanakkor szívósnak, ők az örök túlélők. Az identifikáció és a megnevezés folyamata animálja őket, hirtelen visszanéznek ránk. De vajon mivel szembesít? Egy új állatfajjal? Vagy ad hoc szobrokkal? Néhány konstrukció arra utal hogy Koronczit foglalkoztatja a szatyor mint szobrászati alapanyag. Műveinek főszereplője a szél is, a láthatatlan légáramlatok. Az efemernek tűnő alapanyagokból a fotókon és videókon - néhány percre legalábbis - szobrokká állnak össze a kompozíciók, sérülékenynek tűnő kinetikus szobrokká. A kísérlet a Kiscelli Múzeum szakrális hangulatú terében folytatódik egy mega-installáció formájában; stratégiai pontossággal elhelyezett ventillátorok tartják fennt a szatyrokat a levegőben, mint megannyi röppenő “lelket”, melyek az aerodinamika törvényeinek megfelően a  látogatók feje fölött kavarognak, vagy valahol az élet és a halál között.

Andy Warhol egy legendás kiállításán ezüst színű felhő-párnákat lebegtetett a nézők fölött. Ha a pop art pápája a fogyasztói társadalom ájult eufóriát írta át képekké, akkor Koronczi évtizedekkel később ennek a már megfáradt és megkeseredett optimizmusnak a leszállóágáról vesz látletet. A felfújt ezüst felhőkből több mint negyven évvel később az óceánok szemétörvényének halhatatlan vándorlelke lett.  A művész pedig nem tehet mást mint kutatja és szisztematikusan dokumentálja ezt a makacs fajt.

Koronczi Endre Ploubter Parkjának képeit és videóit honlapján is elérhetővé tette. A kiállításnak szentelt szekció nyitóképén a szél tombol, fodrozza a vizet, ringatja az előtérben látható lélekvesztőt, s fel-fel repít egy sárga műanyagszatyrot. A szatyor vergődésének hátterében három kendőbe burkolt figura ül. Nem tudjuk miről beszélgethetnek egymás felé fordulva, de testtartásuk Rubljov szentháromságának három angyalát idézi fel. A szakrális áthallás az egész kiállítást jellemzi, s ez nemcsak a hely szelleméből fakad. Koronczi interpretációjában a szatyor a halhatatlan lélek szimbóluma is, akinek azonban, akárcsak Ramin Bahrani szatyor-hősének, níncs ínyére ez a halhatatlanság.

Csizmadia Alexa

Ploubuter Park

Minden vernisszázs meghívottjai-látogatói alighanem a tájékozottság különb-különbféle tartományaiból jönnek, s eltérő szintjein is élnek. Nem vállalva magamra a „művészbemutatás” ódiumát, annyit mégis el kell mondjak – nem „bemutatva” az alkotót, csupán folthatásként rávilágítva „sodródásaira” –, hogy végtelen számú kiállítás és főleg kísérlet, installáció és videó, fotó és találtfotó, önértékének tudatában nem lévő tárgyegyüttes láttatása fűződik nevéhez… – részletek a név nyomán föllehető weboldalon… (http://www.koronczi.hu/ploubuterpark/exhibition/index.html)

Antropológust fölkéri kiállítás megnyitására… – alighanem próbatétel önmagában is. Ezek a fura emberkutató-lények, kiknek speciális belülnézeti („émikus”) képük formálódik a résztvevő megfigyelés során megszerzett benyomások, élményközeli tapasztalat révén, olyan horizontra kénytelenek vetíteni kutatásaik „derivátumait”, melyen a kutatói kérdések csak hálók, szimbolikus képződmények és leheletnyi tünemények foglalatai, s melyek nem azt kell tükrözzék, milyen a kutató képzete a világról, hanem azt, miképp formálódik önképe azoknak, akik saját kérdéseikkel ostromolják az Őket körülvevő világokat. Ámde, van-e, lehet-e saját kérdése, önreflexiója a szintetikus hulladéknak, lommá foszlott léteknek, külső gyarmatosításoktól meghatározott életformáknak? Nem tudhatjuk ezt – de látjuk, láttatni képes Koronczi Endre, hogy lehet, KELL LEGYEN definitív léte az emberlét analógiájával élő és holt világoknak, s lehet a résztvevő megfigyelő státusza résztvevő gesztusunk is a megértés, az asszociációk és interpretációk megoldásaival kiegészülve, vagyis így kapnak létjogot, ha az nem volt vagy már eltűnt létükből.  zacsik, nájlonok, nyl-függönyök, szatyormezők, staneclifák, sokféle széllel bélelt vinil-lények, faggyal mosott pusztíthatatlanságok… Látszatra ökológiai kavalkád, savanyú kísértés a lét melléktermékeinek ölelésében. De csak látszatra. Ténylegesen széllel bélelt lények és flow-k, felhajtóerők és csapások, emberlétre dermedt eseménysorok bélelik belülről ezt a szellemet. Szélarc-élmények szakralitása és a tér szakralitása találkozik itt. Perszonális személytelenségek, átmenetek a természeti konstruktumok és a mesterkélt képződmények között… Szél-lények testjátéka, tánca, üzekedése, szenvedése, nyugvása, halála zajlik a videókon, belsővé tett külsődleges kép(zet)ek kucorodnak a fotó-sorozatokra… 

Kell vagy sem, élvezet vagy képzelet, de megtöbbszörözött valóság(ok) antropomorfizált történéseivel futunk itt össze. Avagy csak lenyomatokkal, a valóságképek és történések folytathatóságának meséjével. Koronczi rámutató gesztusa véletlenforma és mesterkélt alakítások sodrásaival veszi körül látható világainkat, rálátása és mintegy prédikátumai a beavatási rítusok eseti közvetlenségét idézik.

A tárgyak élete és halála legevidensebben a mozgás létformáiban teresedik. A mozgás időiség a térben, társadalmi tempó tárgyiasulása. Mint létforma, e zacsik létében szabadság és definiálatlan történések terébe költözés… – avagy szimplán megszemélyesítés. A mozgás részint automatizmus és mechanizmus is, de végtelen liberalizmusa a soha kiteljesíthető beteljesülését is idézi. Ritmus is, tagolt, átélhető, ad libitum szabálytalan, és tárgyiasulhatatlanul kötetlen mégis. A szabadság-gesztus itt a zacsik létében, ugyanakkor a sodrások univerzumának terében ellenbeszéd is – kontraszt az elmúláshoz (de az elmúlásról), vigasz a hiányra (de a túlságra is).

Szakrális térbe helyezve, s Koronczi régtől meglévő névadási gesztusát fölhasználva, „szentlélek” kering itt, tárgyak s tárgyiasultságukban autonóm emberek között is. Miféle dehonesztáló jelzőkészlet engedi meg, hogy szakrálisat mondjunk a profánnál is esetlegesebb tárgyi tartalmakra…? Kérdés marad ez…, ámde ki tudja elvitathatatlanul, mi is ez a szakrális spiritusz? Ehol elterülve, szakrális a tér is, a környezet is, de a közelségek, intimitások hidegsége és közössége, a távolságok szakralitási tónusa tételezett és virtualizált lélektánc egyúttal, a szertartás kötöttsége és többletjelentése a Teremtő gesztusától függő, mellyel életet-lelket ad konvencionálisan élettelennek tételezett tárgyaknak, emellett szubjektivizálja az objektivációt, rákérdez létük históriájára és értelmére. Ez az értelemadó gesztus – lényegét tekintve teremtő merészség avagy életadó bátorság és megszemélyesítés, ami Koronczi bűvészetében elénk varázsolódik.

Szerepjáték kalandja, önismereti-pszichológiai átfeslés… – a verbalizálódás réme kísért ezért engem, melynek épp műalkotások esetében sérülékenyebb az átlagállapota, mintha önjáró kompozícióként mindegyik opusz megmaradhatna a virtuális emlékezet weboldalán, esetlen csomagként, szélárnyékba vetődött lényként. Ahogyan weboldalán tagolja Koronczi a tüneményt: Egyedek, Jelenségek, Modell… – Talált Fajok, egyéni és csoportos, kisközösségi és kollektív magánybeli egzisztenciával, szökésben lévő vagy természeti fogságba esett egyedekkel…

Az ártatlan „megfigyelői” státusz amúgy Koronczi esetében éppoly feltételes, mint az antropológusok, kultúrakutatók körében. Elmozdulnak, elhagynak, efemer életük újabb szakaszába kelnek át ezek a lények is, folytonosan migrálnak, etnoszt váltanak és asszimilálódnak… – éppúgy, mint antropológiai terepmunkák sűrűn leírt populációi.

Talál szentlelkek láthatósága és megnevezése…, hangjai, beszédmodora… Ez vesz körül bennünket, s tölti meg látványlényekkel a jelenlétünk ürügyét. A zacsik zenéje…, természethullámok leleplezése, nyomonkövetése, kihallgatása zajlik… A hang antropológiája… – kissé hiányzó műfaj még, de zajéletrajzok, zizegésvallomások, mozgásdinamikai esettanulmányok ugyanúgy keletkeznek itt, mint a Kiscellivel szomszédos kertekben, kórházban, lakótelepen. Ez a természetrajzi vízió-tér éppúgy elemi részecskék muzsikája, mint a hideg űr vagy a szaharai homokeső. 

A szintetikus világrahozatal, a kinetikus szobrokból ötvözött lelkek paradicsoma nem kevesebb, nem hitványabb, s talán nem is érthetetlenebb „kisvilág”, mint az etnikai csoportoké, szubkultúráké, etnokulturális közösségeké, távoli földrészek ismeretlen bennszülötteié. A „megértő kultúrakutatás” persze nem a művészet feladata okvetlenül. De eszköze, módszere lehet… – s ha etnikai csoportok létmódját firtató kutatók nehezen állják meg, hogy „…az Ő hangjukon szólok” gesztussal a maguk narratíváit mondják el a fölfedett kulturális összefüggésekről, akkor a kultúra másféle létmódjait a fogyasztás más és más templomaiban nyomonkövető vizsgálódás éppúgy meg kell küzdjön a megismerés nehézségeivel. A kutatói attitűd legtöbbször az önismeret szakítópróbája is, az önelfogadtatás kalandja, kudarca, esélye is… Koronczi vállalja a magáninterpretáció kockázatát – amiért csak hálásak lehetünk Neki…!

A. Gergely András 

Széljegyzetek a szélhez

Egy testben, egy égitesten élünk. Ha erről esetleg elfeledkeznénk, a nehézkedés segít helyreállítani az önérzékelésünket.  A gravitáció mellett időről időre egy másik érzéki élmény is közrejátszik abban, hogy ne feledjük el teljesen testünk tényét és helyzetét egy égitesten: a légáramlás. A bőrünket, az arcunkat érő szelíd fuvallat is meggyőző benyomást kelt testhatárainkról. Egy szélvihar pedig kétségtelenné tudja tenni, hogy egy levegőtenger mélyén élünk.

Kevésbé viharos, ám annál kellemesebb jelei is vannak ennek a ténynek; ezek hallhatóak, láthatóak. Már leheletnyi légáram is neszeket kelt. A szelek szólamainak skálája a szelíd szellőtől a süvítő fergetegig terjed. A Szent Szellem pünkösdi érkezése is egy erővel rohanó széltől övezve történik.

A szél hangkészletét a legjobban akkor hallani, amikor levelek regisztereinek ezrein játszik: az erdő együttesén, vagy akárcsak egy fa lombján. Ahogy a légáram örvényt vet, eltérül, úgy változik a tónus, tesznek szert más és más árnyalatra facsoportok, bokrok. Ahány fa- és levélféleség, annyi hang és megannyi változó összhang. Szeszélyes ritmusokban felívelő és elhaló hangfüggöny.

A szél nemcsak hallhatóvá teszi a világ hangját, hanem mozgalmasságát is megmutatja. Mindazt megmozdítja, ami könnyű és elmozdulni képes, vagy csak hajlékony. Ingásba hozza a nádszálat, ringatja a cserjét, táncba viszi a bokrot. A légáramhoz kötődő mozgásművészet csúcsát a madarak vitorlázó röpte képezi, ahogy hosszan együtt szárnyalnak a széllel.

A levegő kavargó árama nemcsak szelíd formákban mutatkozik meg: képes tövestől kitépni fákat, felkapni terjedelmes tárgyakat, letépni tetőket, házakat. Ez az erő a magashegységekben és a tengerek partján szinte mindig érzékelhető, még akkor is, ha éppen nem viharos.

A tengerjáró népek, amíg vitorlákba fogták erejét, különösképpen tisztelték. Nevek tucatjaival látták el különböző erővel bíró, eltérő irányokból érkező és évszakonként változó fajtáit. A régi görögök tornyot is emeltek a szélnek, s ez ma is látható az athéni agorán.

Az Atlanti-óceán óceán partján hatalmas Szélfésűk magasodnak a sziklák fölé. Eduardo Chillida monumentuma átfordítja a hajat borzoló szél képét: fémfésűi a szeleket szálazzák, a Föld áramló hajzatát fésülik.

A lég áramlik. Porszemeket kap fel és széthordja a leveleket. Évmilliók alatt még az útjába kerülő gránitnak is más alakot ad. Át- meg- átrendezi a sivatagok és tengerpartok homokdűnéit, lefaragja a szirtek kiszögeléseit, a hegyek oromzatát. Folyamatosan átformálja a felszín képét, a föld arculatát.

A testén túl az ember közvetve öltözetén és tárgyain keresztül tapasztalja meg a hatását. Amióta textúrákat sző és viseli ezeket, a szél nemcsak haját, hanem ruházatát is meglobogtatja. Az öltözetek jelképei is ezért terjeszkedtek ki további textíliákra, a zászlókra. Az uralmi övezet, az identitás és az üzlet lobogó felületei idegen testek az áramlás útjában. Csak az imazászlókat hangolják igazán a szélre, szánják a vásznakat a hála hullámzásának, és fordítják vissza így az áramlás hatását az eredete felé.

A felületekre feszülő szél adta egykor erejét a szélmalmoknak is, és adja ma is a szélerőműveknek. Vannak vidékek, ahol sűrűségük Don Quijote regényvilágát vonja körénk. A gigászi szélkerekek közt átélhető a légmozgás tényleges léptéke, nagysága és ereje, továbbá közöttük az ember helye.

A szél nemcsak szándékai eszköze, de játszótársa is az embernek, amikor sárkányokat ereget. Ha már az ember maga nem is képes rá, elmés szerkezetei szállni tudnak a szélben, képes kézben tartani, irányítani magasságát, feszes, vagy bukdácsoló röptét.

Azóta, hogy az ember nemcsak műtárgyakat, hanem műanyagokat is készít, beköszöntött a sárkányok kora: számtalan sodródó, hulló, foszladozó tetemet hordoz a szél. Szállonganak, vagy végképp fönnakadtak a növények szárain, a fák ágain, a kiszögeléseken. Tetemeik belepik a falvakat és szennyezik a városokat, fertőzik a madarakat és halakat.

A szél örvénylése képes mozgásba hozni holt testüket. Kaotikus formákat képez és magával ragadja őket. A tetemek láthatóvá teszik, kirajzolják az útját.

Önkéntelen sodródásukat vagy örvénylésüket képesek vagyunk szépnek is látni. Ha ez véletlenszerűen, a káosztörvény uralma alatt történik, szépségük általános, amerikai szépség. Ha esetleges mozgásukat mintázatokban, rendszertani szemléletben, vagy rendezett keretekben látjuk kibontakozni, szépségük unikális, koronczi szépség.

Tillmann, J.A.