Hajnali kárpitok

A 20. század második felének hazai kárpitművészete Hajnal Gabriella munkássága nélkül nem írható le. Az állandóság, hűség és kitartás jut eszébe a szemlélőnek. Választott műfaja, a gobelin nem más, mint a türelem, megfontoltság, és egyszersmind a végtelen idő műfaja. Mindenféle értelemben, úgy is, mint a lassú teremtésé, és úgy is, mint a sokáig változatlanul maradóé.

A festőként induló Hajnal Gabriella művészi pályája nem túlságosan szerencsés korszakban kezdődött. A festészet valós esélyei, lehetőségei pedig kifejezetten rosszak voltak, az a bizonyos „légüres tér” nem csak szimbolikusan, hanem a valóságban létezett az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. A világtól való elzártság rögtön kettős is volt, idehaza a szereplés, bemutatkozás, kiállítás lehetősége mindig ideológiailag meghatározott volt, a mit lehet, mit nem lehet korlátjai között pedig valóban jó művészet nem jöhet létre. Másrészt a hazai művészet az egyetemes mozgásoktól is elzárt volt, s a kettős légüres színtér egy pályakezdő számára a reménytelenséget is jelenthette volna. És Hajnal Gabriella kicsit véletlenül, de szinte sorszerűen felfedezte magának a gobelint. Ma már érthetetlen, de a kárpitművészet műfajára nem pontosan ugyanazok a rendszabályok vonatkoztak, mint a festészetre vagy a szobrászatra, s így az alkotás relatív szabadsága valósulhatott meg számára. Persze ettől a viszonyok és lehetőségek sokat nem változtak, de a munkára, feladatra koncentrálás boldogsága viszont rendelkezésére állt.

A pályakezdés színes, virágos, madaras, derűs, boldogságot sugárzó munkái sokkal inkább szóltak a művész naiv fiatalságáról, mint a korról. Ennek az időszaknak kárpitjai szoros kapcsolatban vannak a kor grafikai modorával, de ez a harmónia hamar véget ért. Hajnal Gabriella szerencsés alkat, igen hamar megtalálta azt a forma- és kifejezésrendet, ami a világról szóló mondandóját képes képpé teremteni. A stilizált, kerek emberfej egészen korai munkáin tűnt fel, a 60-as években, és úgy tűnik, elég erős és határozott kifejezési lehetőség, hiszen az egész pályát végigköveti. Számos ilyen műve született festményként és kis kárpitokként egyaránt. A motívumvilág is azonos: fej, szem, kés, könny, tüskés rózsa, kukac, halszálka, inda, hullám, mind az emberi viszonyokról szól, örök érvénnyel. A hangsúlyok persze mindig mások, az elmozdulások finomak, s mindig más és más mű születik az azonos elemekből. 

Van, amikor ikonosztázzá áll össze az egész, ahol a festett keretek a képmezővel egyenrangúan fontos szerepet kapnak, s van, amikor a szóló fej teremti meg a szorongtatóan egyedi világot.

A másik, a pályafutás során többször is felbukkanó alapmotívum a betű, a szöveg szépségére koncentráló kárpit. A négy részes, Text-ile című gobelin az 1981-es szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálén volt látható, amely a Plusz-mínusz gobelin címet viselte, és a kortárs textilművészet „aranykorának” egyik legkiemelkedőbb kiállítása volt. Egészen zseniálisan kerül összhangba az anyag és forma, a szellem és technika ezeken a szöveges kárpitokon. A ’70-es évek konceptuális iránya természetesen áttételesen jelenik meg Hajnal Gabriella gobelinjein, már csak a tradicionálisabb műforma miatt is, de kétségtelenül jelen van.

A redukció, a lényegesre koncentrálás Hajnal Gabriella művészetének egyik, talán számomra a legfontosabb vonatkozása. Ez minden művére jellemző a 70’-es évektől máig, a Kilátás Délre, Északra, puritán tábláitól a Folyamszabályozásig. A geometrikus formák – vonalak, hasábok, négyzetek, sávok – vörös-kék váltakozása, mint a Rendszer szalagjain és tér térformáján a redukció mellett mégis rendkívüli formagazdagságot is teremt. Ennek a geometrikus törekvésnek talán legimpozánsabb darabja a New York, nem csupán 16 m²-es mérete miatt. 32 sávból összeállított raszter – óriásablak – mögött felhőkarcolók erdeje látható. A toronyházak erdeje persze végtelenül redukált, sejtelmes, nagyvárosi, párás szürke fényben fürdik; valójában csak nagyon hosszú hasábokat látunk. Ennél az egyedülálló műnél a vörös-kék meleg-hideg kontraszt párjáról is lemondott a művész.

A kék-vörös színvilág a kezdetektől napjainkig fontos szerepet töltött be gobelinjein, talán nem uralta annyira koncentráltan összes művét, mint a pálya derekától, és tökéletesen alkalmas arra, hogy összefogja, sűrűsítse a világról való művészi közlendőjét.

Van egy különös műcsoportja, a meghökkentő tárgyak sora, melyek közül hol egy nagy szem néz le ránk a magasból, de ide sorolható az annak idején nagy sikert arató, 1972-ben készült égig érő zokni.

Hajnal Gabriella művészete sokrétű, hiszen a népmesei tisztaságú tradicionális kárpitjelentektől kezdve a stilizált, olykor brutális képvilágon át – kések és vicsorgó fejek erdeje – a redukált, geometrikus és szöveges formákig, a szakrális áhitatú, puritán kárpitokig (Peninsula, Lelet) sokféle gobelin és festmény megtalálható életművében. A művész személyisége, alkotóenergiája mégis homogén egésszé, eltéveszthetetlenül Hajnal Gabriella művekké formálta mindet.

Fitz Péter