GYÁSZMENETEK A HUSZADIK SZÁZADI BUDAPESTEN
A halottakról és temetésekrõl
készült fényképfelvételek a halállal
kapcsolatos ikonográfia, az allegória és szimbólumhasználat
mély és döntõ változásairól
tanúskodnak a huszadik század folyamán
- ha valami okból minden más kép elveszne is, a század
története ezekbõl bizton megírható lenne.
A tervezett kiállításon a halál
körüli szertartásokat, és az arra reflektáló
mûvészi alkotásokat magába foglaló funerális
kultúra két szûken vett területét, a huszadik
századi budapesti temetési szokásokat és halott
arc megörökítésének zsugorodó kultuszát
igyekszünk megrendelõk és alkotók által
a nyilvánosságnak szánt képi dokumentumok néhány
grafika, sok fénykép és pár videofelvétel
- segítségével követni.
A századfordulótól az ezredfordulóig
tapasztalt rendkívüli változásokról tudósító
képek a temetkezési kultúra szorosan vett kultúrtörténetén
túlmutatva a huszadik század történetét
beszélik el.
Sok más lelki tényhez és eseményhez
hasonlóan a halálhoz való viszony is nagyon hosszú
idõn át csaknem változatlannak tûnik. A kultúrák
amúgy is hajlamosak a saját attitûdjeiket idõtlennek
tekinteni, azokat a múltban is hasonlónak látni.
Bizonyos korszakokban mégis megváltoztak
a rituálék, többnyire lassan, alig észrevehetõen.
A halál- és a temetkezéskultuszt
tárgyaló, fõként az utóbbi évtizedekben
megszaporodó munkák és köztük a huszadik
század halálkoncepcióját értelmezõ
kutatások arra utalnak, hogy a modern korszakban ezek a változások
rapidak és filozófiai jelentõségûek.
A értékválság kezdeteit a
kutatók elsõsorban a síremlékek esztétikai
vizsgálatára és a ceremoniális változásokra
alapozva az 1860-as évekre teszik.
A hitbéli változások és a
modern testkultuszból eredeztethetõ újfajta hygiéniai
szemlélet már a felvilágosodás korától
átrendezték a halállal kapcsolatos rituálékat
és magukat a temetõket.
A XVIII. század második felétõl
a XIX. század végére a keresztény világkép
és vele a túlvilág bizonyosságának megrendülése
a halállal kapcsolatos képzeteket és a gyász
rituálékat megbolygatta. A gyász laicizálódott
és egyfajta kompenzációképp külsõ
megnyilvánulásai átlépték az addigi
illendõség határait. A halottkultusz egzaltált
és érzelgõs lett. A századvég és
az elsõ világháborúig tartó évek
Budapesten is a pompózus temetési menetek és gyászszertartások
kora. A nagy emigráns halottak hazahozatala és a kortárs
halottak historizáló temetési ceremóniái
a város életének nagy pillanatai voltak.
Munkácsy Mihály éppen 1900 emblematikus
évében halt meg. A Vasárnapi Újság május
13.-i száma tudósított az endenichi szanatóriumban
lezajlott végsõ percekrõl, Munkácsy utolsó
szavairól és közölte a mûvész halottas
ágyán készült arcközeli portréját.
A következõ számban a temetési
beszámoló mellett két neves fotográfus (Klösz
és Erdélyi) fényképeit is bemutatják
- a ravatalt a Mûcsarnokban, a katafalkot a Mûcsarnok elõtt,
a gyászmenet elindulását, a gyászmenetet az
Andrássy út és az Aréna út sarkán,
a temetést, a koszorúvivõket, a sírt.
A híres emberek temetési szertartása
a nyilvánosságnak szánt kulturális aktus volt
s maradt napjainkig. A temetési szertartásokat komoly mûvészek
tervezték - Munkácsyét éppen Lechner Ödön
- ilyen értelemben a ceremóniák egyben kortárs
mûvészeti dokumentumok is. A kiállításon
igyekszünk a század nagy temetéseinek tervezõ
mûvészeit megnevezni.
A fontos temetések hátterében Budapest
huszadik századi története rajzolódik elõ.
Az építészet története éppúgy,
mint a tárgykultúra története, a divat története
s persze a politika története.
Nemcsak az eredeti képkivágásokat
használnánk, hanem a fontosabb résztvevõk vagy
háttér részletek kinagyításával
elõhívnánk a képek rejtettebb rétegeit
is. E rejtettebb jelentéseket ahol lehetséges
levéltári források bemutatásával kísérjük.
Holló Szilvia Andrea B. Nagy
Anikó
történész-levéltáros
mûvészettörténész