IMRE MARIANN
A mulandóság rögzítése

Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2014. május 16–augusztus 31.
rendező: B. Nagy Anikó                                                                                                Kritika: Új Művészet június

Imre Mariann (1968) életművében immár ciklussá formálódó tematika „A mulandóság rögzítése”. A kilencvenes évek óta a magánmitológiák és az egyetemes jelentések egybeöltésével – az öltést szó szerint és szellemi értelemben is – művelő alkotó az utóbbi években készült installációit e sorozatcímmel összefogva az idő dimenzió megjelenítésének állhatatos törekvését rögzíti.
A kiscelli Templomtérben felállított munka a mítoszok, legendák és kandi tévhitek övezte műterem zsáner Szent Lukács ikonográfiájából eredeztethető toposzát demitizálja. A Dráva utcai műtermet, melyben ma Imre Mariann él és dolgozik, egykor Márffy Ödön, később Perlrott-Csaba Vilmos, 1954-től pedig Csernus Tibor lakta. Képeiken nem egyszer jelent meg a tér valamelyik szeglete. Márffy egyúttal a ház gondnoka is volt. Egy 1926-os festményén jól felismerhető az az eredeti konstrukcióban nyilvánvalóan a reprezentatív mezőhöz kapcsolódó, szintkülönbséggel is hangsúlyozott szegmens, amely Imre Mariannál ma saját zug, s amely elemeire bontva, analitikus figyelemmel vizsgálva és a kiscelli kiállítótérben sziszifuszinak, lehetetlennek tűnő technikával újravarrva tradíció és originalitás, mutatkozni és rejtőzködni vágyás, privát és nyilvános működés keserves, a paradox anyaghasználat által megjelenített, s így végső soron felülírt ellentéteit feszíti egymásnak.

Mélyi József

Napok romjai, vagy napok építménye? Nem lehet talán eldönteni. Az előtérben az asztalon a betonba himzett virágpor egy váza hiányára épül. A nincs vázában nincs virág. A főhajóban egyetlen szoba, üresen. Nincs benne bútor, nincs ember. Csak jelek vannak, hogy valaki volt ott, aki egyszer felszerelt egy faliszőnyeget. Illetve valaki van, aki ávarta a falra a faliszőnyeg egykor volt helyének jeleit, és cérnából kiöltötte a ceruzanyomok  helyét. Van valaki, aki idehelyezte az egykor vot templom terébe a szobájának mását. A templomjelszerűen megmaradt terébe a szobája jelszerűvé formált alakját. A templomi oltár virágainak helyére az otthoni asztalra gyűlt virágnyomok betonba varrt jeleit.

Jelek és hiányok, romok és építmények. Két huszadik századi művészettörténeti párhuzam idéződik fel, mindkettő más, másságukban mégis ide kívánkoznak. Az egyik Kurt Schwitters hannoveri háza. Schwitters a műtermét, családi lakhelyének különböző helyiségeit a húszas évek elejétől kezdve sztalaktitszerű térplasztikákká formálta át, fából és gipszből hozott létre egy elvarázsol teret, melyet Merzbaunak nevezett el, és amely művészetének emblematikus lenyomataként szolgált, egészen addig, míg 1943-ban a bombázásban meg nem semmisült. Jó néhány évtizeddel később a Merzbau egy részét a hannoveri Sprengler Múzeumban rekonstruálták, ott látható ma is, s van egy utazó változata is, amely a világ galériatereiben elhelyezhető.

A másik másság: Marcel Broodthaers, a XX. Század második felének egyik legnagyobb hatású művésze nem sokkal halála előtt állította ki Párizsban a saját szobájának mását. La Salle Blanche, ez volt a munka címe, az üres szobában ott voltak a plafonon a stukkók, az ablakok előtt ott álltak a fűtőtestek, a falakon pedig odastencilezett szavak, a művészet témaköréből: galéria, múzeum, kép, sok szó, egymás alatt és fölött, kommentárok Broodthaers munkájához. A belga művész Fehér szobáját azóta többször újraépítették, az 1975-ös állapotot rekonstruálták, majd újra és újra elbontották.

            Schwitters Merzbauja eredeti állapotában vendégek számára bejárható, az alkotó és családja számára lakható volt. A „Merz” bekerült az életbe, a lakótér művészetté vált. Broodthaers otthonában nem voltak szavak a falon. Csak a galériatérbe átemelve írta tele művészetével az otthonának mását, amely ilyen formában nem volt bejárható, a nézők csupán kívülről nézhettek rá, mint egy festményre. Imre Mariann családi szobájának eredetije egy műteremlakásban van, ott él benne gyermekeivel, belakják. A galériatérbe ennek a szobának a jelzésszerű másolata került, néhány apró, alig észrevehető jellel a falakon. Nem Schwitters-féle Gesamtkunstwerk, nem is Broodthaers-féle konceptuális alkotás, hanem az eltűnt idő lenyomata. 

            Saját otthonának négy fala között üldögélve, az ágyban reggel ébredés után még a falat bámulva néha talán mindenki keresi, hogyan lehet megállítani az időt, egy pillanatra kimerevíteni mindent, és megtalálni azt a pontot, amely mint egy cölöp a folyóban jelzi, hol álltunk valaha. Én is csináltam ilyet gyermekkoromban, felírtam az ablak mellett a tapétára, hogy 1980. február 6., ma már nincs ott, csak az emléke, azóta több lakó is megfordult az én egykori szobámban. Mindenesetre számomra — ha az időre gondolok —, mindig ez a dátum a biztos pont, még látom innen, nagyon messziről is. Imre Mariann azokat a jeleket választotta ki sarokpontként, amelyeket egyébként észre sem veszünk. Azokat a vonásokat, foltokat, helyeket, amelyeket egy újrafestéskor eltüntetünk. Azt a virágport rögzítette, amelyet gondosan összesöprünk, kicsit talán nézzük még utána a sárga nyomot, amelyet a tenyerünk élén hagyott. A ceruza és a virágpor csak jelszerű megmaradásának időtartamában különbözik egymástól: a virág néhány napig, a ceruza néhány évig élhet. De mindkettőben közös, hogy az idő jobban megragadható ott, ahol nem figyelünk rá annyira. Olyan ez, mint a templomok falaiba évszázadokkal ezelőtt bekarcolt jelek, amelyek véletlenül megmaradtak. Amelyeket egy szolga, egy ministránsfiú unalomból metszett oda, megjelölve, hogy itt járt, elhelyezte magát az időben. Megjelölte, hogy élt. Imre Mariann időbeli vakfoltokkal dolgozik, eltűnésre váró elemekkel. Kicsit ellen tart az eltűnésnek. Nem sokáig tud ellen tartani. De azért mégis. Mert három eszköze van.

            Az egyik a kiemelés. Az ívek formai hasonlósága alapján a templomi térbe emelt szoba átalakul, tér lesz a térben, átfunkcionálva. Az emlékezet helyiségében egy kép az emlékezetről. A való világban csak átfestésükre váró feliratok, vonalak, koszfoltok itt egy új közegbe emelve, akárcsak Schwitters vagy Broodthaers szobái, az emlékezetbe is beemelődnek. Az egykorvolt templomba helyezett otthon-szurrogátum elemelkedik a valóságtól és térben rögzített időponttá válik. A második eszköz a bekebelezés. Vagy nevezzük inkább fordításnak. Imre Mariann a világ jeleit érzékelve, mindent saját jeleire fordít át. A fal és a cérna, a beton és a cérna egymással ellentétesnek tűnő elemeit fűzi össze a kifejezés érdekében. A harmadik eszköz összefügg az első kettővel. Imre Mariann ugyanis egy láthatatlan történetet is láthatóvá tesz. Ha valaki a vázlatkönyvét végiglapozza, rájön, hogy van még egy szereplője ennek a térnek, mégpedig Ady, majd később Márffy Ödön egykori csodálatos felesége, Boncza Berta, Csinszka, akinek ez a szoba, amely itt formát ölt, valaha a szobája volt. Az eltűnésnek a történetek is ellen tudnak tartani. Valakinek az életébe belekapcsolódni, átélni a teret, belemásolódni egy korábbi világba nem más, mint az eltűnés késleltetése. A megvarrt falak pedig olyanok, mint az egymásba öltött életek.

            Imre Mariann templomtérbe emelt lakótere késlelteti az eltűnést, miközben láthatóvá tesz valamit, ami láthatatlan. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha lekapcsolnának minden villanyt, és teljes sötétség lenne a templomtérben. Ha minden előzetes ismeret nélkül bele lennék vetve ebbe a környezetbe, mennyi időbe telne, míg kitapogatnám? Míg rájönnék, hol vagyok. Míg megérteném a jeleket a falon. Azt hiszem, akkor is megérteném. Az apró jelek súlyosan nehezednének rám.