KORODI LUCA
Elemi részecskék

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2014. február 13–március 16.
rendező: Fitz Péter

Korodi Luca:

A világ abszurd. Állandó újragondolás. Átértékelésre késztet. 

 „Az ész a tudatnak és az öntudatnak, azaz valami tárgyról való tudásnak és az önmagáról való tudásnak a legmagasabb egysége...”

”… Éppannyira önmagáról való bizonyosság, szubjektivitás, mint lét vagy objektivitás egy és ugyanazon gondolatban...” G. W.  Hegel

 A rálátás lelepleződés.
Az állandó mozgás folyamatának pillanatképei vannak kimerevítve a képeken. A szubjektív és objektív egyszerre van jelen. Szinkronitásuk - a megfogható és a megfoghatatlan – párhuzamos, megjelenése adja ki önmaga absztrakcióját. Valósága éppen annyira van, mint amennyire nincs.  

Bemozdult fényabsztrakciók, melyek alig léteznek, mégis a pillanat torzulásainak finom lenyomatai. Mint a fosszília, kőzetmaradványban hagyott nyom, úgy „égnek be” a szembe ezek a mozdulatok. A mozgás folyamatának pillanatképei.  Olyan kísérleti terep, melyben van hely a megmagyarázhatatlan - erők, terek - és időtlen idők - harmóniájának, összetételének és energiájának összehangolására.  Az állandó mozgás és változás a létezésről, utánpótlásáról gondoskodik.

Az ősi jövőkép minden elembe bele van kódolva. Mint ahogy a pulzáló Világegyetem, pulzáló jégtakaró. és a Föld , számunkra az őskáosz elemeiből épített legnagyobb idea. Paul Virilio ír a 70-es években arról, hogy a  gyorsulás megváltoztatta a világot. Folyamatos gyorsulás van. A világegyetem tágulása is egyre gyorsul. Ám lehet  – ez az örök pulzálás része is .   

Az Antarktisz formája egy agyra emlékeztet.
Az agyat, ezt a bonyolult emberi szervet feltérképezni egy dolog, működési mechanizmusát megérteni pedig egy másik. Összefüggéseiben látni és kiszámíthatóvá tenni lehetetlen. Az érzelmi intelligencia és ennek kiismerése rendkívül bonyolult folyamat. Teljesen más alapokon nyugszik, mint a gép érzelemmentes logikája. A kommunikáció oly mértékben gyorsult fel, hogy a földrajzi távolságnak nincs semmilyen szerepe. Korunk hálózati kapcsolatrendszere egyfajta kollektív tudatra kerülés lehetőségét hordozza magában. A jelen és a jövő mindenképpen ezeknek a lehetőségeknek a kiismerése jegyében telik majd.

A rálátás egyfajta kihelyezett figyelem.

A feldolgozás értelmezésének újraértelmezése, állandó újragondolás és mindig azon a bizonyos emberi horizonton belül maradás tragédiája egyben. A Posztmodern gondolatkísérlet a modernizmus elleni lázadás,  a mai napig folyamatosan íródik.

„ A fúzió reményét teljesen megsemmisíti az a nyilvánvaló tény, hogy a testünk halandó, ezért tovább terjedhet a hiábavalóság és a kegyetlenség. Kárpótlásnak - mondta végül furcsa fordulattal- ott van a szeretet./  
Michel Houellebecq

„A test addig vándor, amíg nem hisz...” Vito Acconci 

„A lélek határait nem találhatod meg, ha minden utat be is jársz, oly mélységes az alapja”      

Hérakleitosz

Korodi Luca kiállításmegnyitója

2014. február 13.

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum, Templomtér

Kedves Közönség!

Nyilván mindannyian észrevették már, hogy a földgömb milyen felemás. Bántóan, idegesítően, nyugtalanítóan. És nemcsak azért, mert a déli félgömbön túl kevés a szárazföld. Ez csak az igazságérzetünket zavarhatná, de az igazán nyugtalanító ebben a látványban az a képtelennek tűnő tény, hogy a szárazföldek északról  csöpögnek délre. Mint a jégcsapok. Afrika és Dél-Amerika jól láthatóan elkeskenyedik lefelé, Ausztráliáról Tasmánia már le is csöppent. Aztán ott van Ázsia három nagy félszigete, amik megfelelnek Európa három nagy félszigetének: Arábia Ibériának, India Itáliának, Hátsó-India pedig a Balkán félszigetnek. Ez nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy a részletek is ki vannak dolgozva: még a Balaton félszigetei is beazonosíthatók a fentiekkel: Badacsony, Tihany, Almádi kicsiben ugyanúgy a Déli sark felé csöpögnek, mint Ibéria, Itália és a Balkán. Véletlen ez se lehet. Ahogy egyébként még Budapest közigazgatási térképét is nehéz nem úgy nézni, mint egy kis Európát (Buda), Ázsiát (Pest) és Észak-Afrikát (Csepel szigetcsúcs). Sorolhatnám az elgondolkodtató példákat, de a lényeg: valaminek kell lennie, ami a térképeinket szervezi, alakítja, mozgatja. Kell léteznie egy földrésznek valahol Délen, ami lassan magához vonzza a bolygó szárazföldjeit. Létezik ilyen földrész: az Antarktisz. Valaha a mai Jeges-tenger helyén terült el, és évmilliárdok alatt odavonzotta magához a földrészeket. És azután egy szép napon - évmilliárdokkal ezelőtt - áttelepült a déli pólusra, és ma is ott van. És ugyanazt teszi, mint Arktisz-korában. Meditál.

„Az Antarktisz formája egy agyra emlékeztet.” – írja Korodi Luca ennek a kiállításnak az előzetesében. Nemcsak emlékeztet, hanem az is! A vastag jégpáncél alatt meditáció folyik. Egy - pontosabb szó híján -földrésznek nevezett elme hallgatja a jégpáncélja fölötti hóban recsegő lépteket. Van min meditálnia. Scott expedíciója gyalog ment, és meghaltak. Amundsen jobban kiszámította az útját: az ő expedíciója kutyaszánnal érte el a Déli- sarkot, de ők a kutyáikat ették meg az úton. Ezen bizony van mit meditálni. „A világ abszurd – írja Korodi Luca. - Állandó újragondolás. Átértékelésre késztet.”

Kedves Közönség!

Korodi Luca egy kedves ímélben azt írta nekem, hogy egy versre gondolt megnyitónak, mert „egyedül a költészet az, ami megmentheti a megnyitót”, amire egy hasonlóan kedves ímélben megkérdeztem, hogy miért is kéne megmenteni ezt a kiállítást, mire egy még kedvesebb ímélben azt válaszolta, hogy azt szeretné, ha „a kiállítás része lenne a megnyitó és nem egy magyarázó szöveg”.

Sokat gondolkodtam ezen. Feltúrtam a régi verseimet, kerestem bennük részecskéket, absztrakciókat, elmozdulásokat, fényeket és mindenekelőtt Antarktiszt. Találtam is bőven, de.  

De végül mégsem bírtam megállni, hogy ne vegyem észre és szóvá ne tegyem (tehát magyarázzam) a Fénygerinc Alian, elmozdulás 5. című képen látható íves (bemozdult? sokszor exponált?) fénysort, ami engem is egy gerincre emlékeztet, és aztán ne hozzam összefüggésbe a Cápa című képen látható hasonló bordázatokkal (halcsontozattal?), és hozzájuk ne társítsam a Bálnahang című kép nyugalmát, és aztán ne gondoljak boldog planktonokra és más gerinctelen táplálékra, és sok-sok boldog és boldogtalan  gerincesre a táplálékláncban, és a táplálékláncok bonyolultságára úgy általában, és ha már úgyis ezekre gondolok, akkor eszembe ne jusson a DNS , és az, hogy a gerincesek gerincvonala meg a DNS-lánc egy másik dimenzióban talán tényleg csak egy éjszakai autólámpa sokszor exponált fénye…  És itt hiába próbáltam leállítani az agyamat:  előjött az a sok horizontális vonal és folt ezeken a képeken, tájképként, kondenzcsíkokként,  mintha egy bolygó szférái lennének, például a Tájelmozdulás naplementében c. képen a havas táj alatti ördögi narancsszín, ami talán a magma, mindenesetre egy alsó világ - és rögtön előjött hozzá a Párduc, elmozdulás 1. és az Életjelek, elmozdulás 2. c. képeken a horizontális nyugalomba ékként betörő alsó világ, és ez megint brutálisan visszavitt a Fénygerinchez, ahol a háttérben egy halványabb körív is látható, ami egyértelműen egy bolygót jelez, és mindez egyre biztosabbá tette, hogy ezeken a képeken a festő az egész világegyetemet modellezi, és mivel ez tényleg lehetetlen, legalább egyetlen bolygóra egyszerűsíti a dolgot… 

Vagyis itt vagyunk a Földön.   „… a Föld számunkra az őskáosz elemeiből épített legnagyobb idea…” – írja Korodi Luca.  Írja nagyon komolyan, de azt is tudja, hogy a komolyság a világnak csak egy töredékét  teszi ki, tudja, hogy egy működő világmodellhez, pláne az őskáoszhoz  humorra is szükség van, ami ugyan szintén csak a töredékét teszi ki a világnak, de nélküle tényleg nem lehetne itt kibírni, tehát én se tudom nem észrevenni azt a jó pár képen fel-feltűnő két kíváncsi hímivarsejtet, akikről nem tudni, hogy eltévedtek, kalandoznak, vagy esetleg céljuk is van, mindenesetre ámulva lebegnek vagy fáradtan hevernek a képeken.

Szóval, kedves közönség, elbuktam: magyarázni kezdtem a képeket. Nem tudtam nem ezt tenni. Nem tudtam nem észrevenni, és leírni, hogy itt valaki gondolkozik, sőt, gondolkodik, sőt, meditál helyettem, helyettünk is  - mindenen. A festő. Vagy valaki más. Vagy valami más.  Az Antarktisz például. Persze nem tudhatjuk, hogy ezt teszi-e. Túl messze van, és túl vastag a jég rajta (nyilván nem véletlenül). De azt láthatjuk a saját szemünkkel, hogy itt és most, ebben a templomi térben, ebben a félhomályban ezek mellett a csodálatos festmények mellett ez az Antarktisz valóban él, meditál, hat, varázsol, és mindenekfölött vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz, vonz…

Kemény István