Hölgyeim és Uraim!

A gyûjteményi kiállítás – Új szerzemények – egy múzeum életében, tulzások nélkül mondható: a létezõ legfontosabb esemény. Lehet, hogy ez a közönség és a mûvészeti közélet számára nem jelent olyan izgalmat , mint mondjuk egy életmû kiállítás, vagy valamely mûvészcsoporté, stílre, mozgalomra vagy témára szervezett esemény, mégis, ez a mûvészeti múzeológia leglényegesebb pillanata. A múzeum ugyanis elõdlegesen azért van, hogy a legkiemelkedõbb alkotásokat begyûjtse, feldolgozza és megõrizze, elsõsorban a jövõ számára.
Az ilyen kiállítás pedig beszámoló abban a tekintetben, hogy az elmúlt idõbõl mit emeltek ki, mit tartottak méltónak a kvázi örökkévalóság számára.
 A világnak ezen a felén, jószerivel az elsõ világháború óta, úgy alakultak az állapotok, hogy a fontos mesterek kiemelkedõ mûvei többé kevésbé közgyûjteményekbe kerültek. Ez a látszólag ideális állapot persze felemás, nem annyira a koncepciózus gyûjtõmunka eredménye, hanem sokkal inkább a történelem miatt alakult így. Például a két világháború közötti progresszív magyar mûvészet jelentékeny része emigrációban készült, és sem akkor, sem azóta nem tért haza, s várhatóan nem is fog. A második világháború utáni, a normalitásból hosszú idõre kizökkent világ ugyan mûalkotások seregét söpörte be magántuljadonból a múzeumok falai közé, de ez a fajta gyûjteménygyarapítás nem mondható igazán ideálisnak.
Bármilyen különös is volt az elõzõ század második fele, annyi bizonyos, hogy létrejött, szinte a semmibõl néhány jelentékeny mûvészeti közgyûjtemény Székesfehérvártól Pécsig, Szombathelytõl Gyõrig. Ezek a gyûjtemények sokban rokonai egymásnak több vonatkozásban is: szinte mindegyikük a XX. század mûvészetét gyûjti, és talán a pécsit leszámítva a hangsúly elsõsorban az utolsó ötven éven van. A másik közös vonás talán az, hogy a Budapesttõl, a kulturpolitikai szigorkodás központjától viszonylag távolabb voltak, a helyi mozgási lehetõségek idõnként több szabadságot tettek lehetõvé.
 Erre a megnyitóra készülve egyfelõl könnyû helyzetben voltam, mert a közemúltban jelent meg egy igen vaskos kötet, egy 1999-es konferencia anyaga, mely a Kortárs mûvészet múzeumi gyûjteményekben 1988–1999 címet viseli. 30 szerzõ, 30 gyûjteményrõl tartott elõadását tartalmazza, s mellette annak a 10 esztendõnek az összes mûtárgylistáját: melyik gyûjtemény melyik mûvésztõl mit és mennyiért vásárolt. Látszólag impozáns lista, elsõ látásra szép összegekkel, azonban ha a felszín alá nézünk, a kép igen sötét, sõt egyre sötétülõ. Azon túl, hogy az ország szinte kettészakadt, s a keleti térfélen Miskolcon kívül nincsen egyetlen komolyabb gyûjtemény, a Dunántúlon is vészterhes az állapot. Tehát közelítsünk csak mostani helyszínünkre, Fehérváron mi a helyzet? Kovács Péter az említett kötetben igen alaposan megírta a 40 év alatt megteremtett gyûjtemény történetét, listákkal, összegekkel alátámasztva a legfontosabb és egyben legtragikusabb tendenciákat. Ez a gyûjtemény a Tisztelt Mester! mûtárgykérelmezõ akcióval indult, majd a 60-as évek végétõl saját kiállításairól való vásárlásokkal, hagyatékokkal, ajándékokkal, majd állami vásárlásokkal gyarapodott, nõtt fel az egyik legfontosabb hazai képzõmûvészeti múzeummá. A 90-es évek elejéig a hazai körülmények között a legprofesszionálisabb módon mûködött: itt rendezték az ország legfontosabb képzõmûvészeti kiállításait, majd ezekrõl a kiállításokról saját gyûjteményi keretükbõl megvásárolták a gyûjtemény ívébe beleilleszthetõ, legkiemelkedõbb alkotásokat, másokat ajándék formájában szereztek meg ugyanebbõl a forrásból, a harmadik egység pedig az állami támogatással volt esetleg utólag megszerezhetõ. Ez a mostani kiállítás egyébként különös évfordulós eseménynek is tekinthetõ:  a székesfehérvári Szent István Király Múzeumnak éppen 10 esztendeje, 1992 óta nincsen saját gyûjteménygyarapítási kerete.

Akkor most az ünnepi kiállításról. Átnéztem az utolsó három év vásárlási listáját, melyrõl több mûalkotás szerepel ma itt is. Állami vásárlás és ajándék mindegyikük. A válogatás elvei nem változtak, jobbára a saját kitûnõ kiállításaikról válogatják ki a múzeum régi és mostani szakasszonyai a legjobb mûveket: Lovas Ilonától, Körösényi Tamástól, Nyári Istvántól, Július Gyulától, Köves Évától, Baranyay Andrástól, Halász Károlytól, Szotyory Lászlótól, Nádler Istvántól Kiss Nagy Andrástól, Soós Tamástól, Gulyás Katitól Megyik Jánosig és még folytatható a sor. A koncepcióval, ízléssel, szaktudással, szervezõképességgel nincsen tehát baj. A lehetõségekhez képesti kiállítási program továbbra is kitûnõ, és az innen származó mûlkotások is a jelenkor fõmûvei, vagy azokká érõ darabok.
 A helyzet mégis tragikus, eljutott arra a mélypontra, amelyen ez a neves gyûjtemény eddig még soha nem volt.  Tíz esztendeje ebben a múzeumban nincs saját költségvetés a gyûjtemény gyarapítására, ami nélkül gyakorlatilag az intézmény kiszolgáltatott, nincs lehetõség és erõ a dolgok saját irányítására, arra ami a múzeum létét egyáltalában értelmessé teszi. Ez a múzeum 2001 folyamán elvesztette legfontosabb kiállítóhelyét, a Csók István Képtárat, amely a XX. századi hazai mûvészet és muzeológia egyik legfontosabb tere volt.  Csontvárytól a XX. század magyar mûvészetét bemutató sorozatig, az egyéni és csoportos kiállítások szent és nagyhírû helyszínét ezentúl nélkülözzük.
 Ocsmány politikai nyomulás keretében Aba-Novák Vilmos pannója került oda végleges és állandó kiállításra. A széleskörû vita sokmindenrõl szólt eddig is, de a két, leglényegesebb vonatkozás eddig még nem került szóba. Aba Novák Vilmos jó festõ, de ez a Francia-magyar kapcsolatokról szóló munka egy nagyon rossz mûalkotás. Nem is lehetett jó, mert a XX. század megrendelésre készült politikai-ideológai-proganda mûvei természetüknél fogva mindig rosszak, legyen szó kifent Ferenc Józsefrõl, Rákosiról a búzatáblán, Leninrõl télikabátban, vagy tucat Szent Istvánról lóval vagy ló nélkül. Ennek az Aba-Novák képnek zavaros az ikonográfiája, gyatra a kompoziciós rendszere, pocsék a festõi megvalósítása. Primitív dolog ezt a sebtiben készült fércmûvet nemzeti kegytárgynak kezelni, pont egy olyan helyen, mint Fehérvár, ahol ebben a mûfajban – politikai festészet – , ugyanettõl a szerzõtõl mégis csak van két sokkal jobb mû.
 De a helyszín, a Csók Képtár – remélhetõleg csak idõleges – elvesztése önmagában csak a kisebb veszteség, s talán majd visszahozható. Van ennél egy sokkal nagyobb kár is, ami nem, vagy csak sokkal hosszabb idõ alatt helyrehozható, ha egyáltalán észlelik azok, akiknek ez elemi kötelessége.
Ez pedig az az erkölcsi ellehetetlenedés, ami itt történt. A Szent István Király Múzeum az elmúlt fél évszázadban pontosan az a hely volt, ahova a politikai befolyás, a kulturpolitikai erõszak soha nem tudott beférkõzni, és nem tudta a szakmai, mûvészettörténeti szempontokat legyõzni. Igen, ennél sokkalta sötétebb idõszakokban sem, Aczél György korszakában sem, tehát felháborítónak és szégyenteljesnek tartom, hogy a demokráciában ez elõfordulhatott. Ez egy hosszabb, tíz esztendõs folyamat végpontja, és teljesen nyilvánvaló, hogy ezért súlyos személyes felelõség terheli ennek a múzeumnak a vezetõségét. Nyilvánvaló, hogy a tulajdonos, a megyei önkormányzat sem ártatlan, hogy idáig jutott intézményének szakmai és erkölcsi ellehetlenülése, de tapasztalataim és a gyakorlat azt bizonyítja, hogy az erkölcsi kártevésért mindig személyek a felelõsek. Mentség nincs. Remélem levonják a tanulságokat.
A kiállítást megnyitom.