Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
TEMPLOMTÉR
2008. június 5-augusztus 10.

kurátor: Lorányi Judit

HENCZE TAMÁS HETVEN ÉVES Vertikális struktúra 1. (2006)

A második világháborút megelőző három esztendőben, 1937 és 1939 között született a jelenkori magyar művészet számos kiemelkedő mestere, így Hencze Tamás is. Van abban valami titokzatos, hogy egy sem történetileg, sem pedig művészetileg egyáltalán nem kedvező korszak – és ami még utána jött –, hogyan volt alkalmas arra, hogy egy ilyen erőteljes, meghatározó és átütőerejű nemzedék kialakuljon. Nem is ment könnyen. Az indulás időszaka, a hatvanas évek szűk levegője a pályakezdés számára távolról sem volt ideális, és a következő évtizedek sem voltak a kortárs művészet számára túlságosan kedvezőek. A nyolcvanas évek közepén változtak meg a dolgok, valószínűleg a társadalmi változások előszeleként, egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy van itt egy művészgeneráció, amely megkerülhetetlenül fontos, az előző évtizedek következetes és öntudatos alkotómunkája beérett, és ha ugyan rövid időre is, de kortárs művészet iránti addigi társadalmi közömbösséget izgalom, és érdeklődés váltotta fel. Ez az izgalmi állapot még a 90-es évek elejéig is kitartott, majd szép csendben alábbhagyott. Közben ez a generáció – nevezhetjük Iparterv nemzedéknek is –, sorra megkapta az elismerések özönét, művészetük kanonizálódott, mindezt az életműkiállítások, monográfiák, filmek, szakmai elismertség követte. Csak közben a művészet, mint társadalmi fontosságú ügy, halványodott el, a világ figyelme másfelé fordult. De azok a mesterek, mint például Hencze Tamás, akik sokkal ridegebb viszonyok között szocializálódtak, mint a maiak, ettől soha egy pillanatra sem riadtak meg, nem vesztették el alkotói hitüket saját művészetük fontosságában.

Valamikor a 80-as években, egy akkori sztárriporter egy televíziós kultúrműsorban valami olyan, a korszakra jellemző kérdést tett fel Hencze Tamásnak, hogy miért festi ezeket a semmiről sem szóló csíkos képeket. Hencze azt válaszolta, hogy őt a festészet érdekli, és erre tette fel egész életét, csak nem gondolja a kérdező, hogy ő ezt viccből, valamiféle csalásból csinálja, és nem teljes lényéből fakad mindez? Pengeéles válasz volt, Hencze egész meggyőződése, bölcsessége, művészi elhivatottsága benne volt a válaszban.

Az a következetesség, ami Hencze egész művészetét jellemzi, meglehetősen ritka jelenség a festészetben. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, Hencze az a festő, aki egész életében egy képet fest, a 60-as évektől máig. Alig vannak elmozdulások, nincsenek gyökeres változások, hátat fordítások, mégis, ugyanabban a világban ezernyi réteg jelenik meg képein. Időtlen idők óta ismerem a mestert, műveit is, de erre az alkalomra készülve újra elővettem Hajdu István kitűnő monográfiáját és alaposan végigvettem megint. Mindkét részről – az alkotót és az írót értve ezalatt -, nehéz munka lehetett ez a könyv. A leheletnyi elmozdulások részletes vizsgálata és megjelenítése ugyanis a létező feladatok legnehezebbike. A pályakezdéstől a mai napig tartó elemzésben ugyanis mikroelemeire kell szétszedni az összes folyamatot, szét- és összetartást, úgy, hogy a végén mégis kikerekedjen a Hencze-féle művészet egésze. Sikerült.

Ha tovább akarom boncolgatni Hencze művészetének rendkívüli egységességét, két alapvető dolog tűnik kézenfekvőnek. Az egyik, Hencze művészettel kapcsolatos alapállása. Talán ő az első a hazai neoavantgárdban, aki egyértelműen a nonfigurációnak azt a módját műveli, amely nem absztrakció, a valamiből való elvonás, a redukció értelmében, hanem a festészet megteremtését, a formák és színek, anyagok, felületek az egymással kapcsolódó arányok létrehozásában, minél pontosabb leképzésében látja. Ez a maga elé kitűzött feladat óriási, ez magyarázza rendíthetetlenségét, következetes változatlanságát.

A másik alapvető ok inkább technikai. 1965 táján kezdte alkalmazni a festészete gerincét jelentő technikai és formai megoldásrendszert: a gumihengert és a takarást (sablont) festőeszközként, ami biztosítja az egyenletes színt és tónust, a forma közepétől a széle felé egyre sötétedő, illuzionisztikus térbeliséget. A minimalizált szín- és formarend, a repetitív ritmus, amelyet egy-egy képfelületen csak ritkán, de határozottan bont meg, különös, virtuális tereket hoz létre a vásznak síkján, Ez a hűvös, távolságtartó képteremtés a kifejezetten a geometriát előtérbe helyező korszakokban éppúgy jelen van, mint az oldottabb, a gesztusokra alapozott periódusaiban

Ebből a rendkívül következetes és egységes eddigi életműből igen egyszerű és ugyanakkor igencsak nehéz átfogó kiállítást létrehozni. Egy kiállítás ugyanis nem monográfia, és gyűjteményes kiállításra a kiscelli Templomtér nem is alkalmas. Különös módon az elmúlt, közel két évtizedben, ami óta ez a tér kiállításokra alkalmas, Hencze egész generációjának volt már itt egyéni bemutatkozása, ő viszont csak néhány csoportos kiállításon vett részt ebben a teremben. Valamikor a 90-es évek második felében ugyan tervezett egy kiállítást, de az, mivel igencsak sokba került volna – azóta sem megszületett neonobjekteket tervezett itt létrehozni – nem valósult meg.

Ez a kiállítás, melynek kurátora Lorányi Judit, rendezője Kozák Csaba, nem életmű bemutató, nem keresztmetszet, nem jubileumi tárlat, hanem valami más, valami köztes eset. Több időszakból láthatóak művek, mint például a Nagy mozdulat 1985-ből, vagy a Kör-kép 1990-ből, a többség viszont újabb festmény, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy Hencze művészetének mai esszenciája jelenjen meg, ismert és ismeretlen művek, olyanok, melyek ilyen összeállítása új izgalmat, vizuális gyönyörűséget okoznak nekünk, nézőknek. Monumentálisak, mint különös módon a diadalívre kitett, templomhoz képest nem a helyére illeszkedő Oltárképe, a lenyűgöző Vörös négyzet vagy intimek, mint a pilléreken látható négyes, vannak vibráló hengerképek, kalligráfiák és megfagyott gesztusok.

Hencze Tamás a spontaneitás és a ráció képi összhangját teremti meg festészetével, úgy hogy akár az ecsetlendület véletlen festékcseppjeit merevíti ki, emeli be kalligráfiai rendszerébe, akár mértani struktúrákat teremt, transzcendens értelmet teremt számunkra.

Fitz Péter