Farkas Ádám munkái szépek, nagyon szépek és ezekkel az egyszerû szavakkal azt szeretném kifejezni, hogy sokféle dimenzióban hatnak rám. Ez az ember a kõben az energia kifinomult mozgását és talán az idõ varázslatos felgyorsulását keresi. Így ad a szobra által elfoglalt térnek elõre láthatatlan lendületet és a fénynek bizonyos részegséget. Mondhatnám, hogy olyan beszédmódra törekszik, amely rábírja a követ, a fémet, hogy egymással társalogjanak, rátaláljanak a nagyon régi, archaikus, de olyannyira jelenkori párbeszédre. Farkas Ádám úgy dolgozik a kõvel, mint az érett gyümölccsel, – megszabadítja keménységétõl, átlátszatlanságától, hogy felfedje a titkos rostokat. 
    Szeretem simogató kútjait és a belõlük fakadó víz élvezetét. Csigavonalai érzékiek, létük a pillanat mulandóságának örömét adják. Tudja és tudatja, hogy az anyag valamennyi részecskéjében van valami az örökkévalóságból, és össze is kapcsol vele bennünket. Szobrai közt számos szabadtéri alkotás található, amelyek – megfelelõ környezetbe kerülve – az éggel, a széllel, a nappal és a vonuló felhõkkel diskurálnak. A kozmoszt földbeli erõkkel összekapcsoló energetikai antennákhoz hasonlóan, szobrai a világegyetemmel való összhang és a lehetséges megbékélés élményét nyújtják. Farkas Ádám összeköti és felbontja a mozdulatokat, ahogy a követ a tánc mozgásával ruházza fel.
    Ma is a szülõi házban él, és hálával emlékezik vissza gyerekkorára. „Ezt a kertet jártam, ebben a kis patakban játszottam, erre a fára másztam... ” A fák, a víz, a kavicsok, megannyi ismerõs elem, amelyek játszótársai voltak. „Egy kõ felületére rajzoltam látomásaimat, tájakat, városokat, harcosokat. Nem voltam jó tanuló. Tizenhat éves koromban egy szomszédom adott egy darab agyagot, és akkor felfedeztem, hogy hatni tudok az anyagra. Meg akartam érteni a teret és felfedezve a fákon keresztül az ágak csodás elrendezését, a fény keringését, hatni is akartam rá. Az elsõ, aminél lehorgonyoztam, a "Látni" volt. A második az  "Érinteni". Tudjuk, hogy a szobornak minden szempontból, nézésre, érintésre  is, függetlenül az aktuális fénytõl, szépnek kell  lennie.” 
    Farkas  Ádám 1968-ban egy éven át Párizsban élt, de hûséges maradva hazájához, a kísértések gazdagsága ellenére, visszatért Magyarországra. Úgy tûnik, ez az ember a mûvész intellektuális felelõsségének erõs érzékével rendelkezik, aki más módon tekint a külsõségek világára. Egy mûvészi szövetkezet által vezetett grafikai mûhely kezdeményezõje volt. Napjainkban a Szentendrei Alapítvány elnöke, amelynek tervei között egy múzeum létesítése szerepel. A mûvészet harcosa. Egyike azon ritka, ma élõ magyar mûvészeknek, akik kényszerhelyzet nélküli függetlenséget élveznek, mivel számos alkotását külföldön adja el.     Vulkánikus követ és fémet használ. A követ az örökkévalóságáért, a fémet alakíthatóságáért. Farkas Ádam valamennyi alkotásába a remény jelét és az élet szabadabb szárnyalásához alapot nyújtó határozott támasztékot próbálja bevésni. Nem témák alapján dolgozik, szobrai jelek kívánnak lenni. Jelek, amelyek egy határozott üzenetben foglalják el helyüket. A mûvészi alkotást vizuális ABC-nek tekinti, kincsnek, amelyet a mai emberiség a jövõ emberiségére hagy.
    Számára a mûvészet legfontosabb célja, hogy elegendõ pozitív energiát sürítsen össze ahhoz, hogy az akarnok kapcsolatot a szeretet kapcsolatává átalakíthassa.
A mûvészi alkotásnak a kozmikus energiákat egy gyújtópontban kell egyesítenie, hogy azután át tudja azokat adni az útját keresztezõknek. Egy tárgynak önállóan kell megtalálnia a helyét, elfoglalnia és megújítania teret. Úgy véli „minden alkotás tudattalan állapotban jön létre.” Valószínûleg ezért szól mindnyájunk tudat alattijához.