Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
1999. április 22 — május 23.
Kicsiny Balázs 1995 óta dolgozik egy nagyméretű, összefüggõ installáción, amelynek kiindulópontja az angliai Russel-Cotes Arts Gallery and Museum XIX. századi gyűjteménye, a viktoriánus Brit birodalom különös panoptikuma. 1998-ban 8 nagyméretű allegorikus festmény adaptációját készítette el, melyek még ebben az esztendõben
bemutatásra kerülnek Bournemouthban. Az eredeti képek transzformációját ellentétpárok felállítása határozza meg, mint archetípusok: bányász–tengerész, föld–tenger, férfi–nõ, süllyedés–emelkedés, alá- és fölérendeltség. A művész szándékai szerint a kiállítás új értelmezést ad a befogadó Templomtérnek. Az installáció legfontosabb elemét képezik azok a tengerész egyenruhába öltöztetett test-öntvények, amelyek végtagjaik és fejük helyett horgonyokkal rendelkeznek. A tengerészek fekvõ testtartása, amely csak a horgonyokkal érintkezik a padló síkjával, a helyhez kötöttség és a mitologikus utazás kettõsségét antropomorfizálja. A több mint 20 fekvõ matróz részben utal a keresztény mitológia hajó-templom-egyház allegóriájára, de a matrózruhák által profanizál is.
Bukta Imre :
Matrózok tudása a horgony
Volt nékem egy nagybátyám, anyám testvére, Tibor. Folyami kotróhajókon szolgált, a folyó lehetett a Duna. A Tisza inkább, mert amikor hosszabb-rövidebb idõre szabira érkezett haza a faluba, hozta-vitte a pöttyös ruhás, rúzsos szájú nõket, akik rendszerint õztek, a könyeret möggyel ötték. A földpadlós szobában lassan kinyitotta a szekrényét a kérésemre, megvillantak benne a hófehér egyenruhák – a sötétkékek között –, a felsõ polcon a szintén kék-fehér tányérsapkák, amik közül egyet rendszerint a fejemre nyomott. Szóval ilyenkor bepárásodott a szemem, óriási tengerjárókat, vitorlásokat láttam, vízalattikat. Mert akkortájt Verne Gyulát olvastam, mint minden gyerek, és az elsõ háborút tartalmazó albumot lapozgattam. Persze, mivel ezt a húszas években nyomták – egyszerűen a ’nagy háborúnak’ hívták, mert akkor nem tudták elõre, hogy lesz második, és harmadik. Tibor bátyámról pedig azt képzeltem: tengerész egy óceánjárón, mert az volt nékem. A hajón való hosszú álldogálás, és a túl nyirkos meló miatt elüszkösödõ lábat szerzett, az orvosok amputálták. Kábé ott vágták le azokat, ahol Kicsiny Balázs matrózainak lábaiból kinõnek a horgonyok.
Erõltetett a párhuzam? Idáig igen?
Huszonkét matróz, huszonhárom történet, a huszonharmadik a művészé.
A kiállítás-megnyitón vagyunk a templomtérben. Esszük a pogit, nézegetjük a matrózokat halkan beszélgetve. A matrózok egyirányba vannak belõve, horgony a fejük, a lábaik, a kezeik, így a testük félméteres magasságban fekszik. A földön huszonkettõ akkumulátoros bányász fejlámpa világít látszólag össze-vissza, egyik gyengén, másik erõsebben, a matrózok árnyképei rávetítõdnek a rusztikus templomfalakra. A látvány eszembe juttatja Balázs képeit, mintha egy Kicsiny-olajkép “elevenedne” meg a térben. Azonban itt a hatás erõsen megüti az embert. Keresi az irodalmi olvasatot, miért huszonkettõ, miért horgony a fejük, miért? Szóval ilyesmiken gondolkodunk, és közben tiszta víz ereszkedik a templomtérbe. Ellepi a horgonyokat, az “arccal” lefelé fekvõ, széttárt horgonyú matrózokat, majd bennünket is, békés nézõket. A víz a fejünk fölé ér már, súlytalanul arrább-arrább lebbenünk, döbbenetes a csend, ami körülvesz bennünket. A kiálló öltözékek lengeni kezdenek a vízben, úgy mint nyakkendõk, sálak, lazább szoknyák. A szánkból szivárgó buborékok ciripelése hallatszik csupán.
Hová hoztál bennünket, Balázs? Persze ez így egyáltalán nem kellemetlen. Sõt. Jól elvagyunk a hűvöskés víz alatt, szinte otthonosan. Pedig nem tudunk már egymáshoz szólni (a víz miatt, ugye), lebegünk, úszkálunk, azt vesszük észre, egyszerre mozdulunk, mint egy raj bodorka. Beállunk, mint a matrózok. Megérintjük egymást, barátságosabbá válunk, némaságunk ellenére közlékenyebbek leszünk. Idõközben a matrózok horgonyaiból szivárogni kezdenek a buborékok, összetapadnak a repi-pezsgõbuborékokkal, és finoman, olyan félspiccesen imbolyognak a mennyezet felé, fel, fel. Minket eláraszt valami kimondhatatlen békesség. Mintha egyidõben mindent látnánk és tudnánk, peregnek a képek; agyhalál vagy mi, de nem rossz. Megérezzük, hol süt a nap, hol esik az esõ, hol vacakol elakadt szánjával egy eszkimó.
Látjuk, amint egy érett nyári körte lepottyan a fáról, és egy kislány, szegény eltaknyol rajta. Látjuk, hogy Sharon Stone — azaz, mivel egy volt templomban lebegünk, nékünk St. Sharon — egy hétköznapi nõt alakít. Látjuk, hogy egy kérges tenyérben szétroppan az utolsó fagyott krumpli, s halljuk: Bassza meg! Oroszul mondja, mi, akik nagyrészt elfelejtettük a nyelvet, értjük ezt. Látjuk, egy fiúcska levágott füleket gyűjt marlborós nejlonzacskójába egy kiégett faluban. Az orrokat, a kimetszett nemiszerveket, a kivájt szemeket a haverjai gyűjtik. Néha összevesznek, de mivel gyerekek, hamar kibékülnek. Mást is látunk még, tulajdonképpen mindent az égvilágon. Például azt, hogy egy huszonnyolc éves, de húsznak sem kinézõ lányban kialakul valami, jobb híján nevezzük víziszonynak. Azt is látjuk, egy ember rálép a esõtõl tocsogó fűre, s a kibújt giliszták egy szlottyra visszaszívják magukat a földbe. Látunk persze áttétes dolgokat, mondom, mindent. Azt, hogy valaki önnön elemésztését éli meg, mert az értelem egymagában uralkodik benne. Nem sorolom tovább.
Balázs matrózai megbillennek, megemelkednek nékünk úgy derékig, mintha úszóhólyagjuk lenne. A matrózok, ezek a műgyantából, textilbõl levõ figurák mintha élnének, a merevségükkel együtt. Lehet, hogy az öreg indiánnak nem volt igaza, amikor a felfedezõk elõbb lelõtték egyszázhuszonhatezer társát, majd megmutatták neki a lefényképezett hegyet, hogy no, mit tud még a civilizáció a gyilkolászás mellett. Az öreg természeti összevonta a sastollát, végigsimított a fényképen, és azt mondta: ez csak festék, a hegy továbbra is ott van, ahol van. Az említett hegy irányába mutatott, majd hallatott egy uff-ot, azaz punktum. A fehérek az egész mutogatásból nem értettek semmit, úgyhogy mondanom se kell, õt is lepuffantották.
A templomtérben a víz lassan leereszkedett, a ruháinkból csöpögött már csak, s azon csodálkoztunk: a pezsgõ benne marad a pohárban. A matrózok visszaálltak a helyükre.
Ha valaki azt gondolná, nem a Kicsiny Balázs kiállításáról írtam, s mellébeszéltem egy kissé, téved. A fentiek ott zajlottak a templomtérben, esküszöm. Amikor te meglátogattad a kiállítást, már nem volt tele vízzel az épület? Nem? Akkor te az egyirányba beállt horgonyos matrózokat láttad, ami elsõ nézésre egy uniformizált melankolikus ’hasalj’ volt neked is. És gondolom, a sárga bányászsisakokon még világítottak a fejlámpák. Az aksik több mint huszonnégy órát kibírnak. A fejvesztve szétdobált sisakok, a még világító lámpák pánikszerű menekülésre utalnak. Ez tényállás. El innen, húzni a csíkot minél hamarább. Iszkolni el, még olyan áron is, hogy a legdrágább kincset a bányásznak ott lent még ha kicsi, mesterséges is, hátrahagyni. Mint a kutya a szarát, bányász ilyet nem tesz csak úgy. Meg a zaj. A csákányok ütése, tompán nedvesen gyöngyözõ omló fekete gyémánt dübörgése. Ezután a bányász fel kell, hogy spannolja a sötétszürke víz és a saját verítéke csepegésének a hangját, mert ha pillanatnyi csend teremtõdik a mélyben, õ neszel. Ekkor a képzeteinek elõszelei balsejtelemként uralják el. De mit láthattak ezek a hétköznapi fekete hõsök a kiscelli templomban a bányász-matróz titkos találkozón? Most elmondom. A buli vidámnak indult. A bányászok is fasza keménytökű gyerekek, mogorvák, hallgatagok ugyan, ezt jól megtanulták, amikor leereszkedni kezdenek. Õk is hajósok valahol, õk is félre teszik az agyat, ha feszíteni kell a vitorlát. A meghívók kimentek vagy nem, huszonkét bányász huszonkét matróz randevúzott itt. Szép lassan közelítették egymást. Na nem testileg, a bajtársi ölelés, a hovatartozó, az elsõ látásra megesett. Az igazi kézfogás úgy könyékig, ropogósan, egymás véreres szemébe mélyen. Aztán laza sztorik, kivel mi, hogyan és mikor. Kedélyes váltódecizés, rum-pálinka, pálinka-rum. Most lehet a másikét dicsérni. Tehát így zajlott a míting, egyszercsak a matrózok törzs-, láb- és kézfejei lassan, de láthatóan zsugorodásnak indultak. Szívódtak befelé, a szó elapadt, a pohár kiesett a zokni, az a csíkos fajta egy ideig ment a láb után össze, majd nembírva a tempót, üresen libbent le. S amikor ott álltak, azaz már eldõlve a végtagfej-nélküli testek, pillanatnyi csend lett. Ami arra volt jó, hogy az elképedt jámbor bányászok az eszmélés határát legalább súrolják. Ebben a bekövetkezett dermedésben a fejek helyén kidugódtak a vasmacskák hegyei, mintegy kilökõdtek, akár a kardvirág csúcsai gyorsított felvételen. Nõni kezdtek, elõbb az egyik majd a másik szigony buggyant ki, igazodott rendre és keményedett meg. Ezt látva, egymásra se nézve (mint ahogy pánikhelyzetben szoktak a bajtársi összetartozás erejét jelezve ezzel) dobták le fejükrõl a védõsapkát, bal kézzel megtapintva a fejeket – van-e rajta hirtelen kitüremkedés —, jobbal feltépve az egymás közti levegõt, repültek repültek, el a francba.
Még valami. Hazaérve bekapcsoltam a rádiót, a háborús hírek uncsi, a két fél szokásos vádaskodása: ki lõtte szét a menekülõkkel kitömött buszt. Az ember legszívesebben eltekerné zenére, azonban az idõjárásjelentés elõtt mondanak valamit, amire felkapom a fejem: a salgótarjáni munkanélküli bányászok — csak úgy passzióból, idõ van – alagutat vájnak egészen Londonig. Most érték el a csatornát. Aztán elindulok a kiskocsmába góltotózni: mennyi amcsi bomba trafál mellé ma? Hosszúlépés a tét.
Nagyon hosszú.