Gémes Péter

A számtalan negatív tanúsága szerint, amelyet az özvegy, Héjj Klára szives jóvoltából  végignézhettünk,Gémes Péter életmûve rendkívûleredeti, magányos, szövevényes bizalmas és szemérmes rötngenfelvételek általi vizsgálódásnak tûnik, az emberi test szerveinek (és talán az élet) a lényegének kutatásának. Lendületes kontrasztok felmutatása során a test valamennyi része, egymásután, önálló világgá lesz. 
A fotós tekintete mintha átvilágítana, áthatolna a kar, a lábfelületén, ilymódon mélységet kölcsönözve nekik. Fotóinak sora olyan végtelenített ABC-hez hasonlítható, amelybõl  nem pusztán az emberi sorsot hanem mindenfajta létezés rezdülését, célszerûségét olvassuk ki .
Gémes Péter tanuja volt annak a korszaknak (19701990), amelyik a kilencvenes évek krízisébe torkollott, de amelyrõl õ nem szólt. Pályája különös, magányos pálya volt, története mégis a történelem összefüggésében értelmezendõ. 2000 augusztusában kiállítása nyílt a Mûcsarnokban, mert a kurátorok úgy gondolták, hogy üzenetének el kell jutnia a hozzá hasonlóan gondolkodó mai generációhoz. Társadalmi szabadság hiányában, korlátok hidegségében, tompa és magától értetõdõ fenyegetettségben élt; úgy tûnik, a túlélés kompromissziumát keresve, a belsõ szabadság buborékait hozva létre. E kutató mûvész nem akart a csúfságról,a konformizmusról vagy a valóság reménytelenségérõl tanuskodni, inkább a láthatatlannal kívánt kapcsolatra lépni.
Szürrealista dimenzióban készült fotói befelé forduló, védettés kódolt szellemi szabadságvágyról vallanak, munkássága nagyobb éberségre való figyelmeztetés mindazoknak, akik a külsõségek színét és fonákját vágyjáklátni. Szüntelenül rejtélyeket világítottát, felfedés helyett mélyítve azokat. Kliséin a megvilágítás távolról üzen, nem kívülrõl, hanem belülrõl jön. 
Gémes Péter makacs türelemmel, a bonyolultat, a korlátozások, tiltások és a cenzurák feloldhatatlan szövevényét mutatta föl. Munkája a hatalom és kiszolgáltatottjai erõterének metszéspontjaiba rendelte õt.
Egy hívõ és kétkedõ ember jelent meg elõttünk,aki szenvedéssel telve igyekezett választ találni, nem annyira saját kora, mint inkább az örökkévalóság kérdéseire. Mintha a hit el tudna szakadni a reménytõl, félretéve, várakozásra ítélve.
Életé utolsó éveit, hozzátartozói elbeszélése szerint, a többször meghátráló halállal való megmérettetésként élte át. Némely fotója a létezés szorongását ésa túlélés vágyát kifejezni képes, egyetlen metafora keresésérõl vallanak.
Munkássága az aszkétizmuson és szigorúságon túlitömör egység: a tanuságtétel, a kiáltás, a segélyhívás példaszerû következetessége.



Copyright© BTM    Utolsó módosítás:2002. január 15.