Tisztelet Gyarmathy Tihamérnak

 

Templomtér–Oratórium
2005. március 8–április 17.  
rendező: Lorányi Judit

Születésnapi tisztelgésre készültünk és emlékkiállítás lett belőle. Nem szokás ilyen röviddel a halál és temetés után hommàge kiállítást rendezni, de az ünneplést a kilencvenedik születésnap okán, már jó előre tervezte a Fővárosi Képtár. Február 1–jén, a szikrázó téli napfényben tisztelők, művészek, ismerősök kísérték a havas sírhoz a XX. század második felének egyik legnagyobb mesterét, Gyarmathy Tihamért. A hivatalosság persze nem volt jelen, mint ahogy a tömeg sem volt akkora, mintha valami színészfejedelmet temettek volna, a sajtónak, televízióknak sem tűnt fel, hogy egy géniusz távozott. Nem újdonság ez, hiszen a képzőművészet alig–alig része a magyar kultúrának.  A festő művei viszont megmaradnak, így művészete tulajdonképpen örök, szemben a feledésre ítélt színészével.

Tíz évvel ezelőtt rendezte meg a Fővárosi Képtár Gyarmathy Tihamér gyűjteményes kiállítását a Budapest Történeti Múzeum termeiben. A mester akkor 80 éves volt, s a születésnapján nyílt meg a kiállítás. A megnyitó beszédet a ma már szintén nem élő Mészöly Miklós tartotta, pontos látleletet rajzolva a vizuális művészetek hazai alacsony rangjáról, kultúrán kívüliségéről.

„Az otthon, a szülőföld ezúttal is mindent megtett, hogy pontosan teljesítse kevéssé dicséretes, de mélyen gyökerező hagyományát. Ironikus gyanúm, hogy sajátos szorgalommal így testálja értékeit mégis csak Európára, a világra, – amivel maga nem tudott mit kezdeni. S persze elveszítvén a jogát ahhoz, hogy disszonáns mellékzönge nélkül ünnepelhesse utólag, ami az övé, – és mindvégig hű maradt hozzá. Művészetünk, tudományunk örökös vízjele ez. A Bartókok, Szilárd Leók osztályrésze ez. Egy teljes életet kell megélniük, hogy a hazai rezervátumban is némi lámpa gyulladjon a mű, a teljesítmény körül. 1985–ig kellett várnia Gyarmathy Tihamérnak, hogy – ilyen körülmények között – a konok autonómia és a következetesség adománya nélkül az életút kihívásait legyűrni csak igen magas szintű elhivatottsággal lehet; és az eredetiség mélyen átélt bizonyosságával.”

            A mostani kiállítás nem kelhet versenyre a tíz év előttivel, amely, úgymond, életműkiállítás volt, de még a keresztmetszet hangzatos vállalása is meghaladja a helyszín, a Kiscelli Múzeum Templomterének lehetőségeit. Így ebben az egyébiránt fantasztikus adottságú térben Gyarmathy Tihamér festészetének emblematikus alkotásait állítjuk ki, köztük a Fővárosi Képtár gyűjteményének legszebb darabjait.

Tehát akkor mi az, amivel a tisztelgésen túl egyedi élményt, meglepetést, esetleg műtörténeti szenzációt okozhat a kiállítás? Már az életműkiállítás is küzdött ezzel a problémával, ugyanis az előkészületek során kiderült, hogy soha nem látott, soha ki nem állított, alkotások sora található a mester műtermében. Akkor ezek közül negyvenöt került bemutatásra, s mint Várkonyi György írta az akkori katalógusban, „elmozdult a rögzült kép, a pálya minden szakaszából kerültek elő ismeretlen művek, ráadásul olyanok – kivált a legegyértelműbb tendenciájúnak vélt későbbi periódusokból –, melyek nem illeszthetők be a sztereotip modellbe.”

            A helyzet most csak részben azonos: évek óta zajlik a Gyarmathy életmű teljes feldolgozása és publikálása. Mostanra elkészült a festményeket összefoglaló, œuvre–katalógus, és rövidesen megjelenik a grafikai összegzés is; tehát olyan meglepetés, amely az egész életmű összhatását megváltoztatná, nincsen készülőben. Másrészt, a soha nem látott és nyilvánosság előtt nem szerepelt művek egész sorát lehet még mindig, és még sokszor felvonultatni bármelyik kiállításon. Ezt megtesszük most is, rajzok, akvarellek és fotógrammok minden korszakból olyan gazdagságban állnak rendelkezésre, hogy meglepetésben bőven lesz része annak, aki a Kiscelli Múzeum Oratóriumában megtekinti a kiállítás grafikai részét.

            Különös évszázad volt az előző, s ezen belül a második fele idehaza végképp nem kedvezett a szabad szellemnek, a friss és független gondolkodásnak s a képteremtésnek. Gyarmathy Tihamérnak ez a tulajdonképpen sötét korszak jutott, de mégis, a hosszabb, rövidebb szabad periódusokban elképesztő bőséggel, zavarba ejtő változatossággal teremtett műveket. A zártabb, nyomasztóbb szakaszok, melyből volt bőven, mikor a művész számára létfontosságú nyilvánosság nem, vagy csak korlátozottan létezett, papírja, ceruzája, ecsetje akkor is volt. De őt mégsem zavarta, hogy kívülálló nem láthatja a megszültetett műveket. Ez a „titkos szabadság” azt a lehetőséget biztosította számára, hogy csak saját magára figyelhetett, eszmére, vagy mozdulatra, bármire, ami a műalkotás lényege.

Gyarmathy a negyvenes évek második felében kezdett el tudatosan a színekkel foglalkozni, s rövidesen megvilágosodott számára, hogy nem a színek, hanem fények a döntőek. A szín a látásunk segítségével, a fények hatására teremtődik meg a tudatunkban, az agyunkban. Ugyanúgy, ahogy a zenében, itt is rezgéshullámokról van szó, melyek aztán összefüggés rendszereket hoznak létre a képen belül. És nemcsak összefüggenek, hanem valódi teret, térhelyzeteket jelölnek. Ekkor jött rá, hogy csupán a gondolati térrel is foglalkozhat a művész. Ennek végül is az az értelme, hogy nem csak valós  képi térhelyzetek vannak, hanem az elvonatkoztatott térről is lehetnek ideák. A művész feladata pedig lehet az is, hogy szinkronba  hozza a „mikrovilág és a nagy kozmikus világ összefüggéseit, időmértékét. Ennek a kifejezése volt, és ma is az én fő problémám, ahogy a világképet létre akarom hozni.”  Ez az akvarell sorozat a szellemi és művészi gondolatszabadságról szól, és itt a 40–es évek csak kiindulópontot jelölnek, ez a kutató, kereső szemlélet Gyarmathynál kitartott a 90–es évek elejéig, amikor ugyancsak tudatosan tette le az ecsetet. 

Az új és eddig nem bemutatott munkák a mester művészetéről kialakított összképet talán nem változtatják meg, de mindenképpen árnyaltabbá, gazdagabbá teszik. S ha a Körmendi Galéria gondozásában megjelenik a teljes életművet feldolgozó, harmadik kötet is, a teljes pálya nyomon követhető lesz dokumentumokon és a műveken keresztül.

 

Fitz Péter

 

Búcsú Gyarmathy Tihamértól

 Gyarmathy Tihamérra emlékezünk: gyermekei, unokái, családtagjai, barátai, művészkollégái, és végül azok, akik benne a festőt, az alkotót tisztelték. Akik számára Gyarmathy annak a nagy generációnak az egyik legkiemelkedőbb tagja volt, amely elméletben és gyakorlatban töretlenül képviselt egy magasrendű eszme­világot és norma rendszert. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely a harmincas években indult – és pályája – legalábbis a külső szemlélő számára, tragikusan megtört a negyvenes évek második felében, 1948 után. Holott valójában éppen ez a törés adta meg valódi hitelét, biztonságát. Az a tény, hogy ettől az időtől kezd­ve belső emigrációba kényszerült több évtizedre – alkotói pályájának legtermékenyebb időszakában – azt je­lentette, hogy olyan erkölcsi tőkét halmozott fel, ami művészi kiteljesedését, autonóm szellemi fejlődését tet­te lehetővé. Gyarmathy Tihamér akkor, mikor festőtársainak jelentős része kiegyezett az új politikai hatalom­mal, és megpróbált így vagy úgy felszínen maradni, nem kötött kompromisszumot, hivatalosan megszűnt festő, kiállító művész lenni, s éppen ez által vált igazán teremtővé. Nagy árat fizetett érte: húsz éven keresz­tül olyan munkával kellett minden hétköznapját eltöltenie, ami csak a létfenntartás, pénzkereset céljait elé­gítette ki. Igazi hivatását, a festést a hétvégi rövid napokban valósíthatta csak meg. Ez lett tehát számára az ünnep ritka pillanata. De másra aztán nem is telt az idejéből: élni, úgy ahogy az másoknak szokás? Olvasni, pihenni, kirándulni, szemlélődni – minderre már nem futotta a rövid hétvégi napokból. Hogy megérte–e? Nyilván még saját magának sem tette fel a kérdést, annyira magától értetődő volt rá a válasz. 

Gyarmathy Tihamér kilencven évvel ezelőtt Pécsett született, s ez a körülmény, konkrétan Pécs modern művészeti hagyományai és kapcsolatrendszere meghatározóvá vált egész további pályája szempontjából. Sorsa szinte már gimnazista korában eldőlt, amikor rajztanára Gábor Jenő lett, aki a maga részéről, szoros kapcsolatot tartott fenn a Pécsről elszármazott Bauhaus–os festőkkel, építészekkel: Molnár Farkassal, Breuer Marcellel, Forbáth Alfréddal és másokkal. Tehát Gyarmathy szinte még minden más – akkoriban lehetséges ­hatás előtt szívta magába – ha némi közvetítéssel is – a Bauhaus levegőjét. S rajta keresztül ismerte, s magáévá tette a tiszta szerkesztés, az absztrakt gondolkodás és elvont látásmód, az újszerű térszemlélet követelmé­nyeit. Olyan követelményeket, amelyekhez több mint fél évszázadon át nemcsak ragaszkodott, hanem ame­lyeknek az érvényességét, hatósugarát a továbbiakban még kiterjesztette, gazdagította. Az első ösztönzést azonban – Mondrian festészetének vagy Kállai Ernő elméletének megértéséhez – nyilvánvalóan itt kapta.

Festői elhivatottságának megfelelően a Képzőművészeti Főiskolára iratkozik be, ahol – legalábbis a leg­elején – szintén kitűnő, noha másképpen gondolkodó festő, Vaszary János irányítása alá kerül. Vaszary távo­zása után hasonló szintű mesterrel nem kerül többé kapcsolatba. De az is lehet, hogy ekkor már nincs is rászüksége. Igazi tanulmányait, igazi felfedezéseit nem is a Főiskolának, hanem egy hosszú külföldi utazásnak köszönheti a 30–as években. Olyan mesterek munkáival– illetőleg magukkal a mesterekkel is – megismerke­dik, akiknek szemléletmódja beépül a korábbi Bauhausos alapokba, és a későbbiekben az ő rendkívül érzé­keny, vibrálóan gazdag színfelületeit, konstrukcióit alakítja ki. Kandinszkij, de főként Paul Klee és Mondrian megtermékenyítő hatása, ihletése több évtizeddel később bontakozik ki igazán. Különösen Klee lírai, játékos felfogása jelenthetett sokat akkoriban Gyarmathy számára, hiszen hasonló szemléletmóddal itthon nem találkozhatott. Utazása során két kiemelkedő absztrakt szobrásszal is megismerkedik: a Párizsban élő magyar származású Beöthy Istvánnal és a svájci Max Billel. Közvetve Max Bilinek köszönheti, hogy legfontosabb szel­lemi mesterével, partnerével: Kállai Ernő kritikussal összebarátkozhat. Max Bill rábíz egy mappát, amit ő jut­ tat el Kállai Ernőhőz. A mappa átadásból, később olyan szellemi együttműködés bontakozik ki, ami festő és kritikus között meglehetősen ritkaságszámba megy. Azt a világképet, amit Gyarmathy autodidaktaként, lépésről lépésre alakít ki magának, azt egyszerre Kállai Ernő megszilárdítja és egyben számos vonalon kitá­gítja, gazdagítja. Kállai morális igényessége, kompromisszumképtelensége, a német és európai művészetben való tökéletes tájékozottsága, és a fiatal festők legújabb munkái iránt olthatatlan érdeklődése együttesen te­szik őt az adott időszak legfontosabb szervező, alakító egyéniségévé. Gyarmathy rátalál Kállaira, és Kállai is Gyarmathyra: tevékenységük, éppen közös gondolkodásmódjuknak köszönhetően, több szálon fut együtt egészen Kállai korai haláláig. De még sok évtizeddel később, 1986-ban is, Gyarmathy Kállai Ernő emlékének szenteli Műcsarnokbeli kiállítását. 

Gyarmathyból közvetlenül a világháború után, 1945–ben lesz jelentős, autonóm értékkel bíró absztrakt festő. (Korábbi műveit alig ismerjük, mivel több más mester alkotásaihoz hasonlóan, ezek is nagyrészt elpusz­tulnak az ostrom alatt). Ekkor bontakozik ki sajátos stílusa: az egymásnak ütköző, egymáson részben áttűnő, áthatoló absztrakttá kisimított formák és a beléjük rajzolódó vonalak rendszeréből. Mozgás, dinamikus kom­ponálás jellemzi – a tört árnyalatok finoman rezgő belső tereket alakítanak ki – a felület ismeretlen mélysé­gekre enged következtetni. Gyarmathy az 1945-ben megalakuló modern szemléletű Európai Iskola, majd pedig a belőle kiváló Elvont művészek csoportjának lesz alapító tagja. Kállai Ernőn kívül még mások, így Ham­vas Béla és Kemény Katalin is felfigyelnek rá. Maga Kállai (1948–ban) úgy ír Gyarmathy Dinamikus kompozí­ciójáról, mint nagylélegzetű látomásról, amely valóban egyetemes világképpé: szüntelen szín– és alakválto­zásban is végtelen és örök folyamatosságú szerves lét fénylő tükrévé tárul. Festői képzeletének a szín az elsődlegesen éltető és ihlető eleme.

Gyarmathyt megtermékenyíti Kállai Ernő bioromantika elmélete. Különösen hat rá A természet rejtett ar­ca című munkája, amely az élő és az élettelen, a festett és a valódi, létező tárgy között új összefüggésrendszereket tár fel.

Mindezeken túl, Kállai hatásától részben függetlenül is él Gyarmathyban egy másik, tudatalatti, mágikus világ iránti érdeklődés is. Ez az érdeklődés talán még a korábbi, André Bretonnal való találkozásához is köthető. Ez, a mágikus iránt vonzódó szürreális szemlélet a vissza–visszatérő jelekben – mint a Fekete kezek­és a festményeken kívül a fotogramokban ölt leginkább testet. A szürrealista ihletésű fotogramok Gyar­mathynak egy másik énjéből fakadnak: a szigorú struktúra többnyire feloldódik, az anyag – a fotópapír – átengedi magát a fény-árnyék véletlen játékainak, törésvonalainak, különös rétegződésének: a textúra végtelen variációinak.

Az ötvenes évektől kezdve minden közszerepléstől elzárva, egyre többet foglalkoztatja a tudomány bizonyosságába vetett hit, a természettudományos alapok, és az ezekből kialakított "gondolati tér", amely képein megjelenik. Festményeit a részelemek öntörvényű mozgása, vibrálása, a rejtett fények töltik ki. A for­mák sűrűsödése, ritkulása alakítja ki sajátos színdinamikáját. Kompozíciói kozmikus dimenziókat nyernek, a mikro- és makrokozmosz mozgása it próbálja vásznain megteremteni, látványba foglalni. Mindezt egy olyan szűkre szabott térben – saját otthonában – teszi, amiből az utolsó években szinte kilépni sem tud. Itt a bezártságban, magányban tágul ki és teremtődik újjá számára a világ, terjed kifelé: a csillagrendszerek és befelé: a láthatatlan dimenziók irányába.

Maga a tér pedig, ahol alkot, a lakása, méltán versenyezhet a szürrealizmus prófétájának, André Bretonnak szürrealista otthonával. Ahogy Breton, ugyanúgy Gyarmathy is, látványok, indulatok, maszkok és tárgyak gazdag, sűrű szövedékévé alakítja otthonát, amiből – akárcsak André Breton képzeletbeli ablakán – egyszer­re kifelé és befelé is lehet tekinteni. A természet rejtett arca ugyanúgy benne rejlik, mint távoli csillagrend­szerek láthatatlan struktúrája. Azt reméljük, hogy Gyarmathy otthonát ugyanúgy meg lehet – legalább egy időre – őrizni, mint ahogy festészete is meg fog számunkra maradni.

Passuth Krisztina

---