Imre Mariann installációit meghökkentõ könnyedség, báj és leleményesség jellemzi. Alkotásai a felfedezés erejével hatnak.
Türelmesen, makacsul és elmélyülten keresõ, az emberi természetet fáradhatatlanul kutató  mûvész. Fonalakból összeállított montázsaival, fényszálaival, valamiféle lelki felemelkedés által  felülkerekedik a nehézkedésen. 
Mint tudjuk, az installáció sajátossága, hogy tiszavirágéletû, bemutatása egy bizonyos helyen, bizonyos térben, bizonyos helyiségben egy múlandó kiállításon, a szülés, a világrahozás gyakran fáradságos munkáját igényli, még ihletett állapotban is.
Imre Mariann munkájával egy tárgy aurájának, egy sziluett, egy árnyék vagy egy felhõ mozgásából született lenyomat által felidézett isteni szellemnek a bemutatását veszi célba. Megkísérli megmutatni a lehetetlent, a harmat tapinthatatlanságát, egy fûszál lenyomatát a cementben, a szilárd test levitációját (érintés nélküli felemelkedését). Kemény, rideg anyaggal valami légies, könnyed, folyékony dolgot hoz létre.
Beton-korszaka – ahogy megpróbált kapcsolatot létrehozni az anyag és a szellem, a tömeg és a mozgás, a nehézkedés és a szárnyalás között,  értelmet adni a tehetetlennek vagy életet a mozdulatlannak – úgy tûnik, a lehetetlen keresése volt. Számos olyan alkotása van, amely  mintha a súlytalanság, lebegés állapotában lenne, és meghatnak bennünket könnyedségük összetettségével. És bennük van a soha be nem teljesült feltámadás türelmével végzett munka, mert a tárgyakban egy nagyon régi élet látszik feltámadni.
Jelen van a halál tapasztalata is. Munkájában ott van az elfogadás és lázadás között, az élet és túlélés között, a végtelen megtalálásért, a hit, az isteni jelenlét, egyúttal a végtelen   sürüségének, sebezhetõségének és fokozatos eltünésének keresésére végigjárt út. Érezzük, hogy elmélyült, lassú, hosszú elõkészülettel folytatott munkát végez. 
Egy nõ munkája ez, a szeretet és a régi korok asszonyainak türelmes tudásából gyúrt munka, amikor a testi az anyaghoz társult, hogy segítse, támogassa, kiszélesítse az életet. Szálak által hordozott vagy humuszba gyökeret eresztett lábnyomaiban pályafutásának számtalan jele van.
Azt mondja nekünk, hogy „a homály az ökológia zugait tartalmazza”, talán, hogy megkapja, könnyebben fogadja az alkotás misztériumát, hogy éltesse a fényt. Installációiban egyszerre érezzük az elevenséget és az állandóan jelenlévõ archaikus álmok kibontakozását.
Imre Mariann törékeny asszony (ezt a legnagyobb gyengédséggel mondom), aki vad akarattal, rendkívüli igényességgel fogadja a kihívást, hogy kissé közelebb kerüljön a lehetetlenhez.
Munkái jellemzésére  a kecses, fokozatosan eltûnõ, érzékeny és merész jelzõk jutnak eszembe.
Megszemlélni installációt, közeledni hozzájuk, az ihletett mulandóság fogadását, az anyag varázslatos átalakulásában való részvételt jelenti.