KORODI LUCA
Elemi részecskék
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2014. február 13–március 16.
rendező: Fitz Péter
Korodi Luca:
A világ abszurd. Állandó
újragondolás. Átértékelésre késztet.
„Az ész a tudatnak és az öntudatnak, azaz valami tárgyról való tudásnak és az önmagáról való tudásnak a legmagasabb egysége...”
”… Éppannyira önmagáról való bizonyosság, szubjektivitás, mint lét vagy objektivitás egy és ugyanazon gondolatban...” G. W. Hegel
A rálátás lelepleződés.
Az állandó mozgás folyamatának pillanatképei vannak kimerevítve a képeken. A
szubjektív és objektív egyszerre van jelen. Szinkronitásuk - a megfogható és
a megfoghatatlan – párhuzamos, megjelenése adja ki önmaga absztrakcióját.
Valósága éppen annyira van, mint amennyire nincs.
Bemozdult
fényabsztrakciók, melyek alig léteznek, mégis a pillanat torzulásainak finom
lenyomatai. Mint a fosszília, kőzetmaradványban hagyott nyom, úgy „égnek be”
a szembe ezek a mozdulatok. A mozgás folyamatának pillanatképei. Olyan
kísérleti terep, melyben van hely a megmagyarázhatatlan - erők, terek - és
időtlen idők - harmóniájának, összetételének és energiájának
összehangolására. Az állandó mozgás és változás a létezésről,
utánpótlásáról gondoskodik.
Az ősi jövőkép minden elembe bele van kódolva. Mint ahogy a pulzáló
Világegyetem, pulzáló jégtakaró. és a Föld , számunkra az őskáosz elemeiből
épített legnagyobb idea. Paul Virilio ír a 70-es években arról, hogy a
gyorsulás megváltoztatta a világot. Folyamatos gyorsulás van. A világegyetem
tágulása is egyre gyorsul. Ám lehet – ez az örök pulzálás része is .
Az Antarktisz formája egy agyra emlékeztet.
Az agyat, ezt a bonyolult emberi szervet feltérképezni egy dolog, működési
mechanizmusát megérteni pedig egy másik. Összefüggéseiben látni és
kiszámíthatóvá tenni lehetetlen. Az érzelmi intelligencia és ennek
kiismerése rendkívül bonyolult folyamat. Teljesen más alapokon nyugszik,
mint a gép érzelemmentes logikája. A kommunikáció oly mértékben gyorsult
fel, hogy a földrajzi távolságnak nincs semmilyen szerepe. Korunk hálózati
kapcsolatrendszere egyfajta kollektív tudatra kerülés lehetőségét hordozza
magában.
A jelen és a jövő
mindenképpen ezeknek a lehetőségeknek a kiismerése jegyében telik majd.
A rálátás egyfajta kihelyezett figyelem.
A feldolgozás
értelmezésének újraértelmezése, állandó újragondolás és mindig azon a
bizonyos emberi horizonton belül maradás tragédiája egyben. A Posztmodern
gondolatkísérlet a modernizmus elleni lázadás, a mai napig folyamatosan
íródik.
„ A fúzió reményét teljesen megsemmisíti
az a nyilvánvaló tény, hogy a testünk halandó, ezért tovább terjedhet a
hiábavalóság és a kegyetlenség. Kárpótlásnak - mondta végül furcsa
fordulattal- ott van a szeretet./
Michel
Houellebecq
„A test addig vándor, amíg nem hisz...” Vito Acconci
„A lélek határait nem találhatod meg, ha minden utat be is jársz, oly mélységes az alapja”
Hérakleitosz
Korodi Luca kiállításmegnyitója
2014. február 13.
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum, Templomtér
Kedves Közönség!
Nyilván
mindannyian észrevették már, hogy a földgömb milyen felemás. Bántóan,
idegesítően, nyugtalanítóan. És nemcsak azért, mert a déli félgömbön túl kevés a
szárazföld. Ez csak az igazságérzetünket zavarhatná, de az igazán nyugtalanító
ebben a látványban az a képtelennek tűnő tény, hogy a szárazföldek északról
csöpögnek délre. Mint a jégcsapok. Afrika és Dél-Amerika jól láthatóan
elkeskenyedik lefelé, Ausztráliáról Tasmánia már le is csöppent. Aztán ott van
Ázsia három nagy félszigete, amik megfelelnek Európa három nagy félszigetének:
Arábia Ibériának, India Itáliának, Hátsó-India pedig a Balkán félszigetnek. Ez
nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy a részletek is ki vannak dolgozva: még a
Balaton félszigetei is beazonosíthatók a fentiekkel: Badacsony, Tihany, Almádi
kicsiben ugyanúgy a Déli sark felé csöpögnek, mint Ibéria, Itália és a Balkán.
Véletlen ez se lehet. Ahogy egyébként még Budapest közigazgatási térképét is
nehéz nem úgy nézni, mint egy kis Európát (Buda), Ázsiát (Pest) és Észak-Afrikát
(Csepel szigetcsúcs). Sorolhatnám az elgondolkodtató példákat, de a lényeg:
valaminek kell lennie, ami a térképeinket szervezi, alakítja, mozgatja. Kell
léteznie egy földrésznek valahol Délen, ami lassan magához vonzza a bolygó
szárazföldjeit. Létezik ilyen földrész: az Antarktisz. Valaha a mai Jeges-tenger
helyén terült el, és évmilliárdok alatt odavonzotta magához a földrészeket. És
azután egy szép napon - évmilliárdokkal ezelőtt - áttelepült a déli pólusra, és
ma is ott van. És ugyanazt teszi, mint Arktisz-korában. Meditál.
„Az Antarktisz
formája egy agyra emlékeztet.” – írja Korodi Luca ennek a kiállításnak az
előzetesében. Nemcsak emlékeztet, hanem az is! A vastag jégpáncél alatt
meditáció folyik. Egy - pontosabb szó híján -földrésznek nevezett elme hallgatja
a jégpáncélja fölötti hóban recsegő lépteket. Van min meditálnia. Scott
expedíciója gyalog ment, és meghaltak. Amundsen jobban kiszámította az útját: az
ő expedíciója kutyaszánnal érte el a Déli- sarkot, de ők a kutyáikat ették meg
az úton. Ezen bizony van mit meditálni. „A világ abszurd – írja Korodi Luca. -
Állandó újragondolás. Átértékelésre késztet.”
Kedves Közönség!
Korodi Luca egy kedves ímélben azt írta nekem, hogy egy versre gondolt megnyitónak, mert „egyedül a költészet az, ami megmentheti a megnyitót”, amire egy hasonlóan kedves ímélben megkérdeztem, hogy miért is kéne megmenteni ezt a kiállítást, mire egy még kedvesebb ímélben azt válaszolta, hogy azt szeretné, ha „a kiállítás része lenne a megnyitó és nem egy magyarázó szöveg”.
Sokat gondolkodtam ezen. Feltúrtam a régi verseimet, kerestem bennük részecskéket, absztrakciókat, elmozdulásokat, fényeket és mindenekelőtt Antarktiszt. Találtam is bőven, de.
De végül
mégsem bírtam megállni, hogy ne vegyem észre és szóvá ne tegyem (tehát
magyarázzam) a Fénygerinc Alian, elmozdulás 5. című képen látható íves
(bemozdult? sokszor exponált?) fénysort, ami engem is egy gerincre emlékeztet,
és aztán ne hozzam összefüggésbe a Cápa című képen látható hasonló
bordázatokkal (halcsontozattal?), és hozzájuk ne társítsam a Bálnahang
című kép nyugalmát, és aztán ne gondoljak boldog planktonokra és más gerinctelen
táplálékra, és sok-sok boldog és boldogtalan gerincesre a táplálékláncban, és a
táplálékláncok bonyolultságára úgy általában, és ha már úgyis ezekre gondolok,
akkor eszembe ne jusson a DNS , és az, hogy a gerincesek gerincvonala meg a
DNS-lánc egy másik dimenzióban talán tényleg csak egy éjszakai autólámpa sokszor
exponált fénye… És itt hiába próbáltam leállítani az agyamat: előjött az a sok
horizontális vonal és folt ezeken a képeken, tájképként, kondenzcsíkokként,
mintha egy bolygó szférái lennének, például a Tájelmozdulás naplementében
c. képen a havas táj alatti ördögi narancsszín, ami talán a magma, mindenesetre
egy alsó világ - és rögtön előjött hozzá a Párduc, elmozdulás 1. és az
Életjelek, elmozdulás 2. c. képeken a horizontális nyugalomba ékként betörő
alsó világ, és ez megint brutálisan visszavitt a Fénygerinchez, ahol a
háttérben egy halványabb körív is látható, ami egyértelműen egy bolygót jelez,
és mindez egyre biztosabbá tette, hogy ezeken a képeken a festő az egész
világegyetemet modellezi, és mivel ez tényleg lehetetlen, legalább egyetlen
bolygóra egyszerűsíti a dolgot…
Vagyis itt vagyunk a Földön. „… a Föld számunkra az őskáosz elemeiből épített legnagyobb idea…” – írja Korodi Luca. Írja nagyon komolyan, de azt is tudja, hogy a komolyság a világnak csak egy töredékét teszi ki, tudja, hogy egy működő világmodellhez, pláne az őskáoszhoz humorra is szükség van, ami ugyan szintén csak a töredékét teszi ki a világnak, de nélküle tényleg nem lehetne itt kibírni, tehát én se tudom nem észrevenni azt a jó pár képen fel-feltűnő két kíváncsi hímivarsejtet, akikről nem tudni, hogy eltévedtek, kalandoznak, vagy esetleg céljuk is van, mindenesetre ámulva lebegnek vagy fáradtan hevernek a képeken.
Szóval, kedves közönség, elbuktam: magyarázni kezdtem a képeket. Nem tudtam nem ezt tenni. Nem tudtam nem észrevenni, és leírni, hogy itt valaki gondolkozik, sőt, gondolkodik, sőt, meditál helyettem, helyettünk is - mindenen. A festő. Vagy valaki más. Vagy valami más. Az Antarktisz például. Persze nem tudhatjuk, hogy ezt teszi-e. Túl messze van, és túl vastag a jég rajta (nyilván nem véletlenül). De azt láthatjuk a saját szemünkkel, hogy itt és most, ebben a templomi térben, ebben a félhomályban ezek mellett a csodálatos festmények mellett ez az Antarktisz valóban él, meditál, hat, varázsol, és mindenekfölött vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz…
Kemény István