Aranykert + kisfejek
Gábor Áron legújabb képei

 Másfél évtizede követem nyomon Gábor Áron festészetét, amely mára generációjának megkerülhetetlen jelentõségû alkotójává emelte. Óvatosan kell bánni az ilyen típusú deklarációkkal, hiszen a kortárs magyar mûvészet egy kiemelkedõ alakja például nagy nyilvánosság elõtt utasította vissza, hogy õt élõ klasszikusnak merészelje bárki is tekinteni. Mégis, bárki, akinek vannak határozott elképzelései értékrendekrõl, minõségekrõl, óhatatlanul kénytelen viszonyítani, rangsorolni függetlenül az éppen aktuális széljárástól, trendtõl.
 Az a fajta mûvészet, amit Gábor Áron mûvel, rendkívül összetett, nemcsak mûfaji szempontból. Igen következetesen fejti ki a felmerülõ motívumokat, amelyek át- és átlépnek egyik tárgycsoportból a másikra, új összefüggések bontakoznak ki. A különféle mûfajoknak természetüknél fogva megvannak a maguk korlátai. Gábor Áron olyan gondolkodásmódot alakított ki magának, amelyben ezeket a korlátokat virtuóz módon képes átlépni, anélkül, hogy mûvészetének lényege csorbulna. Ez már csak azért is fontos, mert mûvészetének egyik lényegi pontja a térteremtés. Míg ez a törekvés a festészetében és grafikáinál egy különös rétegzett, egymásmögötti terek rendszerét teremti meg, addig a filmnél, videónál, de a plasztikáknál és installációknál egészen más természetû terek létrehozását eredményezi. De minden határ áttörése ugyanarról szól: egy derûs, élet- és színvidám önálló rendszer megteremtésérõl.
 A mostani kiállítás új, nagy sorozatokat mutat be, elsõsorban festményeket, amelyek a közelmúltban születtek. Szervesen kapcsolódnak az elõzõ nagyobb kiállításon, a Vigadóban, látottakhoz, ahol négy nagyobb egységet – periódust – mutatott be, úgymint az Örvények, Badacsony, Róma és Fej néven elkülöníthetõ képcsoportokat. A mostani festmények mindezek közvetlen leszármazottai, tanulságai, megérett és letisztított tapasztalatai. A nagyméretû vásznak oldottabbak lettek, a motívumok egyszerûsödtek, nem uralkodnak olyan határozottsággal a képfelületen, mint korábbi társaik. Ettõl talán jobban elválnak a hátterek síkjaitól, önállóbb életre keltek, az egész kompozíció sokkal kiegyensúlyozottabbá vált, a képek légiesebbek lettek. Másrészt emblémaszeûen elválnak az ugyancsak áttetszõbben felvitt háttérmezõtõl. A tájkép szerû motívumok sokkal elvonatkoztatottabbak, mint mondjuk a Róma, vagy Badacsony sorozatoknál, ahol némi igyekezettel építészeti, vagy tájelemeket lehetett felfedezni. Itt nagyon oldott geometrikus és amorf vezérmotívumok veszik át a prímet. Rendkívül organikus az összhatás, a motívum és háttér viszonya rendkívül kiegyensúlyozott, miközben finom arányérzékkel minden képen mesterien helyez el a szinte zavaró tökéletességet felbolydító, apró disszonanciákat.
 A másik nagyobb sorozat a kisméterû fejek együttese. Szinte százszámra festette õket, azzal a szaporasággal, ahogy a fényképezõgéppel készítünk felvételeket. A "portré" meghatározást persze nem lehet szószerint venni: ugyan a sorozatban valóban vannak szív alakú fejeket formázó darabok, a szó reális értelmében, mégis, zömük sokkal inkább stilizáció. Közvetlen elõzményük nyilván az 1995-96-os Fej sorozat volt, de azokhoz képest sokkal vázlatosabbak, egy-egy mozdulatra építettek. Sorozatmûvek abban az értelemben, hogy pontosan abban áll lényegük, hogy tucatszám vannak és együtt láthatóak.  Remekûl lehet egy-egy forma, egy-egy vonalgesztus, egy-egy színegyüttes kialakulását, fejlõdését, modulációját, metamorfózisát nyomon követni, képrõl képre, mozdulatról mozdulatra. Félreértés ne essék, nem vázlatokról van szó, ahol a mûvész menet közben alakítja a legjobb felé törõ végleges variációt. Sokkal inkább az az elv munkál ezeknél a képeknél, ami a távolkeleti mestereknél jól ismert, hogy egy életen át ugyanazt az ecsetmozgást kell milliószor megtenni, hogy az egyre tökéletesebb létrejöjjön. A színek tekintetében eleve csendesebb alakításról lehet csak szó, hiszen egy-egy vonallal hozza létre a formákat. Ez persze a legkevésbé sem akadályozza meg festõnket, hogy az egységes színegyüttest meg ne törje néhány frivol színjellel, ami a túl tökéletes egyensúlyt képes megbillenteni.
 Gábor Áron saját magából építkezõ mûvész, igen következetesen viszi tovább a képi logika törvényei szerint a kompozíciót, tudja, hogy ugyanazt a motívumot merre érdemes továbbfejleszteni, egyszerûen nem érdemes sietni, egy-egy képbe a kelleténél többet belezsúfolni, mint amennyit annak arányai megengednek. Ez az önmérséklet rendkívül sikeres, kiegyensúlyozott, derûs kompozíciókat teremt. A festõi valósága azonban gazdagabb mint puszta derû, mert talán Gábor Áron sokkal bôvérübb alkat, a gomolygó barokkformák mindig közel álltak hozzá, mint például a korábbi idôkben készült képeibõl ez ismerhetõ. Azok a bizonyos dús formák, a rafinált képszerkezetek, melyek szemmel láthatóan burjánozni kívánnának, most mégis biztos akarattal kézbentartottak, ezért oly redukáltak.
 Tagadhatatlan, mivel a képek döntõ többsége Badacsonytomajban készült, a hegy tetején, így bizonyos, hogy a táj áttételes hatása is komoly szerepet játszik. Ez a vidék a legszebb pannón tájak közül való, nemcsak dús természeti formáival – hegyek, dombok, a tó, völgy, lapály – de színeivel, mikróvilágával, elemi formáival együtt olyan erõs, hogy impulzusai át- meg átszüremkednek a vászonra is. Tényleg nincs most szó tájképekrõl, de a táj mégis elemi erõvel van jelen minden képen.

Fitz Péter