GYARMATHY TIHAMÉR

ÉLETMÛKIÁLLÍTÁSA

A kiállítást rendezte: Egry Margit és Lorányi Judit
A katalógust szerkesztette: Egry Margit, Fitz Péter, Lorányi Judit
Fordítás: Dobos Lídia, Kígyós Erzsébet
Fotók: Bakos Ágnes, Füzi István, Sepsi Szücs Levente, Tihanyi Bence
Katalógusterv: Eln Ferenc
Nyomdai elõkészítés: GMN Repro Nyomdaipari Kft., Koralprint Bt.
Nyomdai munkák: Nalors Grafikai Kft.

A katalógus megjelenését támogatták:
Körmendi Galéria
Nemzeti Kulturális Alap
Soros Alapítvány Kortárs Képzõmûvészeti Központ
és Gyarmathy Tihamér

Fõvárosi Képtár katalógusai 69.

GYARMATHY TIHAMÉR ÉLETMÛ KIÁLLÍTÁSA

A páratlanul jelentõs életmû minden eddiginél gazdagabb bemutatásával nagyon nehéz, de csodálatos feladatra vállalkoztunk.   
A mûvész nevét természetesen már régen  ismertté tette számos önálló és temérdek csoportos kiállításon való részvétele, olyan jelentõs mûvekkel, amelyek egy része ma már közgyûjteményeknek is féltve õrzött kincse. Ezeket is bemutatjuk, hiszen az életmû nélkülözhetetlen részei. Ám Gyarmathy Tihamér mûtermébõl most olyan alkotások egész sora került elõ, amelyeket eddig sohasem állított ki, sõt, családján kívül senki sem láthatott, már a nagy mûkritikus barát, Kállai Ernõ sem. Ezeknek a mûveknek tehát õsbemutatóját tartjuk, ezen, a mûvész 80. születésnapján megnyílt kiállításon. Eddig ismeretlen mûveinek csupán töredékét, 45-öt állítunk ki az életmû bemutatóján, a harmincas évektõl napjainkig.
A rendezõknek megadatott, hogy csodálatos képek valóságos tengerében munkálkodjanak, s e tengerbõl egy cseppet kiválaszthassanak. Kiválasztani és továbbra is ismeretlenségben hagyni remekmûveket rendkívül nehéz feladat volt. Így aztán a rendezõknek vállalniuk kell annak ódiumát, hogy sok kiváló festményt ezúttal sem tettek láthatóvá. Reményeink szerint azonban e kiállítás mégis hû képet nyújt a hatalmas életmûrõl, valamint a több mint száz kiállított kép új összefüggésekkel, és ismeretlen mûvekkel  is szolgál.
Munkánkat tisztelettel és szeretettel ajánljuk a mûvésznek és a kiállítás minden látogatójának.
        Egry Margit és Lorányi Judit
        a kiállítás rendezõi
 
 

Mészöly Miklós
(megnyitóbeszéd, elhangzott Gyarmathy Tihamér kiállításának megnyitóján, 1995. március 8-án)

Kedves Barátaim,
mindenekelõtt megköszönni szeretném, hogy Gyarmathy Tihamért én köszönthetem  nyilvánosan az aratás és betakarításnak ezen a bensõséges, intim hazai ünnepén. Az életpálya olyan múltja után, mely nem szûkölködött keserû históriában, barbár kirekesztésekben és szellemi megaláztatásokban. Az otthon, a szülõföld ezúttal is mindent megtett, hogy pontosan teljesítse kevéssé dicséretes, de mélyen gyökerezõ hagyományát. Ironikus gyanúm, hogy sajátos szorgalommal így testálja értékeit mégis csak Európára, a világra, – amivel maga nem tudott mit kezdeni. S persze elveszítvén a jogát ahhoz, hogy disszonáns mellékzönge nélkül ünnepelhesse utólag, ami az övé, – és mindvégig hû maradt hozzá. Mûvészetünk, tudományunk örökös vízjele ez. A Bartókok, Szilárd Leók osztályrésze ez. Egy teljes életet kell megélniük, hogy a hazai rezervátumban is némi lámpa gyulladjon a mû, a teljesítmény körül. 1985-ig kellett várnia Gyarmathy Tihamérnak, hogy – ilyen körülmények között – a konok autonómia és a következetesség adománya nélkül az életút kihívásait legyûrni csak igen magas szintû elhivatottsággal lehet; és az eredetiség mélyen átélt bizonyosságával. És ez  Gyarmathynál szoros összefüggésben tudott kiteljesedni a kor képzõmûvészeti és természettudományos új evidenciával, – egy pillanatra sem eltávolodva a közvetlen archaikus ösztönzésektõl. Ez a komplex kettõsség óvta meg attól, hogy a technikák és trükkök gyorsan mulandó, bármely irányzatosságának rabja legyen. Szuverén módon felhasználta õket, s kezdettõl fogva a természetes maradt; úgy azonban, hogy kezdettõl fogva a természetesség mélyebb, archaikusabb dimenziói érdekelték, – ami a köznapi érzékenységtõl mégsem várható el. Valójában ez a kulcsa, hogy sok szakmabeli értékelõje folyamatosan valamely izmus skatulyájába kívánta elhelyezni mûvét.
 S ez annyiban érthetõ is, hogy a hivatásos értékelõk valami rendet akarnak bizonyítani és teremteni a mûvek “piacán”. Bocsánatos igyekvés. Kétségkívül minden mû számára elképzelhetõ egy “legjellemzõbb” skatulya –, csupán kérdés, hogy ami kitüremkedik belõle, lényeg szerint nem éppen a legjellemzõbb-e. S akkor már jobb, ha nem skatulyában gondolkodunk mindenáron, hanem... –  nos, egy nem hozzáértõnek erre válaszolni hasonlóképpen fogas kérdés. Az segít ilyenkor – és segítheti Önöket is –, ha a magukból felszínre segített archaikus természetességgel egyedül és szemközt maradunk a képpel; s teoretikus reminiszcenciák, latolgatások nélkül merülünk bele abba a ritmusba, dinamizmusba, amit az sugároz. Gyarmathy esetében pedig ez a mi korunk, és már a holnapot is elõlegezõ természettudományos elvek és mechanizmusok kivételes mûvészi-esztétikai látomásai. Nincs meg bennük az irányzatokra jellemzõ kategorikus elfogultság, az iskolás monotónia – sokkal inkább egy erõsen személyes emocionalitás, jóllehet folyton változó, mégis vállaltan homogén egysége –, hogy íme, ilyen a mi látható univerzumunk, ha a nem látható lüktetését, moccanásait, erõvonalait tesszük láthatóvá, átélhetõvé. Talán így már elfogadhatóbb, hogy e piktúra kapcsán éppen a modern atomkutatás, és a zenei építkezés archaikus-tonális alaprétegébõl fölívelõ hangzás-univerzum két óriásának nevét említettem. Csupán arra emlékeztetve, hogy ebben a piktúrában milyen eredetien és erõteljesen a holnap látvány-panorámája és érzékelése jelenik meg; az atomi struktúrák drámái és idillje, a dallam és ritmus mögöttes világának archaikus fugái, etûdjei – és táblaképei. Sallangtalan természetességgel és meztelenséggel. – Tartsa meg Isten Gyarmathy Tihamér barátunkat derûben és jó egészségben még sokáig!

---

Várkonyi György
 

Elmozdulás
“Az... egyetemes távlatokat ábrázolni nem lehet, csak sejtetni. Mégpedig festõi vagy plasztikai jelek útján. Mértani vagy szervi jellegû elemi formákra van szükség, amelyek éppen végsõ egyszerûségük révén alkalmasak arra, hogy bennük, mint központban a dolgok roppant körének közös értelme, eleven összefüggése nyilvánuljon.”
(Kállai Ernõ)

Hajlamos voltam mindmáig azt hinni, hogy Gyarmathy Tihamér festõi életmûvének hiteles interpretációja akár egyetlenegy – jól kiválasztott – festményébõl is kibontható. Tévedtem. Arra is gondoltam, hogy a festõ nyolcvanadik születésnapja alkalmából végre lehet egy konszolidált, a mûvészettörténet megállapodott értékítéletét tükrözõ retrospektív kiállítást rendezni errõl a hat évtizedes pályáról. Tévedtem, mert úgy tûnik még mindig nem lehet. Az a meggyõzõdésem, hogy a jubileumi kiállítás egy rég megfogalmazott képlet nagyszabású illusztrációja lesz, tévhitnek bizonyult. Új feladvány áll elõttünk, módosítani kell a képletet. Ez a felismerés ugyanakkor furcsa módon egyáltalán nem ingatja meg a Gyarmathy-életmû egyik legfõbb erényérõl a következetességrõl, fordulataiban is megõrzött kontinuitásáról, koherens voltáról oly sok változatban megfogalmazott alaptételt. A hiba ugyanis bennünk, hivatásos közvetítõkben volt. Cserbenhagyott az éberségünk. (Lehet, hogy bölcsebb volna egyes szám elsõ személyben fogalmaznom?) Bár tudtuk, az óvatosság kötelezõ, mégis oly vonzónak tûnt fel program és mûalkotás tökéletes fedése, oly logikusnak az egyetlen cél felé közelítõ eszközeiben fokozatosan tisztuló oeuvre fejlõdésmodellje. Most  viszont elmozdult a rögzült kép, a pálya minden szakaszából kerültek elõ ismeretlen mûvek, ráadásul olyanok – kivált a legegyértelmûbb tendenciájúnak vélt késõbbi periódusokból –, melyek nem illeszthetõk be a sztereotip modellbe. Ezt a modellt az interpretáció módszerével alakította ki a mûvészettörténet-írás, az ismerhetõ mûvek és források, valamint a Gyarmathyra oly jellemzõ verbálszuggesztio felhasználásával, bizonyos mértékig átengedve így a mûbe foglalt  “üzenet” dekódolásának, a benne testet öltõ világnézet “rekonstrukciójának” feladatát magának a mûveket megalkotó személynek. Az új tárgyi összefüggések fényében korrekcióra szoruló képlet magvát az a program képezte, melynek fõ inspirátora köztudottan Kállai Ernõ volt. (Közbevetõleg jegyzem meg: talán az életmû korlátozott nyilvánossága sem homályosította volna el látásunkat, ha a Kállaira hivatkozó Gyarmathy mellett jobban figyelünk magára Kállaira is.) A természettudományos világkép új tényeit Gyarmathy és nemzedéktársai számára Kállai Ernõ közvetítette. A Kállai-féle “Új világkép” új univerzumot tárt fel, mely egyszerre makro- és mikrokozmikus jellegénél fogva a képzõmûvészet hagyományos vizuális eszközeivel bejárhatatlannak bizonyult. Ez az imaginárius, “gondolati tér”, s a benne zajló történések képezték Gyarmathy festészetének szinte kizárólagos témáját, melyen kisebb kitérõktõl eltekintve 1946–47 óta dolgozott, egyre fokozódó koncentrációval. A teória érzéki látvánnyá lényegítésének eszköze az a mértani elemeket felhasználó, lapidáris egyszerûségû új jelrendszer volt, mely a hatvanas évek végére kiérlelt “nagy stílus” legfontosabb összetevõje. E jelrendszer, e képi nyelv segítségével nemcsak egyéni stílus, hanem filozófiai és vizuális értelemben vett világmodell is született. Errõl a modellrõl kimutatható, hogy sémája – makro- és mikrokozmikus rendszerekben azonos struktúrák és mûködési elvek tételezése –  a reneszánsz természet- és társadalomfilozófiai utópiákig –, sõt a középkori kabalisztikáig visszavezethetõ. Az euklideszi geometrián alapuló reneszánsz perspektíva és a kanti szemléleti tér vizuális egyeduralmának megtörésén fáradozó festõ persze – érthetõen – nem ezt a tradíciót vallja magáénak, sokkal inkább szülõvárosa, Pécs egykori bauhauslereinek, Molnár Farkasnak, Weininger Andornak örökségét, akiknek mûködésében ennek a mûvészettel egyidõs világmagyarázó szándékai kései, utópisztikus megnyilvánulásai ugyancsak geometrikus jellegû világmodellek megalkotásához vezettek. Közös bennük a romantikus racionalizmus, a különbség pedig abban áll, hogy a megépíthetõ(?) architektúrában gondolkodó bauhauslerekével szemben Gyarmathy modellje anyagtalan. “Fénnyel átszõtt” (Mezei Ottó kifejezése), magnetikus erõkkel átjárt, végtelen tere, a “gondolati tér” minden izében spirituális, s a legfõbb rendezõ elve a geometria. Ez a geometria azonban nem elvont, önelvû vizuális jeleket, nem is ornamenseket eredményez, mint a század mûvészetében annyiszor, hanem egyszerûen a Kállai-féle bioromantika “organikus szövedékében” s a kozmikus összefüggésekben felismert azonos rend esztétikai megfogalmazásának eszköze. Ez volna hát Gyarmathy festészetének tömör foglalata az eddig ismert életmû alapján. Ez a modell a rendet abszolutizálja, és jól illeszkedik a modern mûvészet utópiájának a haladás-eszme által meghatározott, több mint kétszáz éves vonulatába. Az elmozdulás, amit észlelünk, persze nem a modern tradíció megroppanásával, nem az illúziók szertefoszlásával, nem valaminõ posztmodern fordulattal függ össze, hiszen nem az életmûben, hanem az életmû nyilvánosságában, s ennek következtében recepciójában következett be a változás. A struktúra azonban korábban sem volt intakt és kikezdhetetlenül merev. Az eddig feltétlen meghatározóként elismert mértani összefüggésrendszeren belül is rendre megbillent valami, hiszen Gyarmathy geometriája minden látszólagos elvontsága ellenére sem zárta ki a természetközeli élményvilágot, mi több, idõnként abból induktív úton eredeztetettnek látszott. Így valósult meg – György Péter és Pataki Gábor kifejezését kölcsönözve – biosz és logosz egyensúlya. Az organikus forma és az elfogulatlan (de nem perspektivikus) érzékelés kizárólagos érvényûvé is vállhatott olyan “kitérõk” esetében, mint az ötvenes években készített fotogramok. Mindez csak hitelesebbé tette a dominánsként elfogadott rendszert. Hasonlóképpen hatott egy-egy kép esetében az a finom deviancia is, amikor a lazúros festésmód által adott transzparencia-lehetõségeket kihasználva a mértani alapsémára egy attól eltérõ, szabadabb, az informel gesztus lenyomatát õrzõ rendszert vetített rá a festõ. Mindezt eddig úgy értékeltük mint a program megbicsaklását, s alig titkolt örömmel láttuk, hogy a teória szigorú szövete mindig “felfeslik valahol”, hiszen ezek a “programon túli”, abból le nem vezethetõ értékek voltak többek közt a biztosítékai a látszólag egyszerû rendszer utánozhatatlan voltának, s ami ennél fontosabb: nélkülük létre sem jöhetett volna a Gyarmathy-mûvek katartikus hatása. Most azonban nem arról van szó, amit már megszoktunk, hogy Gyarmathy minden nevezetesebb alkalommal elõhúz valami adut pályája rejtett zugaiból (emlékezhetünk még az 1986-os Mûcsarnok-beli kiállítás revelációjára, a negyvenes-ötvenes évtizedfordulón keletkezett, jórészt horganylemezre festett, kisméretû, figurális, szürrealista képekre). A festõ most betetõzi a folyamatot, melyben eddig fokról-fokra tárta fel az életmû olyan részleteit, amelyek megdönteni képesek a megfogalmazott programot. A mennyiségi változás lassan eléri a kritikus határt, rend felmutatásával egyenlõ súlyúvá válik a káosz víziója. Az újonnan megismert képeken a “tervszerû-kontrollált-geometrikus” elemmel szemben túlsúlyba kerül a “spontán-ösztönös-organikus”. Így új, az életmû egészének arányaira kiható egyensúly kezd kialakulni. Úgy is felfogható ez a fordulat, mint annak az eredetileg kétpólusú Kállai-féle programnak a beteljesülése, melynek egyik, túlsúlyba került összetevõjét hajlamosak voltunk Gyarmathy útmutatásai alapján abszolutizálni. Pedig a festõ – mint most látni engedi – a pálya késõbbi szakaszaiban sem fordult el “a természet misztériumokkal terhes rejtett arcától”, ha kevesebbet beszélt is róla. Ezek az atektonikus, szerves asszociációkat keltõ formák az idõben elõre haladva már nem kizárólag a metafizikus szorongás pszichés lenyomataiként értelmezhetõk, hanem minden bizonnyal a geometrikus rácsszerkezetnek és a teória komfortos bilincseinek aleatorikus – és így szükségszerû – ellenpontjaiként is. Az interpretációra tehát nem lehet pontot tenni. Az 1979-es életmû-kiállítás kapcsán írtam (az Életünk folyóiratban) elõször Gyarmathyról. A cikk utolsó mondata az a Goethének tulajdonított szállóige volt, melyet idézni ma éppoly indokoltnak tûnik, mint akkor: “Mehr Licht!”