A számtalan negatív tanúsága szerint, amelyet az özvegy, Héjj Klára szives jóvoltából  végignézhettünk,Gémes Péter életmûve rendkívûleredeti, magányos, szövevényes – bizalmas és szemérmes rötngenfelvételek általi – vizsgálódásnak tûnik, az emberi test szerveinek (és talán az élet) a lényegének kutatásának. Lendületes kontrasztok felmutatása során a test valamennyi része, egymásután, önálló világgá lesz. 
A fotós tekintete mintha átvilágítana, áthatolna a kar, a lábfelületén, ilymódon mélységet kölcsönözve nekik. Fotóinak sora olyan végtelenített ABC-hez hasonlítható, amelybõl  nem pusztán az emberi sorsot hanem mindenfajta létezés rezdülését, célszerûségét olvassuk ki .
Gémes Péter tanuja volt annak a korszaknak (1970–1990), amelyik a kilencvenes évek krízisébe torkollott, de amelyrõl õ nem szólt. Pályája különös, magányos pálya volt, története mégis a történelem összefüggésében értelmezendõ. 2000 augusztusában kiállítása nyílt a Mûcsarnokban, mert a kurátorok úgy gondolták, hogy üzenetének el kell jutnia a hozzá hasonlóan gondolkodó mai generációhoz. Társadalmi szabadság hiányában, korlátok hidegségében, tompa és magától értetõdõ fenyegetettségben élt; úgy tûnik, a túlélés kompromissziumát keresve, a belsõ szabadság buborékait hozva létre. E kutató mûvész nem akart a csúfságról,a konformizmusról vagy a valóság reménytelenségérõl tanuskodni, inkább a láthatatlannal kívánt kapcsolatra lépni.
Szürrealista dimenzióban készült fotói befelé forduló, védettés kódolt szellemi szabadságvágyról vallanak, munkássága nagyobb éberségre való figyelmeztetés mindazoknak, akik a külsõségek színét és fonákját vágyjáklátni. Szüntelenül rejtélyeket világítottát, felfedés helyett mélyítve azokat. Kliséin a megvilágítás távolról üzen, nem kívülrõl, hanem belülrõl jön. 
Gémes Péter makacs türelemmel, a bonyolultat, a korlátozások, tiltások és a cenzurák feloldhatatlan szövevényét mutatta föl. Munkája a hatalom és kiszolgáltatottjai erõterének metszéspontjaiba rendelte õt.
Egy hívõ és kétkedõ ember jelent meg elõttünk,aki szenvedéssel telve igyekezett választ találni, nem annyira saját kora, mint inkább az örökkévalóság kérdéseire. Mintha a hit el tudna szakadni a reménytõl, félretéve, várakozásra ítélve.
Életé utolsó éveit, hozzátartozói elbeszélése szerint, a többször meghátráló halállal való megmérettetésként élte át. Némely fotója a létezés szorongását ésa túlélés vágyát kifejezni képes, egyetlen metafora keresésérõl vallanak.
Munkássága az aszkétizmuson és szigorúságon túlitömör egység: a tanuságtétel, a kiáltás, a segélyhívás példaszerû következetessége.