Fehér László (Székesfehérvár, 1953.) festõ
A pályakezdés idején, a 70-es évek közepén fotórealista képekkel jelentkezett. A hiperrealizmus ebben az idõszakban szinte provokációnak hatott, különösen azon szociografikus elõadása, amely Fehér ecsetje nyomán vászonra került. Az Aluljáró I. (1975) a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jelenetei, elég könyörtelenül azt a valóságot mutatták, amely igen jellemzõ volt a 70-es évek második felére. A képek többsége ebben az idõszakban fekete-fehér, úgy viselkednek, mintha nagyon triviális amatõr fényképek felnagyításai, vásári piktor által „képpé” emelt holmik lennének. A különös képkivágatok, kicsit megbillentett nézõpontok, 50-es évekbeli valós és kvázi családi fotók illúzióját keltik, többnyire  fekete-fehérben, de idõnként rikító „ORWO”-film színeiben játszva. 1983–85 között stilizált tájképeket festett, átmenetileg eltávolodva a konkrét, (fotóalapú) kiindulóponttól. Vörösek, feketék, fehérek és okker volt az uralkodó, szinte kizárólagos szín. Az évtized közepétõl a tájak egyre festõibbek, egyre gazdagabban megfestettek és egyre drámaibbak. 1988-ban drasztikus fordulat történt festészetében, az addig meglehetõsen gazdag színvilágát lényegében három színre:  sárgára, feketére és fehérre redukálta. A képfelületek döntõ részét a sárga uralja, s ebbe az elvonatkoztatott, absztrakt felületbe kerülnek bele a feketével felvitt építészeti elemek, és képenként egy-egy, fekete-fehér figura. Az elsõ, és a legradikálisabb ilyen vászna a Balkon volt, óriási méretével, a sárga semmibe tekintõ asszonyával a következõ 4–5 év irányát kijelölõ kép. Tulajdonképpen eköré épült fel az 1990-es velencei Biennálén bemutatott és komoly nemzetközi sikert aratott sárga-fekete anyaga, amely meghozta számára a nemzetközi ismertséget is. Fehér László ma talán a legismertebb kortárs festõ Magyarországon.