Fitz Péter
Mulasics Kiscellben

A katalógus beköszöntõk általában vidámak és könnyedek, ahogy az egy elõszónál szokásos. Ez most nem ilyen, egyértelmû, hogy miért.
 Van a dologban lelkiismeret furdalás: életében kellett volna ezt a kiállítást megrendezni, de akkor úgy gondoltam, ráér, van idõnk. Nem maradt idõ.
 A másik nehézséget okozó elem, hogy jó baráti viszonyban voltam Mulasiccsal, sokszor és jókat beszélgettünk, söröztünk és boroztunk, dohányoztunk rendesen. Legendás Káli medence-beli mûtermében vidám és zajos összejövetelek voltak, mindegyik a nyár tetõpontját jelentette, ilyenkor összes „barátunk, rokonunk és üzletfelünk” összegyûlt a közeli és távoli kornyékrõl. Megnéztük az új képeket, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Az utolsó ilyen este 2000-ben, egybeesett a nyár nagy viharával, Tapolca felett elsötétült az ég, hatalmas villámok csapkodtak, de felettünk még sütött a nap. Aztán minket is utolért a vihar, mindent elmosott, a gulyással, bográccsal be kellett menekülnünk a mûterembe. Szép este volt, még akkor is, hogy hazafelé Dörgicsére kidõlt fákat, sárfolyamokat kellett kerülgetni az úton. Ez a privát mulatság csak annyiban érdekes, hogy 2001 júliusában azon a napon amikor a végzetes baleset történt délután háromra fel kellett jönnöm a Balatonról Kiscellbe. A nyár legmelegebb napja volt, égetett a hõség, azt hittem nem fogjuk – se én, se öreg kutyám – túlélni az utat. Nekünk sikerült, neki nem. Másnap visszatérve oda akartam szólni Feketebácsra, hogy mikor lesz az évi mulatság, amikor kaptam a telefont, hogy már nincs kit hívni.

 Az emlékkiállítás nem jó mûfaj, különösen ilyen közelségben nem az. Halálának tizedik,  huszonötödik vagy ki tudja hányadik évfordulójára készülõ megemlékezés már többé kevésbé semleges eset, a közelítés mûvészettörténeti, távolságtartó, elemzõ lehet, a rálátást pedig a közben jócskán eltelt idõ is segíti. Mulasics mostani kiállítása esetében mindez nem lehet meg. Másrészt a kiscelli templomtér nem alkalmas nagy, életmûvet átfogó bemutató rendezésére, tehát mûfaji szempontból nem is lehet cél a teljes pályát összefoglaló kiállítás létrehozása. Szerencsére ma még a mûvek többsége együtt van a mûteremben, áttekinthetõen, szép rendben; régi és új képek, felfeszített, megfestetlen vásznakkal együtt. A válogatás technikai értelemben igen egyszerû volt, olyan képeket akarunk bemutatni, amelyek legérettebb korszakaiból valók, újak melyeket még nem látott a közönség, és olyanok, melyek korábbiak, s ma már szinte emblematikusan felismerhetõ Mulasics-mûvek. Ha fellengzõsen akarok fogalmazni, akkor ez a kiállítás tisztelgõ keresztmetszet az újabb alkotásokból. Ez nem fogja pótolni a nagy életmû kiállítást, s ez a katalógus sem a készülõ œvre-katalógust, de úgy érzem, hogy azt a méltatlanságot, hogy egy ilyen tehetség életében nem kapott egyéni kiállítási alkalmat múzeumban, valahogy meg kell próbálni jóvátenni. 
 Oldandó a mentegetõzés és a megemlékezés ördögi körét, ide másolom egy 1996-ban tartott megnyitószövegem részletét, amely egyaránt  jellemzi festõnk mûvészetének könnyedségét és komolyságát:
 „Mulasics barátunk a tudással operál. Egyrészt van az a szintje a tudásnak, ami a festõi, mesterségbeli tudást jelenti, virtuóz és igen egyedülálló festõi-technikai tudását, de ebbe én most nem merülnék bele, mert ebben a témakörben kimerítõen szép elõadást hallhattak az érdeklõdõk egy korábbi, a Pandora Galériában rendezett Mulasics kiállítás alkalmával, tehát kár lenne az ismétlésért, valamint azt a szakszerû elõadást amit akkor Kozák Csabától élvezhettünk, úgysem tudnám felülmúlni. Tehát foglalkozzunk a tudás más vonatkozásaival, amelyek, mint különös idézetek Mulasics képeinek témáit képezik.
 Lexikon címszavakat – amelyek, mint tudjuk a tudás összegzései – jelenít meg. A tudás láthatóvá tétele persze nem egyszerû dolog. Maguk a lexikonok is csinálnak mindenféle huncutságokat, például ábrázolják is a Pegazus fogalmát: oda van rajzolva a szárnyas ló. Mulasics is innen indul, sõt megfordítja, fest egy szárnyas lovat és odaírja a lexikális információt. A ló is idézet, a tudást tartalmazó szöveg is az, az egész pedig képpé áll össze, ami viszont megint csak idézet lesz. Ez viszont Mulasics tudását dicséri. Ettõl aztán felbátorodott, és még sokkal veszélyesebb területekre merészkedett, most már a fizikai grafikonok sem tudják megriasztani. A fizika végül is a való világ legegzaktabb területe, a dolog szárazságában szinte semmi nem vetekszik vele, talán az egy, adóív-nyomtatványt leszámítva. Mulasics mûvész azonban nem hátrál, és ebbõl a Napturbulencia grafikonból is képes képet készíteni. Ez a napturbulencia dolog, ha nem grafikonról van szó, hanem mondjuk mûhold- vagy távcsõ képrõl, állítólag nagyon is festõ látvány. Ebbõl festményt készíteni nem lenne nagy kunszt, ezért aztán nem is ez izgatja mûvészünket. Ez a tudás, természeti ismeret képpé formálása dolog sokkal inkább. Mulasics festészete a mûvészet-természet-ismeret különös háromszögében mozog.”